Békés Megyei Népújság, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-04 / 233. szám
Lipták Pál Vázlat KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Száz esztendeje halt meg a Tragédia költője Száz évvel ezelőtt, 1864. október 5-én hunyt el Madách Imre, a mindmáig legnépszerűbb és legvitatottabb magyar dráma szerzője. Népszerűségét nem népiességének és forradalmiságá- nak köszönhette, mint Petőfi Sándor, aki szintén 1823 januárjában született, és hírneve már Madách előtt bejárta a világot. Az ember tragédiája is az 1848-as szabadságharcból meríti erejét, de pesszimizmusát és ellentmondásait egy levert szabadságküzdelem illúzióvesztése és a nemzetközi reakció ellenforradalmi légköre elleni tiltakozás magyarázza. így gondolatrendszeré nem lehet egyértelmű, világos, de egy korszak politikai és világnézeti válsága, nyomasztó és lelkesítő könyvélmények és keserű élettapasztalatok találnak benne költői megfogalmazást. Már a kortársak sem értettek egyet Az ember tragédiája értékelésében. A végső szót a szocialista kritika sem mondta ki, ezért élő és izgató probléma ma is. Arany János afféle Fa- ust-utánzatnak vélte, mikor a bibliai keretszínekbe beleolvasott, de a Tragédia elolvasása után úgy üdvözölte a szerzőt, mint Petőfi után az első igazán eredeti tehetséget. Madách volt egyetemi társa, Erdélyi János pedig azzal vádolja meg „a nagy igazságok látnokát, az eszmék prófétáját”, hogy „a jövendő kor fejleményeit”, a szocializmust gúnyos, szatirikus hangon állítja elénk. „Tehát e rémitő látomások az ördög műve,... jelenleg nincs is egyéb hátra, mint végkövetkeztetésül kimondani, hogy Az ember tragédiája elhibázott cím, ahelyett: Az ördög komédiája.” Madách azonban maga is tiltakozik e vádak ellen: „... mindazon eszmék gúnyolásával is vádolsz, ... miket éppen azért választottam tárgyaimul, mert az emberiség fejlődésének fő momentumaiul nézem. Ilyennek nézem a szocialisz- tikus eszméket is.” ... Igaz, hogy minden történelmi színben megbukik Ádám, de „az eszme folyton fejük, s győz, nemesedik. ... Inkább írtam legyen rossz Ember tragédiáját, melyben nagy, szent eszméket nem sikerült érvényre hoznom, mint jó Ördögi komédiát, melyben azokat nevetségessé tettem.” Madách álláspontja pozitív: inkább elismeri, hogy rossz művet írt, de a társadalmi haladásba vetett hitét nem engedi visz- szájára fordítani. Ebből következik, hogy mindazok, akik a hitlerizmus idején, majd közvetlenül 1956 előtt ezt a művet és különösen a falanszter-jelenetet felhasználták az épülő szocializmus ellen, visszaéltek Madách szellemével. A nagy drámaköltő nem ismerte Marx dialektikus materializmusát. Művében még külön hatott Hegel idealista, de dialektikus történetszemlélete a minden korszakban új eszmékért lelkesülő Ádám törekvéseiben és gondolataiban: ..........bármi hitvány Volt eszmém, akkor mégis lelkesített, Emelt és Így nagy és szent eszme volt... Előre vitte az em- bcrnemet.” Másutt: „Fejlődni látom szent eszméimet, Tisztulva mindig, méltó- ságosan, Míg, lassan bár, betöltik a világot.” Külön hatott a mechanikus materialisták vulgáris szemlélete, főleg a hideg ésszel bírálgató Lucifer alakjában. Az ő szájába adja a tömegekből való kiábrándulás keserű megállapításait: „minden rendnek malmár^ húzni fog”, és ha felszabadítják, „új urat keres holnap magának”. A nagy eszméiket ,ja hitvány csőcselék” csak lejáratni tudja. De Luciferrel bírál- tatja meg azt az idealista nézetet is, hogy a kiemelkedő történelmi egyéniségek, hősök szabják meg a történelem menetét: „Kiket nagyoknak mond a krónika, Mindaz, ki hat, megérté századát, De nem szttlé az új fogalmakat. Nem a kakas szavára kezd virradni, De a kakas kiált, merthogy virrad.” A harmadik főszereplőnek, Évának kulcsszerepe van a drámai költeményben. Az Ádám-ember, miként Madách is, ingadozik a naiv hitet és idealizmust képviselő isten és az illúziók nélküli, de cinikus és perspektívátlan Lucifer, vagyis a mechanikus materializmus között. Éva hol mint élettárs, hol mint szerető, vagy hűtlen asszony jelenik meg Ádám, a férfi oldalán, de mindig megújul: az életösztön, az életvágy, a fiatalság megtestesítője. Madách nemcsak általános emberi igazságokat szólaltatott meg, hanem, mint aktív ellenzéki politikus és cselekvő hazafi elítélte a „passzív resistentia”, a