Békés Megyei Népújság, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-19 / 42. szám
4 Péntek 1965. február 19. Minden termékük — nagykövet! — Szigorúbb exportfegyelmet a Békéscsabai Konzervgyárban is —■ Alig másfél hete adtunk hírt airróiL, hogy milyen örvendetesen növekedett megyénk ipari exportja 1962 óta. Tavaly már egymillí- árd 97,6 millió forintot tett M a külföldre szállított termékek érté. ke, s 1963-hoz mérve 62 százalékos a „szökkenés”... Ebben az egymilliárdbom része vain a Békéscsabai Konzervgyárnak is, hiszen (míg 1962-ben 549, 1963-ban 980 vagon, addig) tavaly a gyenge nyersanyagellátás ellenére is 1402 vagon konzer- vet, szárítmányt küldött a szocialista és kapitalista országokba. Ha jobb lett volna a termés minőségben és mennyiségben, és ha tökéletesebb lett volna a feldolgo. zás, csomagolás, szállítás, akkor még valamivel nagyobb mennyiségű termék öregbítette volna a gyár terjedő hírnevét, egyáltalán Mi van a szemétkosárban? Az öreg hivatalsegéd fél 2-kor — amikor a gyerekek sorban állva, hangos köszönéssel eltávoztak, s magára hagyták az iskolát a maga csöndességében — elkezdte vizsgálni a folyosó ablalcmélyedéseiben elhelyezett szemétkosarak tartalmát. Különválogatta a papírhulladékot, s külön egy nagy vederbe a tízórai maradványait. Maradványait?! — Az egyik nylon tasakos csomagocskát óvatosan bontotta fel. Belül fehér szalvétát talált, * a szalvétában két egymásra borított fehér kenyérszeletet, s a kenyérszeletek között vaj- rétegre ragasztott, háztkolbász-karikákat.De már a nagy szünetben Is! Az iskola csókái a tetőn tollászkodva várták a gyermekek bevonulását. Itt álljunk meg egy szóra! Azért álljunk meg, mert lMS-beu s •K elején hiába tollászkodtak az éles szemű csókák a háztetőn, mert ha le is esett egy falat kenyér, biztosan három gyermek ugrott érte —s nem udvariasságból! — Higgye el, két hízót nevelek ah- óól a hulladékból, amit a tízóraijukból juttatnak a szemétkosárnak a tanulók. — Ezt, mondja a hivatalsegéd. Most már érdemes kicsit eivontab- ban elmélkedni. Azt már a pedagógusok szájából hallom, hogy a tanulók többségének nemcsak hogy akkora tízórait pakolnak, amely három kapásnak is elég lenne, hanem még külön zsebpénzt Is adnak — kiflire. A bőséges reggelivel útnak bocsátott gyermek — mert 10 órakor még nem éhes — szinte lusta arra, hogy egyáltalán kibontsa kis pakkját. A pénz meg valósággal égeU a zsebét, s jó azt elkölteni, mert izgalmasabb a vásárlás, mint azt az „unalmas” csomagocskát bontogatni. Viszont „édesanyám” haragszik azért, ha a tanuló hazaviszi az el nem fogyasztott uzsonnácskát. Egyszerűbb tehát könnyed mozdulattal — akkor, amikor a nevelő nem néz oda — belesüllyeszteni a szemétkosárba. S a kiflivel? Azzal lehet rohan- gászni is az udvaron. Ha véletlenül kiütik a kezéből: — ott vannak a csókák— Sokat hamuik a takarékosságról, főleg vállalati, nemzetgazdasági szinten. Szeretnénk azonban minél többet hallani arról, hogy a szőkébb családi körben, főleg az új generációnk nevelésénél Is, essék minél több olyan szó, a főleg hasznos cselekedet, amely okosan, szépen a takarékosságra inti a felnőtteket is, a gyermekeket is. I a magyar ipar ázsióját hadárainkon