Békés Megyei Népújság, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-24 / 20. szám
Sülé István Udvar Új RezsS: Szolnok varázsa A messziről jött vándor leszáll... elönti mámor, # kilép a térre, szétnéz s az ölelő nagy utcák ragadják, viszik útra! Üj arc az arcok rendjén: holland városok képe szovjet városok képe egybe úszik előtte, törpék és óriások kozmetikája hat rá a elemzi ezt a régi újból lett fiatal kort, felméri lobbant szívvel a szíves Tisza-partot s beveszi magát utcák hűvös rengetegébe, szivet szöktet a légbe így vidul piros kedvvel s valahogy — ki is tudná milyen mély indulatból — eltelik emberin szép nyugtató szerelemmel,.! KÖROSTA J ___________KULTURÁLIS MELLÉKLET________ A HÁZ MÉLYtfJ NNYU LEPTE Az éiszaka árnyai úgy gubbasztottak a járda szélén, mint egy elfáradt ember. Láthatatlan karjaik. kai átölelték a szunnyadó víztócsákat. Egyik-másik kL váncsian föléje hajolt a víztükörnek, megnézte magát benne, majd mint aki egy csodálatos dolgot lát annak a mélyén, úgy is maradt: elbűvölten és mozdiUatla. nul. Csak akkor rezzeút össze, ha a házak fölött nyújtózó lomha ködfátyol folyékony. nyá hígult az álomban s egy-egy cseppel leengedte magát az ereszcsatornák bádoglemezének időnként megkoppanó hűvösén. Verő Sándor hosszú ideig nézte az utca túloldali házának ablakát. Nézte a roló rácsában fehéren izzó keskeny fényszalagot, majd önkéntelen mozdulattal újabh cigarettára gyújtott. A fellobbanó parányi lángnál szerette volna megtekinteni az arcát, meggyőzni önmagát arról, hogy a szája sarkából kiinduló elmélyült vonás most nem a bizonytalanságot fejezi ki, hanem valami mást — talán csak ennek a ködös novemberi estének magányos, borzongató hűvösségét. Egy mozdulattal eligazította a hóna alá szorított csomagot, s míg maga elé fújta a füstöt, iszonyúan elfeledettnek, egyedülinek, magá- rahagyatottnak érezte magát. Most fekteti le a gyereket — gondolta, amikor újra az ablakra nézett. S a gondolatra valamilyen jóleső melegség bizsergett végig a testében. Egy pillanatra maga elé képzelte a félesége megszokott mozdulatait, a gyerek duzzogva csücsörített, parányi kis gömbbé összehúzott ajkát, a háromágú csillár éveken keresztül annyira megszokott sziporkázását, s úgy érezte, ha most nem indul el felé- akkor mindennek vége. Vége — mert talán már holnap újra tenyerébe fogja az Aranyfácán félig mosott borospoharait, s ha inni fog, kezdődik minden élőiről. Az elvonókúra, az utókezelés, látszatra, de eredmény nélkül, s felszökken újra a szesz lázgörbéje mindaddig, amíg végül is szembe nem köpi magát újra egy utcai kirakatban. Megborzongott a gondolatra, s fázósan összehúzta magán a felöltőt. Aztán újra a holnapi válóperre gondolt. A lépcsőkre, az ajtókra, 3 a folyosó mozaikjára, melyek úgy kopogtak legutóbb kettőjük lépte alatt, mintha feneketlen mélységből dobálták vol-na fel a hangokat. S a kézfogásra, amikor el kellett válniuk az épület ajtaja előtt, félszegen és gyámoltalanul, tudva azt, hogy valami megszűnt, széttört, elpattant, s minden valami más, idegen és való. színűtlen, csak a közeli kőoszlop maradt a régi, durvaságával és hűvösségével, mint az ember útjába betévedt, tisztaságra emlékeztető felkiáltójel! Az elköltözés után döbbent rá a súlyos