Békés Megyei Népújság, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-23 / 19. szám
1965. január 23. 4 Szombat Minden Tóth Ferenc művezetővel találkozom először. Az irodában tesz- vesz még egy-két percig és már indul is ki az építkezéshez. Elkísérem. Éjszaka esett az eső Békéscsabán és most síkos minden. Felhős az égbolt, a hajnalodáe még alig észrevehető. Pedig már fél 7 elmúlt néhány perccel. Tégla-, kavicsrakások, gépek, az épületnél pedig az állványok körvonalai bontakoznak ki. Embereket nem látunk sehol, mozdulatlanok a gépek is. Szombat dél óta kevesen járhattak erre. A téliesített épületekben a helyiségek kihűltek volna, de a kályhákban éjszaka is fűtöttek. Hétfőn reggel ismét melegnek kell lenni, hogy a munkát folytathassák. Tóth Ferenc művezető ezt ellenőrzi meg azt, hogy pontosan 7 óra 30 perckor megkezdődjön a munka a Kulich Gyula Lakótelep építkezésénél. Ne legyen fennakadás, mert minden perc drága. — Ha jól kihasználjuk a téli időszakot, kevesebb törleszlenivaló marad a későbbiekben és biztosabban teljesítjük a tervet — mondja az egyik olajtüzelésű kályha vizsgálata közben, ahonnan villanymotor préseli a meleg levegőt a lépcsőházba. Az ideiglenesen fóliával takart ablakokat is sorra megnézi, hogy ne szökjön be sehol a hideg. — Ez a tél eddig kedvezett az építőipamák — folytatja később. — Nem kellett szüneteltetni a munkát. Persze azért ilyenkor kisebb a teljesítmény, mint nyáron. Még 7 óra sincs, amikor néhány emberrel találkozunk. Hétfőn egy kicsit előbb bejönnek, hogy a munkahelyet előkészítsék és fél 8-kor már dolgozni tudjanak. Ifj. Reinhardt András és Nagy Gábor kőművesek az egyik helyiségben szorgoskodnak. Mindketten fiatalok, jókedvűek. Aztán a többiek is érkeznek sorban. Hangosan üdvözlik egymást. Id. Reinhardt András brigádja fél 8-kor már folytatja a szombaton abbahagyott belső vakolást. — Minket nem kell nógatni. Ahogy dolgozunk, úgy fizetnek. A pénzt pedig mindnyájan szeretjük. Tréfásan mondja ezt a brigádvezető, de az bizonyos, hogy a kereset sok mindent elárul. A brigád pedig nem jár üres zsebbel. — És a minőség? — Az a mi érdekünk is. Ha hiba van, akkor nekünk kell kijavítanunk „társadalmi munkában”. Régi ismerősöm Reinhardt András. Ahhoz a típushoz tartozik, akire azt szokták mondani, hogy kemény ember. A vállalat művezetőt akart belőle „faragni”, de ő maradt a brigádjánál. Az „első vonalban” érzi igazán jól magát. Elárulja ugyan, hogy több is a pénz. Persze, csak ha dolgozik az ember. A brigád már tavaly célul tűzte a szocialista cím elnyerését és az eddigiek alapján... Na, de ne hamarkodjuk el'a dolgot. Ez a hétfői pontos munkakezdés valamit mégis bizonyít. Már 8 óra felé jár az idő, amikor a IV. emeleten Rácz Rezső segédmunkás brigádjának egyik- másik tagja megérkezik. — Ritkán fordul elő, de ma a mezőberényi busz — ami 6 ára 2 perckor indul Békésről — egy órát késett — igazolja magát és társait Farkas Gyula. — Nem fog hiányozni ez a kiesés a keresetükből? Szinte kórusban válaszolnak: — Ma fél órával tovább maradunk és pótoljuk a lemaradást. Nemes Sándor művezető nem tartja szükségesnek, hogy felelősségre vonja őket. Miért is tenné? Eddig mindig derekasan