Békés Megyei Népújság, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-24 / 20. szám
•% január 24. 6 Vasárnap rSÄLÄD-OTTHOM WVWWVWWVW\AAAWAAy#WVWWVWWVWWWWWVWWWCAWA Ne maradjunk szótlanok Vannak emlékek, amelyeknek minden apró mozzanata el nem lialványulóan, évtizedekig rögzítődik az emlékezetben. Az egyik ilyen suttyó gyerekkori élményem mind gyakrabban jut eszembe, a téli hónapokban, újságolvasás közben. Az emlék, egy könnyen végzetessé válható esemény képsorozata. Január volt. Az évre nem emlékszem pontosan, talán 1934 vagy 1935 lehetett. Negyedmagammal — 10—12 éves gyerekek voltunk mindannyian — csúszkálni indultunk a Duna jegére. A jégen vastag hótakaró fehérlett. Valamelyikünk csúszkálás közben hólabdát gyúrt, s elguríto.tta. A surranó golyó fénylő csíkot hagyott a hóban, magára szedte a puha, vattás havat. Mire megállt, duplájára hízott. Valamelyikünk továbblökte. Megint vastagodott. Percek múltán már kettőnek kellett görgetnie a hómonstrumot, majd mind a négyen nekivetettük a vállunkat, mert csak így tudtuk megmozdítani a méternél is magasabb „hógolyót”. Egyszer csak a partról bekiáltott valaki: — Hagyjátok abba, azonnal gyertek ki, a golyó alatt beszakad a jég. Visszafeleseltünk: mi köze hozzá, hogy mit csinálunk. Nem tágított. Botját lengetve, befelé indult a jégen. A fenyegető bot láttára eliszkoltunk, de közbe- közbe visszaeresztettünk egy-egy szemtelen megjegyzést. Messzire jártunk már „alkotásunktól”, amikor nagyot reccsent a jég. Eltűnt az óriás golyó: a jég, amely ugyan vastagra hízott, nem bírta több mázsás terhét. Mi megmenekültünk. Mert volt valaki, aki ugyan nem tartozott hozzánk, de felismerte a veszélyt, figyel- meztett minket. Nemtörődömségből és közömbösségből mégis hányszor marad el a figyelmeztető szó. Amióta a szigorúbb hideg megdermesztette a kisebb vizek felszínét, mind gyakrabban olvasni, hallani elkerülhető, de el nem került tragédi ükről. Bogyiszlónál két kisgyermek alatt szakadt be a jég. Budapesten szánkózás közben esett a Dunába és került a páncélként feszülő jég alá egy kisfiú, mert senki sem figyelmeztette őket a veszélyre. Nem az enyém, mi dolgom van vele — vélemény alapján közömbös felnőttek maradtak . szótlanok. S a ki nem mondott figyelmeztetés, az elmaradt szigor, a nem gyakorolt erély halálhoz vezetett. Gyermekhalálhoz. A leg- szőmyűbb tragédiához. Vigyázzunk mindannyian, mi felnőttek, mert mindannyian felelősek vagyunk. A veszélyes játékot látva, ne maradjunk szótlanok. (R. S.) Ugráld hi magad A fejlődő, egészséges szervezet szinte állandó mozgáséhségben szenved. Nem ok nélkül használjuk az éhség szót; a fiatal szervezet.úgy kívánja a mozgást, mint az ennivalót. Maradjunk a hasonlatnál, amely több, mint hasonlat: melyik szülő mondaná a gyermekének, hogy „egész nyáron eleget ettél, szeptembertől kevesebbet kapsz”. Nincs ilyen szülő. Olyan se legyen, aki azt mondja, hogy: „Eleget ugráltál egész nyáron, most ülj itthon és tanulj.” Az iskola, a tanulás különösen az elsősöknél nem járhat azzal, hogy új életmódjuk gyökeresen eltér a korábbitól. Akár óvodába járt a gyerek, akár otthon foglalkoztak vele, bizonyos, hogy egész napja folytonos aktivitásban — játékban, mozgásban — telt el. Az általános iskola első osztályainak tanterve figyelembe veszi ezt, de a szülők is vegyék figyelembe! Az első évek tanulásában legyen sok mozgás — játékosság, ha úgy tetszik. Az első leckéket (betű- és számírást) úgy is lehet gyakorolni, hogy a gyérek