Békés Megyei Népújság, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-20 / 43. szám
IW5. február 20, fi Szombat Helyei az újnak! Általános igazság, hogy a régi nem adja át helyét harc nélkül az újnak, mégis a korszerű és elavult gyártmányok néha „békésen élnek” egymás mellett Szemeinkben. Ez az erőforrások szétforgácsolására vezet, megnehezítve az új és a valóban korszerű térhódítást. Az a jó fejlesztési terv, amely nemcsak szorgalmazza az újat, zöld pályát jelez a korszerűnek, hanem idejében tilosra állítja a szemafort az elavult termékek gyártása előtt. A gépipari gyártmányfejlesztési tervek összeállításánál az illetékes irányító hatóságok konkrétan megszabták az új termékek bevezetési határidejével együtt a megszüntetésre ítélt régi és gazdaságtalan cikkek körét és gyártásuk beszüntetésének terminusát. így például 23 elavult eszterga- és marógéptípust felvátják a KGST keretében hazánkra szakosított 16 féle progresszív, nagy pontosságú szerszámgéppel. A korszerűtlen, meteorólógiai, sebességmérő műszerek, távcsövek, fényképezőgépek stb. helyébe a termelési folyamatokat szabályozó gyógyászati, az elektronikus, a geodéziai műszerek gyártása kerül. Egymagukban még a jó tervek sem mindig célravezetőck. Az a tapasztalat, hogy a vállalatok olykor ma is anyagilag inkább érdekeltek a megszokott és kiforrott gyártmányok előállításában, mint az új feladatokkal járó kockázatok, szerszámozási és egyéb többletköltségek vállalásában. Ezért újabban nemcsak ösztönző árkiegészítéssel serkentik üzemeinket a korszerű és népgazdasági szinten jövedelmező gyártmányok termelésére, hanem rendkívüli forgalmi adóval sújtják, fékezik az elavult cikkek gyártását. Megemlíthetjük például, hogy az elavult csepeli háztartási varrógépre is ilyen külön forgalmi adót róttak, hogy a gyártó vállalat ne legyen érdekelt a korszerűtlen és nehezen értékesíthető termék előállításában. Helyes elv, amelynek minél általánosabban gyakorlattá kell válnia, hogy ami káros a népgazdaságnak, abból ne legyen haszna a vállalatnak sem, ellenkezőleg, a régi termelése járjon együtt a nyereségrészesedés csökkentésével, figyelmeztetve ezzel is az egész termelő kollektívát az adott visszásságra. Az ilyen negatív irányú anyagi érdekeltség — főleg, ha bátrabban és szélesebb körben alkalmazzák — fontos eszköz lehet a korszerűtlen termékek számának csökkentésében. Helyet az újnak a gyártásban! Persze többről van szó, mint a fejlesztés és visszafejlesztés mechanikus számtani arányainak biztosításáról. Ha a gyártás módszereiben is nagyobb teret kívánunk biztosítani az újnak, a korszerűnek, akkor szükséges növelni a sorozat nagyságát és csökkenteni a gyártott cikkek választékának körét. Vagyis a bevezetésre kerülő új, korszerű típusok számát meg kell haladnia a kihaló gyártmány féleségek arányának. A második ötéves terv utolsó esztendejének aktuális jelszava: a kevesebbet, de jobban, tehát nemcsak a szerény és megalapozott termelési felfutásban, hanem a műszaki fejlesztés irányában, jellegében is kell, hogy tükröződjék. Arról van szó, hogy ne fejlesszük valamennyi terméket egyidejűleg, hanem koncentráljuk az erőket néhány gyártmányra, amelyet majd az eddiginél nagyobb sorozatban és gazdaságosabban lehet gyártani és értékesíteni is. K. J. FIZESSE A leleitékeny létszámemelkedés az esi! tagozatokon A Művelődésügyi Miniszteri um- ban statisztikai beszámolójelentést készítettek a felsőoktatási intézmények helyzetéről, a hallgatók számának alakulásáról. A jelentés egyebek közt megállapítja, hogy az 1964—65-ös tanévben ösz- szesen 91 felsőoktatási intézményben, köztük 