túl. Az 1402 vagormyi exportáru egy kis részét a hagymaszárító üzemrészben állították elő. Mind. össze másfél százalékos részesedésiről van szó, hisizein 22 vagon szárított, aprított hagymát exportáltak. A megrendelők igényesek Miért jöttünk akkor mégis ide vizsgálódni, exportfegyelmet keresni, kutatni, miért nem a nagyobb exporttétéit készítő üzemrészeket állítjuk reflektorfénybe, kérdezhetné az olvasó. Nos, a válaszunk: egyrészt azért, mert az üzemrész minden terméke külföldre kerül (vagy kellene, hogy • kerüljön). És az átvevők igénye- | sek a minőségre, jj A TERIMPEX-en keresztül : például ilyesmit kötnek ki: „A ■ szállítandó árunak szép. fehér, * egyenletes szetetetesűnek kell len- S nie és mentesnek mindenféle ide- ! gén anyagtól, különös tekintettel ■ fém_ és üvegdarabokra. Nem tar- : talmazhat gyökér- és szárvégződé. ■ seket, héjdarabkákat sem”. Vilá5 gos kérés. ■ A világ legdrágább hőmérője m m ■ A jó pénzért príma árut vár- ; nak, s nem tartanak igényt — a • hagyma esetében — madzagra, pa- ■ pírdarabra, cirokseprű-szálra, ■ szegre, kavicsdarabra, csavarra, ■ hőmérőre és egyebekre az ötkilós S műanyag tasakban. Ezeket csupán ; azért soroltuk fel, mert — finom ; iróniával átszőtt sorok kíséreté- 5 ben — a címzettek visszaküldték. : De ha csak visszaküldték volna! ! Nemcsak pirulni kellett, de fizet- 5 ni is! Nem is olyan régen egy • „rejtélyesen exportált” hőmérőért, ! mely az egyik tasaikból került elő j Angliában, írd és mond: 22 ezer • 962 forint 12 fillért fizetett ki kár. 5 térítés, és kötbérkeretéből a gyár! ■ Ennyit számoltak fel, miután a í megrendelő közölte, hogy át kel- | lett válogatni, nézni a szállít- S mányt. Az átválogatás! költséget : a TERIMPEX „leszurkolta”, ■ majd benyújtotta a számlát a csa- • bai gyárnak. Drágább hőmérőt • aligha postáztak mándidáig a föl- • dön... ! Az ilyen és hasonló eseteket el- ■ kerülni csakis az exportfegyelem ■ megszilárdításával lehet itt is és • másutt is. A hagymaszárító üzem. ■ rész minden tér mélte küldetést ■ teljesít, jó hírünket ápolja vagy ■ zilálja, s nem mindegy, hogy az • előbbihez vagy utóbbihoz járul • hozzá. Piacot veszteni keserves, i kínos dolog, ráadásul könnyű! I Visszaszerezni azt — pláne Nyugaton — szinte lehetetten. (Most már a testvéri országok sem enge, dékenyek, s ez a tisztességes kereskedelem, ehhez kell igazodni!) Ha rossz minőség miatt piacot vesztene a hagymaszárítmány, vagononként 370 ezer forinttól esne el a gyár, s a dolgozók tucatjainak nem jutna téli munkaalkalom. Ráadásul az ország zsebére is menne a dolog, hiszen kevesebb devizával gazdálkodhatna! Ropogjuk le: az elmúlt két és fél év alatt a címzettek nem utasítottak vissza szárított hagymát, csupán a nagy ritkán talált „ferendelőt nem vesztettek a békéscsabaiak, de ez egyáltalán nem ad okot az elbizakodottságra. Beszélgetéseink során kiderült: aránylag erős az exportfegyelem a szárító üzemrészben, erősebb, mint más üzemrészben, de jócskán lehet még és kell itt is javítani. A javulás nemcsak a piac biztosságához segít hozzá, de a kiszállításra kerülő termék mennyiségi és (főleg) minőségi mértékének növekedéséhez is. Miről van szó konkrétan ? Minden egyes dolgozó