ne üljön órákig egy helyben. Nagyon rossz házi pedagógia ezzel fenyegetni a gyereket: „Addig nem állsz fel az asztaltól, amíg szép betűt nem írsz!” Iktassunk az otthoni tanulás órái közé játékot, sétát — ez már a nagyobbakra is érvényes. Tudjuk, milyen sok betegséget okoz (elsősorban vérkeringési és emésztési zavarokat) a mozgáshiány. De, ha valaki már gyerekkorában megszokta á tanulási időbe iktatott, pihentető és felfrissítő mozgási periódusokat — akár a szobában történő járkálás erejéig —, később sem hajlik a betegítő renyheségre. A szünidő mindenképpen a sok ugrálás, ficánkolás, mozgás időszaka; de a tanévre sem nyomhatja bélyegét az egyoldalú fejmunka, a mozdulatlanság. Az iskolai tornaórák, gyakorlati foglalkozások módszeresen gondoskodnak a gyerekek félnapi mozgásigényéről. A másik fél napot, az otthoni tanulás hosszú óráit, a szülők tegyék könnyebbé, egészségesebbé azzal, hogy ésszerűen engedik játszani, sétálni küldik, sportoltatják gyermeküket. Oy. Fekete Gyula: Fölfedezem a világot Tudós leszek, mint a nagyok, minden könyvet elolvasok, ' ..sminden géRe$ meaesudábfk^ £ minden csudát kitalálok. Fönt a napnak nincsen lába, mégse gurul a Dunába?... A tojás meg — tapasztalom — itt sem áll meg, az asztalon, Mennyi kertet összejártam, s villanykörtefát se láttam! — S ha az ember megkívánja: merre van a cukorbánya? Melyik kútból folyik káté ?, ~ HÓI terein <t csbkolááé? Ha én egyszer nekilátok fölfedezem a világot... — Nem nagy dolog ez az egész kezdem is a fölfedezést. .« .Jó idő van idekbHL most, elültetek egy — forintost. —• Anyuka! Idenézz! Mikorra kel ki a pénz? .. ~. Megint nagy divat a kendő. A nagyméretű egyszínű — fekete, sötétkék, sötétbarna — selyemkendőket különbözőképpen viselhetjük. oooooooooooooooooooooooooooooooggooooeeoeoeaoooooo PANELHÁZ — . Hogy érzi magát az új lakásban? — HosszuL — Miért? — A falak nagyon vékonyak, amikor aludni akarok, dé túlságosan wivastagoky anúkcr.meg - akarom hallani, hogy mit bér szélnek a szomszédban. • ORVOSNAK —- S ön mit csinál, doktor űr, amikor meg van fázva?........... — Ugyanazt, amit ön! Tüsszengetek és köhögök. SZERÉNY ÓHAJ Drága egyetlenem! Tudom, hogy a nap folyamán különböző emberekkel kerülsz kapcsolatban, de egy 'dologra nagyon kérlek: itthon mondj igazat! * f >fi;C JÍ^-V y, , Ó.CfV: t&v l • TALPRAESETT ’’ TITKÁRNŐ Főnök; Ügy szeretném megünnepelni a névnapomat, hogy a beosztottjaim jól szórakozzanak; nekem pedig ne kerüljön egy fillérembe se. Titkárnő: Akkor fel kellene akasztania magát,'főnök úr. Rendkívül érdekes lenne, egy fillérjébe sem kerülne, s ráadásul a beosztottak is jól szórakoznának! • Az okosabb enged Ha hülye. f Az ész jobb», mint á gazdagság, mondják a gazdagok, g1'® hülyék: elhiszik. SZÁLLODÁBAN, Vendég: Ugyanaz a rendetlenség, mint egy évvel ezelőtt. Nini, itt ugrál egy bolha! Takarítónő: Látja5 még a bolha is örüL hogy ismét itt van! Tanár: Mondd meg nekem, mi történik -azzal a vasdarabbal, amit künnhagyunk az esőben. — Megrozsdásodik. — Hát, ha aranyat hagyunk ott? .e- Eltűnik. A név illik rájuk: gondozottak. Az állam valamennyiöjük- ről messzemenően gondoskodik; Ellátja őket ruhával, cipővel úgy, hogy a többi gyermek között senki sem venné észre, hogy nem szerető édesanya választotta ki nekik a szép kabátot, kötött sapkát, sálait, kesztyűt, és egyéb holmit. Községünkben különös szeretettel törődnek az állami gondozott gyermekekkel, hiszen olyan gyámügyi előadó védelmében élnek, aki hosszú