24 felsőfokú ipari, 20 felsőfokú mezőgazdasági technikumban, 10 tanítóképzőben, 7 agrártudományi intézetben, 5 tudományegyetemen és tanárképző főiskolán, négy-négy műszaki, illetve orvostudományi egyetemen tanulnak a hallgatók. A nappali, esti és levelező tagozat hallgatóinak száma több, mint tíz százalékkal magasabb az 1963 —64-es oktatási év,létszámánál és összességében meghaladja a 32 000- ret. Érdekes, hegy legnagyobb mértékben — csaknem 20 százalékkal — az esti egyetemisták száma emelkedett, s jelenleg már 14 000 fölött mozog. A Művelődé'ügyi Minisztérium és a többi tárca felügyeletével működő egyetemek, főiskolák és felsőfokú technikumok különböző tagozatain az idén összesen csaknem 15 000 hallgató végez. Legtöbben, mintegy háromezren, a tudományegyetemkről kerülnek ki, de több mint kétezren végeznek a műszaki egyetemeken és a tanárképző főiskolákon is. Ezernél több fiatal diplomást bocsátanak ki a tanítóképző intézetek, továbbá az agrártudományi intézmények, az orvostudományi egyetemek és a felsőfokú mezőgazda- sági technikumok. Az egyetemi statisztikákból megállapítható, hogy csupán a nappali tagozatos növendékeknek különböző formákban 200 millió forintos támogatást juttat az állam. A d’ákotthonokban az előző tanévinél mintegy másfél ezerrel több fiatal kapott helyet — az otthonok lakóinak száma megközelíti a 25 000-ret. — Kedvezményes étkeztetésben pedig több mint 15 000 egyetemista részesül. Társadalmi tanulmányi ösztöndíjat ösz- szesen több mint tízezren, rendszeres pénzbeli támogatást mintegy 23 000-ren, tanulmányi ösztöndíjat körülbelül 20 000-ren, népköztársasági tanulmányi ösztöndíjat csaknem kilencszázan kapnak. Az első évfolyamos hallgatók között a fizikai dolgozó szülők gyermekeinek arányszáma mégha- 1 ladja a 45 százalékot. A nőhall- i gatók aránya az első évfolyamo-1 kon a legmagasabb — 40 százalék fölött mozog — a továbbiakban1 azonban fokozatosan csökken, s az V—VI. évfolyamokon már 30 szá- ! zalék alatt marad. Az idei okta- fék i*s> de a békéscsabaiak Kezdeném azzal, hogy bátorított és biztatott Kádár elvtárs országgyűlési beszéde, mélyből egy mondat így hangzik: „Gyakran találkozunk tűrhetetlen fele- lőtlenséggel, könnyelműséggel..., és ennek következtében a népgazdaság súlyos károkat szenved, sőt emberek tömegeinek élete és testi épsége is veszélybe kerül". Biztat a mondat, hogy beszéljünk a nyilvánosság előtt a kétségbeejtő nemtörődömségekről, melyeket itt látunk előttünk, de sokszor szemérmesen eltakarjuk arcunkat előlük, ahelyett, hogy megmondanánk: nem csinálhatjuk így tovább, mert valamennyien ráfizetünk a „rossz játékra”. Most nem a jó dolgainkról van szó. Abból van a legtöbb, s ennek örül minden épelméjű ember. Ez esetben a megyei döntőbizottság „ügyeinek” kapcsán beszéljünk a pénzünkről, amely sokszor s nagy. nagy tételekben úgy csorog ki a népgazdaság zsebéből, mint a vászonzsákból a víz. „Nem lehet üzemelni a halastavat”, Leszakadt a bérház tetőzete”; „Száz tétel a művelődési ház műszaki hibajegyzékén”; „Vízben áll az új fürdő lelátójának alagsora”; „Beszakadt a csatorna felett az út”; „Az új tanácsházával is baj van” — s mind itt, a szemünk előtt. Ne mondjuk hát, hogy rendben van minden, hiszen ezzel „megmérgezzük” a népgazdaságot is- meg önmagunkat is. Egy építőd, amely sokszor általában is illik ránk: az egyik épületátalakítás után az átvételkor egyre sűrűsödtek a hibajegyzéken a felsorolások. A műszaki mérnök is érezte — rádiós nyelven mondva — a ,,bakikat”. Aztán elővett a zsebéből három gyógyszeres fiolát s az egyikből egy tablettát vett