felelős- ségteljesebb munkájáról. A hagymatisztítással kezdődik az exportáru előállítása. Asszonysereg végzi ezt a munkát. A hagyma minőségétől és az asszonyok lelkiismeretességétől egyaránt függ: menynyi első osztályú, exportálható szárított hagymát szállíthatnak. Ha ők nem dolgoznak tisztességgel, ha a gyökérrészt nem fúrják ki, a zöldes héjt nem távolítják el, a hibás részt nem vágják ki, már növelik a visszamaradó áru mennyiségét. Meggyőződtem arról, hogy a mérlegre kerülő ládákban szép számmal akad zöldes héjú, kifúratlam, héjdaraibkás hagyma. Mondták, hogy nem mindenki dolgozik olyan gondosan, mint Ro- tyisné, Tomcsenkóné, Nemesné, Kovácsné, Marikné, Farkas Mária, hogy csak a legjobbakat írjam idé. F. M-et már másodszorra figyelmeztette aznap a mérőcsoportvezető a nagyobb gondra. Sok a figyelmeztetés, kevés a látszatja. A teljesítménybér miatt van? Nem ártana felülvizsgálni, hogy mennyire ösztönöz a jelenlegi bérezés a gondosságra, mennyire szolgálja a gyár érdekét. A dolgozónak elsősorban most a mennyiség, a súly az érdeke, s emiatt „nem veszi észre” olykor a minőségi hibáit vagy nem akarja észrevenni. összhangot kellene teremteni az érdekek között. Ki szólja meg a hanyagabbakat? Elsősorban a csoportvezetők kötelessége! Nem mindig élnek a jogukkal. Hogy ez így van, azt bizonyítják a válogatók! A szárított hagyma között túl sok a szé- lehagyma, zöldes héj, s ha nem válogatnak lelkiismeretesen, hát — méltatlankodhat a megrendelő. Elevenebb odafigyelést, állandó ott tartózkodást, tüzetes ellenőrzést kell követelni a csoportvezetőktől. Ha ők lazítanak, elnézőek, hát úszik a deviza, csappan a gyár jövedelme. Nem ártana anyagilag is éreztetni, ha szemet hunynak a selejtes munka felett. Ugyanígy nem ártana a felelősségre vonás, ha a művezetők, főművezető lazán ellenőriznek. „Fent” is, „lent” is szigorítani szükséges a munkafegyelmet, s a vezetőknek többet kell a munkahelyen tartózkodni, szigorúbban kell kontrollálni a munkafolyamatot, beosztottjaikat. Ahogy a hírnév növekedése mindenkinek öröm, annak kimunkálása is mindenkinek egyaránt szívügye kell, hogy legyen. (fer-ó) leslegért” kértek kártérítést. MegPallag Róbert Műanyag zsákokba csomagolják a szárított hagymát a Békéscsabai Konzervgyárban. Koxgaxdasági kérdésekről — röviden Á világszínvonal Szakmai beszélgetésék közben, üzemi beszámolókon rendszeresen elhangzik ez a szó: a termékek világszínvonala. Közhasználatú kifejezéssé vált, érdemes megvizsgálni mi a tartalma, hiszen sokszor említik jogosulatlanul vagy egyoldalúan. Röviden így tehetne meghatározni: világszínvonalú az a termék, amely konstruk. dójában, hatásfokában, használhatóságában és egyéb jellemzőiben eléri vagy meghaladja a hasonló típusú legfejlettebb hazai és külföldi gyártmányokat. Nagyszerű cél világszínvonalra törekedni, olyan terméket tervezni és gyártani, amely a kapitalista vagy a szocialista piacon egyaránt megállja a helyét. Készítünk is országunkban ilyeneket szép számmal. Ide sorolhatunk több híradástechnikai gyártmányt, sok műszeripari készítményt, gépipari termékeket, bőr és ruházati cikkeket sitb. Viszonylag könnyen megállapítható agy-egy termékről, hogy világszínvonalon