valóságra, s kereste lázasan 1 a megoldást, a jóvátehetöt, de napról napra bűnösebbnek és tehetetlenebbnek érezte magát. Szerette a feleségét és gyerekét ma is és most is, s minél inkább fájt idegeiben és tudatában a hiányuk, annál gyötröbben tudta érezni újra a régit. ■ Az albérlet ridegsége, s az egykor annyira kedves és megszokott hangok, simogatások egy zűrzatxiros káosz végtelenjében keresztezték egymást, őt pedig gyötörték, ki. nozták egyre fojtóbban, fájóbban, kérlelhetetlenül. És az a szó, hogy vége! Üresen csengett a fülében, s az üzemi marógép monoton zümmögésé, ben, de mégis valamit je* lentett — s ettől menekülni akart. így történt, hogy ma délután, néhány nappal a gyerek születésnapja előtt, ajándékot vásárolt, s elhatározta, hogy még ma elviszi. — A válóperi végzés előtt legokosabb, ha az ember néhány pohár fröccsbe fojtja a bánatát! — vigyorodott rá egyik gépszomszédja, Van- czák, amikor a fizetési borítékkal a kezükben kiléptek az irodából. A gépsor végéhez érve megálltak. ■ Vanczák bizalmasan megpöccintette Verő munkáskabátjának egyik gombját, s úgy folytatta. — Valamikor én is nyavalyogtam a feleségem után — de rosseb az egészbe! Te még fiatal vagy... S míg mosolygott, tenyerén ügyesen billegtetni kezdte a súlyos borítékot. — Maga... igen.. Ezt köny- nyen fogja fel! — nézett ekkor Verő a másik szemébe. — De nekem még ott van Susi... A gyerek! És az... Nem fejezte be a gondolatát, csak tenyerével keserűen rácsapott a marógép védőlemezére. Mi a fenét magyarázhatok el ennek a vén szeszkazánnak — gondolta. Ügysem érti ezt! —Hát te tudod — s ereintett egyet a másik a fogai között, s bakancsa orrával félrelökött.egy maroknyi fémforgácsot. Hirtelen felkapta a fejét. — Ha büdösek vagyunk már neked, ne gyere! Egy hónap óta már úgyis olyan vagy, akár egy szamarítánus! Gúnyosan szívott az orrán s egyik vállát felhúzva, kacsázó léptekkel elbotorkált. Most, hogy itt áll szemben az egykori otthonnal, erre a beszélgetésre gondolt, s legszívesebben belevágott volna Vanczák arcába. Hirtelen gyűlölni kezdte az öreget és önmagát, a házak fölött lomhán lebegő ködfátyolt, a tehetetlenségét, a magányát, $ mindent, ami volt, amiért csak ő, egyedül ő a felelős. A cigaretta kialudt ujjat között. Fázott. Megrázta magát, mintha egy súlyos terhet billentene le a válláról, s újra a szemközti ház ablakára nézett. A fehéren izzó keskeny fényszalag bizonytalanul megingott, egyre közeledett feléje, s melegíteni kezdte. S amikor átvágott a nedvesen csillogó ezüstszürke út. testen, már tudta, hogy ez a kicsinyke fény megmagyarázhatatlan jótékonysággal hívja, biztatja, erősíti, s egyre gyorsuló lépteinek már nem tudott volna ellentmondani. Amikor ujjával a csengő gombjához ért, testében végigvibrált a bátortalan, sóhaj szerű jelzés, s halántékán egy váratlanul kibugy- gyanó verítékcsepp gördült sebesen végig. A ház mélyében ajtó csattant, könnyű, sietős léptek közeledtek feléje, s a következő pillanatban az előszoba villanyégőjének fénye hasított a szemébe. — Sanyi! A felesége állt előtte meglepett, csodálkozó arccal, mellén fél kézzel összefogott pongyolában, s Verő érezte, hogy az asszonyt ismerős, távoli, de egy mélyről jövő meleg öleli körül. A hóna alá szorított csomag