be. Megkérdezték tőle: talán beteg? Tagadóan válaszolt, majd mutatva a fiolákat, megmagyarázta: „Idegcsdllapítók. Mindig abból az erősségűből veszek be, amelyik megfelel a műszaki átvétel idegtépésének...” Az a kérdés — még ha az epizód tréfásnak tűnik is — elegendő-e mindig az ügyet egy- egy ideg csillapítóval elintézni? Vagy befejeződik-e ezzel minden? Az újraépítés általában újra- bontással jár — a pénz meg folyik, a népgazdaság károsodik, s mégis, „ihaj, csuhaj, jól megvagyunk”. De vissza a döntőbizottság ügyeihez. Kezdem a sokat szidott békés-csabai strandfürdővel. Nem so. rolom fel a hibákat. A szakembeis vatáii évben külföldi egyetemeken, ösztöndíjasként több, mint 1200 -magyar fiatal tanul — 412- vel több, mint az előző tanévben. (MTI) lamennyien tudják, hogy hiba volt a tervezésben, hiba volt a kivitelezésben, s átadás után nem volt i mindig szakszerű az üzemeltetés ÁLLAMI GAZDASÁGOK! TERMELŐSZÖVETKEZETEK! EGYÉNI TERMELŐK! MELEG AGYI KERETEKHEZ kertészüveg KIUTALÁS NÉLKÜL, SZAPAD FORGALOMBAN 2 MM VASTAGSÁGBAN 28x32 CM-ES, 3 MM VASTAGSÁGBAN 46x74 CM-ES MÉRETBEN LÁDÁNKÉNT ÉS KÍVÁNSÁGRA LAPONKÉNT IS KAPHATÓ AZ IPARCIKK ÉS FÖLDMÜVESSZÖVET- KEZETI SZAKBOLTOKBAN, VEGYESBOLTOKBAN, ÉS VETŰMAGBOLTOKBAN. 562Í ## sem. De ezt az utóbbit nem is lehetett kívánni, hisz’ „lyukas fazékban nem lehet levest főzni”. A döntőb’zo’tság nem tárgyalt minden hibát, csak azokat, amelyek miatt keresettel éltek nála. A megyei tanács tervosztálya tette ezt a múlt év júniusában. Követelte, hogy az építőipari vállalat szavatossági kötelezettsége folytán szüntesse meg a víz beáramlását. A kárt 100 ezer forintra értékelték. A döntőbizottság, szakértői vélemény alapján kötelezte is az építőipart a víztelenítésre. Ezenkívül a bukószárnyú ablakok, a lépcsőcsorbulások, a dimbes-dombos cementezés rendbe hozására is. így rendben is van — mondhatnánk —, ezzel elintéztünk min. dent. De kérdezünk valamit! Mindez kinek a kárára történik? A cementfelbonfás, az újraszigetelés, az újravakolás — ezeket ki fizeti? A népgazdaság! Személyekre bontva pedig valameny. nyien! Az a műszaki ellenőr, aki hanyagul látta el a dolgát, az a tervező, aki rosszul tervezett, az a kivitelező, aki lelkiismeretlenül építkezett, az is ugyanannyi kárt fizet, mint aki közben az esztergagép mellett vagy a műszerasztal mellett becsületesen dolgozott? Ha az ilyen esetekben nincs felelősségre vonás, akkor igen. Mert ami ezzel elvész a közpénzből, az egyenlően oszlik meg — valamennyiünk kárára. Ide tartozik egy gondolat. Olvassuk a lapokban, hogy X-et eny- nyi és ennyi évi szabadságvesztésre ítélték, mert — mondjuk — ellopott egy tyúkot. Megérdemli. A társadalmi tulajdon csalói, sik- kasztói is megkapják méltó büntetésüket. De ritkán látjuk a vádlottak padján azokat, akik hanyagságukkal, gondatlanságukkal, felületes nemtörődömségükkel, meg még hozzáilemértéssel is százezres és milliós károkat okoznak az országnak. Gondoljuk, hogy bűnüldöző szerveinknek is többször kellene „perbe fögni” azokat, akik ismételten, újra és újra — sokszor mindenre hivatkozva — dobálják a közpénzt. Nemcsak mi követeljük, követeli ezt az egész ország népe, sokszor nagyon is felháborodva. Kesernyés mosolyra húzza a száját az, aki meglátja a döntő- bizottság irattárában felhalmozott ügyeket, melyek a Békés megyei Tégla- és Cserépipari Vállalat, valamint a Szolnoki TÜZÉP Vállalat között vált ismétlődővé. De olyannyira, hogy most már sokszorosított ügyiratokkal, s csak a dátum meg a kárösszeg változik. A téglagyár feladta az építőanyagot, cserepet vagy téglát. A TÜZÉP hiányosan vagy összezúzva