áll-e, hiszen a külkereskedelem érzékeny szeizmográf, azonnal jelzi, ha a nemzetközi piacon valaminek sikere van. A világszínvonal vizsgálatában azonban túlzottan egyoldalú lenne csak a konstrukciót, a korszerűséget nézni. A piacon azzal is számolni kell, hogy mibe kerül a termék. A világszínvonalhoz elvá- laszithaitatlanul hozzátartozik a gyártmány előállítási költsége és sokan éppen erről feledkeznék meg. A költségeknek is van nemzetközi szintje és a világszínvonalat elért gyártmány termelésétől nem választható el a költségelemzés, a gazdaságosság vizsgálata. Az egyes országok gazdasági szintjét, sőt a lakosság átlagos életszínvonalát elsősorban a termelékenység mértéke, az egy főre jutó termelési érték határozza meg. Lényeges tehát, hogy a termelőerőket, elsősorban az élő emberi munkát, milyen hatékonyan használjuk fel a termelésben. Iparunkat vizsgálva, főleg ebben találunk lemaradást. Ez az oka például, hogy a magyar ipar termelékenysége csak fele a nyugatnémetnek, egyharmaddal alacsonyabb az osztráknál, de jóval előttünk áll az NDK és a csehszlovák ipar is. Kétségtelen, hogy a magas termelési költségeknek sok objektív oka van. Nyersanyagkészletünk szegényes és gyenge minőségű. Az ércet, a magas kalóriájú szenet, a különböző fémeket például jelentős mennyiségben külföldről vásároljuk. Több gyártmány termelésében kevés a tapasztalatunk és üzemeink zömének technikai feltételei elmaradottak. Oj gyárakat nem lehet egyik napról a másikra építeni és az elavult gépek cseréje sem oldható meg egyszerre A világszínvonalhoz azonban fokozatosan lehet eljutni és ennek érdekében elsősorban a meglévő adottságokat kell kihasználni. Az iparvállalatok összevonásának is az volt az egyik célja, hogy megfelelő üzemnagyságok szerveződjenek, ahol az adott körülmények között leggazdaságosabb a termelés. Előbbre léphetünk a meglévő géppark jobb kihasználásával, a gondosabb karbantartással, a gépek kapacitásának növelésével. Legfontosabb azonban az emberi munkaerő. Üzemeinkben túlzottan magas a kiszolgáló személyzet, a szállítás, az anyagmozgatás java része kézi erővel történik. És túlzottan sok az anyagmozgatás. A kohó- és gépiparban például egy tonna késztermék elkészítéséig 60 —80 tonna súlyt kell emelni. Aránytalanul magas az állási időik nagysága és sok a zavar a munka- adagolásban, a szerszám-, műszer-, rajz- stb. ellátásban. Felmérhetetlenül nagy az üzemszervezési tartalék, amely pedig szintén bőséges lehetőséget teremt a gazdaságosabb termetesre. Nem elég beszélni a világszínvonalról, fokozatosan többet, egyre többet kell tenni, hogy termékeink konstrukciójuk mellett gazdaságosságban is megközelítsek, majd elérjék azt. Több ez kereskedelmi ügyletnél — legfontosabb része a szocializmus és a kapitalizmus közötti békés gazdasági versenynek. Kovács András Senki sem próféta... Amikor Cézanne édesapja meghalt, édesanyjának az volt az óhaja, hogy megfestesse elhunyt férjének arcképét. Paul Cézanne mindjárt neki is akart látni, hogy apja portréját elkészítse, édesanyja azonban így szólt hozzá: „Ugyan, édes fiam, ne tréfálj. Ha szegény édesapád arcvonásait meg akarjuk örökíteni, igazán csak komoly festőre bízhatjuk ezt a feladatot.”