felé tapogatott, s míg előrenyújtotta, a másik kül. ső tekintetét kutatta magában. — Sutinak hoztam. Most lesz a születésnapja! Az ötödik... Az ajtónyílás lassan ki- szélesedett előtte. Verő látta, hogy a felesége szeme elhomályosul, valamit mondani akar, de csak egyetlen szót mond. — Gyere... Engedte, hogy az asszony szótlanul előreinduljon. Csak akkor rezzent össze, amikor puha, leválaszthatat. lan karok fonódtak felöltőjének gallérja köré. — Apu...! Apukám! Verő nem tudta, meddig ölelte magához a gyereket, csak hosszú, véghetetlennek tűnő idő után érezte, hogy egy biztató asszonyt kéz gombolni kezdi a kabátját, s leülteti a kályha mellé állított ismerős fotelbe. így jó — gondolta. így — s már nem szégyellte az előbbi könnyeit. Szollar Maria Bíró József: Mint a csapódó ajtóm Megbotlottam néhány szép szavadban, de fölemelt suttogó gondolatod, láttam, emlék-kezek motoznak hajadban, csattogott a szélfútta, álmos ajtó, s most már a valóság blúzát gombolhatod, mert könyv van a szádon, fogaid sorában betűk fénylenek, s a két arcod is megszámozott oldal, • • S ahogy ülök a kopott széken veled: tudom, hogy még élsz is, hogy megtörlött bútorok közt félteid: magamtól, aki im, tanulni sem rest, mert a tested is könyv már — de kikérlek s sorstól, s én vadul, mint a csapódó ajtóm: kegyetlenül átlapozlak édes, hogy megismerjél, hogy megismerjelek. Variációk sűrítése Ú gy hírlik, hogy az Akarnotok Irén Szövetsége tegnap délután Káposztakotkodácson ülésezett. Többek között megjelent a híres hátizsák (jav: Hát Izsák) és ötlettelem Ra- vaszkássy Tóbiás, aki mosdaüan tolláról volt híres. Ravaszkássy még arról is híres volt, hogy az írón Szövetségben a főkolompos szerepét játszotta. A megbeszélés napirendjén fontos témák adogatták a vitát: Mitől irodalom a festészet? — Hogyan lesz a fából vaskarika? — Mikor kell a regényben a főhősnek megkérdeznie az alhőstól, hogy aszongya: „hogy ityeg a fityeg”? Mindenki elmondta a magáét. Először nyomtatásban,, aztán szokás szerint, szóban. Ától a cettig mindent megtárgyaltak, amikor felugrott székéről Hát Izsák. — Remekművet alkottam! — kiáltotta és máris olvasta a dráma címét: — „Fityegő ityege!” — Éljen! Éljen! Ez az igazi festészet! Ezzel kell megetetni az olvasót! — harsogta Ravaszkássy. Az írón Szövetség akamokaában meghűlt a vér. Mindenki összehúzódott, mert azt hitte, hogy Ravaszkássy ötlettelen fejében megindult az Orient-express! — Nem értem, miért ujjongsz máris? — kérdezte Hát Izsák. Erre Ravaszkássy felugrott az asztal tetejére és idegességében dadogni kezdett: — Mi... mi... mit nem lehet ezen érteni? Hiszen a festészet éppen olyan, mint az irodalom! Mert, hogy az i... i... ityeg, akkor fi... fi... fityeg, amikor ép... ép... éppen ityeg! Na ja! Evidens? Vagy nem? És a többiek hallgatónak, hallgatónak s közben kissé kuncogának. — Ne... ne... nem értem — mondta Hát Izsák minden zében reszketve, mert jól tudta, hogy ötlettelen Ravaszkássy rrár teleírta az egész világirodalmat, no és ha egyszer elindul a fejében az a vonat... — Ho... ho... hogyhogy nem érted? É... é... értesz te ?gyáltalán az i... irodalomhoz?! — üvöltötte ötlettelen. — Jíe... ne... nem, ahhoz nem, de pa... pa... parodizálni azt tudok! — Na ja! Sindul ár Anna