kapta meg. Megy a sokszorosított kereseti levél a döntőbizottsághoz a TÜZÉP-től. A téglagyár sokszorosított, szövegű papíron válaszol, hogy ő nem hibás és egy tanácsi igazolást is csatol hozzá. A TÜZÉP viszont igazolja, hogy nem kapta meg annak módja és mennyisége szerint az építőanyagot. A döntőbizottság dönt. Most mindegy, hogy kinek a javára. Vagy az egyik, vagy a másik szervet marasztalja el. De akár a téglagyár, akár a MÁV, akár a TÜZÉP „húzza a rövidebbet”, mindenképpen a népgazdaság fizet. Vagy az egyik, vagy a másik zsebéből. Aki hanyagul rakodott a vagonban, aki nem ellenőrizte ennek szakszerűCÉG"? ségét, aki szállítás közben nem vigyázott az értékre -c- az pedig hallgat. „Fizet a cég” — ahogy ez divatossá is lett nálunk. De mindez ismétlődően, hisz ezért készített mindkét vállalat előre megfogalmazott és stencile- zett ügydarabot, melyre csak rá kell gépelni a kárösszeget, meg a dátumot; a szöveg ugyanaz: „Építési célra nem alkalmas”. Lehet, hogy ez jogászembereknek vagy hozzáértőknek természetes, mert hát nem kell minden szállítás után újra leírni, — de nekünk valahogy nem természetes. Több haszon lenne akkor, ha azért nem kellene újra gépelni az ügydarabot, mert ép, hiánytalan szállítmány érkezett. Hég egy harmadik döntőbizottsági ügy, amit legszívesebben kikiáltanék országos ügynek. Az egyik szereplő szintén a Tégla. és Cserépipari Vállalat, a másik az AKÖV. Az ügy okát lehet nevezni ésszerűtlen takarékosságnak is meg pazarlásnak is. Mert ami ésszerűtlen takarékosság, az valahol mindig kár is. Hasonlít a két vállalat közötti helyzet ahhoz, amikor a szerelvény azért nem tud kiindulni az állomásról, mert nincs aki feltegye az egyik szállításra váró csomagot. Az AKÖV, mint szállítószerv elfuvarozza az építőanyagot. A téglagyár, mint termelőüzem gyártja az építőanyagot. Igen, de most azért vannak éppen a döntőbizottság előtt, mert nincs aki felrakodjon a szállítóeszközre. Az AKÖV azt mondja, hogy nem tud rakodómunkást adni, és ezt bizonyítja azzal, hogy 41 fővel csökkentette a felügyeleti szerve a rakodómun- kási státuszt. A téglagyárnak nincs erre a célra embere. Termelnie kell, ezért követeli, hogy a szállítószerv biztosítson rakodókat. A vita folyik, a gyár meg már lassan nem tudja kirámolni a kemencét, mert nincs helye. Tégla- és cserépkazlak állnak az udvaron, melyeket vár az építőipar. A szállítóeszközök is állnak, pedig nem vagyunk velük olyan „mun- kanélkülies” helyzetben. A döntőbizottságnak igaza van. Azt tartja fontosnak — s eszerint dönt — hogy az árut el kell szállítani és biztosítani kell a termelést. Ez a népgazdaság érdeke is. De valahogy úgy van, ahogy az egyik tanácsi közlekedési szakember mondta: „Most minden tárca meg akarja mutatni magát a takarékosságban”. Azt közben elfelejtették, hogy a termelést segíteni kell! Mert — parlagi példával szólva — az mégsem takarékosság, ha azért állítjuk le a kohót, hogy ne kelljen munkabért fizetni... Dönteni kellene, de itt már miniszteri szinten. Ki foglalkoztasson rakodómunkást: a termelőüzem, vagy a szállító vállalat? Ha a véleményünket idetehetjük, szerintünk sokkal gazdaságosabb, ha a szállítószerv, mert így kihasznált a rakodómunka; de ha egy- egy üzemnek kell ezt biztosítani, akkor a rakodómunkások — akikből minden üzemnél kell rendszeresíteni néhányat — két napot munkával töltenek, egy napot meg...? Mert csak akkor van dolguk, amikor szállíttat a gyár! Ezt „fent” kellene jól meggondolni, s okosan dönteni, hogy ne álljanak a szállítóeszközeink, dolgozhasson a gyár, s — mint a többi ügyben is — né a „cég” fizessen! Varga Tibor