kivették a részüket a munkából, megbízik tehát bennük. — De az AKÖV buszvezetőit azért meg lehetne kérni, hogy máskor jobban igyekezzenek — javasolja nekem. A második emeletei’) Németh Gábor brigádjának a vakolás utáni simítás a feladata. — Haladnánk a munkával, csak az anyagellátás vontatott — szól le az állványról Tóth András kőműves. Ezen a bajon ilyen körülmények között nehéz lenne segíteni. Hetven kőműves dolgozik egy épületben. A felvonó nem működik olyan gyorsan, hogy ennyi embert zökkenőmentesen ki tudjon elégíteni, a hely is szűk az anyagmozgatáshoz. — De azért egy kétszobás lakást egy nap alatt befejezünk — állítja Turbucz György kőműves. És mindnyájan elégedettek, hog; télen is van munka, nem csupán az idénypótlékból kell megélniük. Mondják is, hogy bárcsak így lenne mindig. Sajnos azonban a V—20-as épület nem készült el, mert késett a panel, amikor aztán a panel megérkezett, elromlott a cseh daru. Emiatt mér nem sokáig lesz a brigádoknak munkaterületük. Esetleg ideiglenesen más helyre küldik őket. Galovicz János főművezető is a daru miatt bosszankodik: — Négy hete állunk, pedig a jó időt nagyon ki tudtuk volna Használni. Már tető alatt lennénk és a téliesítés is megtörténhetett volna. —Ki a felelős a daruért? — A Budapesti Építőipari Gépkölcsönző Vállalat. Mi nem javíthatjuk meg, csak ők. Mindennap telefonálunk nekik. Már Frégéből ia elhozhatták volna a törött alkatrészt. — Milyen veszteség származik a késésből? Galovicz János számolgat magában, aztán válaszol: — Egy daru egyhónapi termelési értéke 800 ezer forint. Ami ugyancsak nagy kár: a folyamatos munkaszervezésben zavar áll elő. Persze a dolgozók keresetcsökkenése sem hanyagolható el. Végül amiről még beszélni kell, az a dolog erkölcsi része. És az utóbbi sem jelentéktelen. Az emberek kedvét szegi, ha mások mulasztása miatt hátrányos helyzetbe kerülnek. • Hétfőn egy kicsit mindig nehezebb a munkakezdés, mint máskor. Itt a Kulich Gyula Lakótelep építkezésénél azonban azt tapasztaltam, hogy ez egyáltalán nem a munkásokon múlik. Ök becsülettel eleget tesznek a kötelességüknek. A műszakiak is. Csak a külső körülmények (az autóbusz késése, a vontatott anyagellátás és főként a hibás daru) hátráltatják őket. Ezeken kellene változtatni, mert a vállalat éves tervteljesítését most kell megalapozni. Pásztor Béla Az Országos Söripari Vállalat szarvasi telepén nagy gondot fordítanak a higiéniára. Képünkön a sörtöltő automata tisztítását láthatjuk. (Fotó: Malmos) A községekben is lehetőség van mérték utáni ruha készítésére Az Endrődi Szabó Ktsz a múlt év végén Körösladányban férfi- és női, Gyomán női méretes részleget, Ecsegfalván, Dévaványán, Hunyán és Köröstarcsán pedig felvevőhelyet létesített. A felvevőhelyeken hetenként egyszer van mértékvétel, próba és készru- haátadás. Az idén ennek megfelelően a méretes terv az 1964. évihez képest 14 %-os emelkedést ír elő, a konfekciós részleg termelési terve azonban hasonló a tavalyihoz. A központi üzem egy fe- hémemű-lyukkötő gépet, egy automata gombvarró gépet és 8—10 üj simagépet kap, ami lehetővé teszi a termelékenység növeléséh valamint a minőség javítását. A hunyai és köröstarcsai felvevőhely a