évek óta példás hivatásszeretettel végzi munkáját. Mégis beszólni kell róluk egyre többet és mind szélesebb körben. Valami hiányzik ezeknek a gyermekeknek az életéből. S ez a valami: a családi otthon melege, az anyai, az apai szeretet. Bármennyire gondozottak külsőleg, pici gyermekviláguk, a család hiánya miatt, egészen eltér a többiekétől. Olyan légkör hiányzik nekik, amely meghitt, bensőséges, s amelyben a szülők felelősséget éreznek gyermekeik jövőjéért. Óvodánkban minden évben vannak állami gondozottak. Az idén öt kisgyermek kapott itt helyet. A legnagyobb közöttük L. Jancsi. Se apja, se anyja. Nevelőszülei — akik saját gyermeGondozottak küknek tekintik — már 70—80 év körüliék. Az évek óta megszokott környezet megnyugtató* an hat rá. Értelmes, okos feleletéi vannak és mindig segítőkész. Egy alkalommal, amikor születésnapja közeledett, már jó előre megmondtam, hogy ezt az ünnepét nálunk töWheti. A születésnap vasárnapra esett. Együtt volt a család. ELmélyüb ten játszott kislányommal s olyan jókedvű volt egész nap, hogy öröm volt nézni. Kislányom játék közben többször szólt hozzám: „Anyukám, nézd csak!... Anyukám, lehet? Anyukám, ugye szép!” E szavak hallatára Jancsi szívében egy húr pendült meg, amely hétköznapjaira is kihatott. Az óvodában néhány napig nem szólt, hallgataggá, edgondod- kozóvá vált. Egyszer aztán odajött hozzám. — Óvó néni, Kominak van anyukája, csak nekem nincs — mondotta kissé bánatosan. Aztán mint aki önmagát akarja vigasztalni, folytatta. — Ugye, nekem meg a marna az anyukám? Az utóbbit nevelőanyjára értette. Megnyugtattam. S amikor játszani szaladt, most már engem foglalkoztatott a gondolat. Mi lesz, ha öreg nevelőszülei ágynak esnek? Nem borul fel mostani egyensúlya? K. Imi fehér bőrű, kék szemű, szőke fiúcska. Nagyon szép. De ugyanolyan nehezen kezelhető. Beleöklözik az ablakba, földhöz veri az edényt s a pillanatot is kihasználja csínytevéseire. Ez az egyik énje: hányaveti. A másik énje: amikor anyukámnak szólít öled, csókol s az idelátogató idegenbe is csimpaszkodik, barátkozik vele. Egyszóval: ragaszkodó. Máskor meghunyászkodik, olyan, mintha beteg lenne. Sok arcú, változó, mint az élet Évekig nem is látta az anyját. Egyszer mégis eljött. S az évék óta történt első találkozásnak szemtanúja voltam. Az asszonynak nem volt beszédtémája a gyerekkel. Nem tudott mit mondani. A kicsi örült a látogatásnak. Az anya egy kis szelet csokit vett elő. Lassú mozdulattal bontogatta s a gyermek , szeme közben felragyogott, már nyúlt is az édességért Ekkor az asz- szörny a szájához emelte a csokit s mohón leharapta a nagyobbik felét. A kisfiú arca olyan csalódást fejezett M, hogy el kellett fordulnom. Megkönnyeztem. Munkatársaim is alig tudták leleplezni felháborodásukat. Most úgy hallom, él akarja vinni a gyermeket. Nem tudom mi lesz a sorsa K. Imikének, a környezetét nem ismerem, de hogy szeretedet nem kap majd, annyi bizonyos. Ahány gyermek, megannyi sors. Akad árva is közöttük és elhagyott. Olyan, aki létezéséért szenved, holott a legkevésbé tehet róla. Az ilyen gyermekek szülei élik sajátos életüket, amely sivár, léha, céltalan. A remény azért mégis megvan. Talán egyszer — előbb vagy utóbb — vonaton vagy egy ját- szótéren őket is meghatja a kacagás, az „édesanyám” szó melege, vagy a parányi kezek szorítása. Megindítja bennük majd az anyai érzés csíráját s ennek hatására elviszik gyermekeiket, hogy a családi melegben legyenek „gondozottak”. Rózsa Tibomé