későbbiek folyamán a két községben jelenleg épülő szolgál tatóházban kap helyet. Kazár Mátyás: Honvágy Húszéves történet ez is, mint annyi más... A mainzi Rajna-kanyartól délnyugatra elterülő vidék a mi Zalánkra emlékeztetett: egy falu, egy domb s aztán megint falu és isimét domb. S a nyolcszáz méteres Hunsrück, mint óriási csősz, vigyázta a völgyekben megbúvó falvakat. A festői szépségű, kies táj szinte a szabadság szimbólumának tűnt, éles ellentétben a szúrós drótokkal, őrtornyokkal övezett lágerrel, amelyben több mint három hónap óta tizenkétezer magyar hadifogoly várta szabadulását. Sóvárgó tekintetek meredtek százszor és ezerszer Bretzenheim örökké bárányfelhős egére s a gondolat mindig egy volt: hazamenni... S a másik, a prózaibb és még kínzóbb: de jó volna egyszer úgy istenigazábul jóllakni! Mert ezen a vidéken aránylag rövid időn belül kétszer szántott végig a borzalmas háború, az eleséggel csínján kellett hát bánni. Még a francia őrszemélyzet is gyakorta panaszkodott a felette gyatra ellátásra. Milyen volt hát azoké, akik közül naponta húszasával szedte áldozatait a félelmetes szörny, az éhhalál... Egyszer aztán szárnyra kelt és futótűzként terjedt a hír, hogy a húsz éven aluliak és a negyvenen felüliek mezőgazdasági munkára jelentkezhetnek. Igaz, szinte mindennap jött valami, ami újra és újra fel lobban tóttá a lelkek mélyén szunnyadó pilácsot, s ha percekre is, megint reménykedést szított. Utóbb aztán kiderült, vaklárma volt mind vagy valamelyik fogoly agyréme... Am ezúttal a jelzés valónak bizonyult. A fogolyketrec bejáratánál kezdték nyilvántartásba venni az embereket. Felbolydult az egész tábor! Hogyne, ’sz eleddig csak darabszám tartottak nyilván bennünket, akár a barmokat. Most meg — szinte hihetetlen! —• névre szóló papírokat állítanak ki... De miért csak húsz alatt és negyven felett? Miért? A hirtelen örömbe megint csak kétség- beesés vegyült. A gondolat gyötrő volt: azok az isten szabad ege után végre talán házat is láthatnak, talán ágyban pihenhetnek! Csak innen el, mindegy, hogy hová, rosszabb úgysem lehet már! Nem sokat gondolkodtam: egy Dunántúlról ideszakadt tizenhét éves leventefiút, aki már jelentkezett, újra elküldtem a bejárathoz. A nagy tömegben a csel sikerült: engem is nyilvántartásba vettek, persze saját adataimmal, melyeket a fiú jól betanult. Csakhát — a papír, ha három nyelven íródik is, sok mindent elbír — öt évvel fiatalabb lettem... ezres német faluba. A megrendelő gazdák már vártak, nagy udvaron folyt az embervásár. — Ki tud németül? — dörrent egy hatvan év körüli, kopaszodó ember hangja. Johann Frick volt, Dautenheim polgármestere. — Ich spreche deutsch! — bátorkodtam neki, mivelhogy néhány éve németet meg franciát tanultam az iskolában. Másnap teméntelen pótkocsis vontató húzott a láger elé. Szólították a feliratkozott embereket. Már alkonyodott, amikor vagy harminc kilométeres zötyö- gés után Dautenheimbe értünk. Harmincán kerültünk az alig fél— Akkor te leszel a tolmács! S aztán elmondta, én meg izgatottan tolmácsoltam a többieknek, hogy a megszálló francia hatóság úgy határozott, mától szabad polgárok, mezőgazdasági munkások vagyunk és tizenhárom márka a