merő tagadás álláspontját, és jól tudta, műve is bizonyítja, hogy aki nem vesz részt a társadalom küzdelmeiben, annak osztályrésze a pusztulás, a halál. Az élet értelmét azért a szüntelen társadalmi tevékenységben látja: „A cél: megszűnte a dicső csatának. A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.” összegezve: van, aki a monumentális költői kompozíciót csodálja Az ember tragédiájában, van, aki merész problémafelvetéseit ismeri el, van, aki a gondolatai között válogat, de Madách emberi nagyságát és alkotása művészi értékeit senki sem tagadja. Legyünk büszkék Madách Imre örökbecsű művére, amelynek volt és van mondanivalója minden kor számára. Horváth József Nagy értékű dokumeniumkötet készül megyénk agrárproletár-raozgalmaínak időszakáról Felszabadulásunk közelgő huszadik évfordulója nem marad hatástalan a kulturális életben sem. Többek közt számos hely- történeti alkotás van készülőben. Ezek célja a Körösök menti világnak kaz- dasági, társadalmi, politikai bemutatása a régmúlttól máig. Könyv készül például a megyeszékhelynek a Tanácsköztársaság idején betöltött szerepéről, eseményeiről. Békéscsaba város tanácsa helyi írók és költők munkáiból irodalmi antológiát szándékozik kiadni. Ilyen és hasonló kiadványok sorát gazdagítja majd az a tanulmány is, melyet A Viharsarok 1891. évi agrárproletár-megmoe- dulésainak sajtóvisszhangja címmel a megyénkből, Battonyáról elszármazott Höhn József, a TIT Országos Központja nemzetközi választmányának titkára írt. A jövő esztendei nagy ünnep közvetlen szomszédságában, 1966-ban lesz 75 éve az agrárszocialista mozgalom első nagy megyei fellobbanásának, melynek főbb színhelye Békéscsaba, Orosháza és Batto- nya volt. A korabeli polgári sajtó, lévén az uralkodó osztály szócsöve, igyekezett az elnyomott és rettenetesen kizsákmányolt agrárproletárságnak a spontaneitás jegyeit mind kevésbé" magán viselő megmozdulásait agyonhallgatni; vagy ezt a mélyen osztálytársadalmi gyökerű forradalmi akciót egyszerűen a „csőcselék szórakozásaként” feltüntetni. Létezett azonban más hangon író sajtótermék is. A szociáldemokraták aradi lapja, mely címében a párizsi kom- mün híres orgánumának, a Közjólétnek a nevét viselte, azonnal belevetette magát a viharsarki tájakon dúló osztályharcokba és drámai leleplezéseket közölt a földesúri atrocitásokról. Bátran hangoztatta, hogy a jogfosztott agrárproletárok ellen nem lehet a végtelenségig büntetlenül eljárni. Merészségével kihívta maga ellen a nép ellenségeit és a tizedik szám megjelenése után betiltották. Ha nem is ilyen leplezetlenül, de más lapok is folytatták a vádemelést, olyanok, mint például az 1848-as plebejus forradalmi hagyományokon nevelkedett Veres József evangélikus lelkész-szerkesztő lapja, az Orosházi Újság. — Ki ez a Veres és mit akar? — háborodott fel a helyi reakciós sajtó és tábora. A lelkész! talár alatt harcos ellenzéki politikus szíve dobogott. Mint ellenzéki képviselő bátran ki-1 mondta, miszerint gyaláz- kodás az az állítás, hogy a szocializmus idegen a magyar néptől. A szocializmusért nem az. orosházi népet kell elmarasztalni, mint azt a békéscsabai Közlöny tette, „hiszen a szocializmus nem most lép fel először nyíltan sem Orosházán, sem az Alföldön: Táncsics Mihály hirdette annak elveit Orosházán, mint képviselő 1869—72- ben .: Höhn József tanulmánya szerteágazó, alapos kutatómunka alapján íródott. Változatos, sokszor meghökkentő adatokkal bizonyítja az osztály társadalom embertelenségének korabeli tényeit. Így például szinte hihetetlennek hangzik, hogy a XIX. század végén a két- egyházi uradalomban emberek fogták magukat az eke elé és negyven silány krajcárért egész nap szántottak. A közeljövőben kiadásra kerülő tanulmány nemcsak egyszerűen dokumentumtár és korrajz, hanem önmagától értetődően tiltakozásra késztető írás is az ellen a társadalom ellen, mely társadalomnak és híveinek életeleme a tömegek kiszipolyozása, a haladás gúzsba kötése volt. H. R. D ermesztő hideg a csend. A semmi leheleté a fák, bokrok és kövek között. És emberi hiúság itt is. Márvány síremlék; tiszta fehér márvány egy egész sírburkolat... Arany betűk a fehér márványban az elmúlás ellen. S nincs hatalma a betűnek: Feltámadunk! Törött kerék a hit, nem visz sehová... Csendesen ballag, ahogy mindig szokott, mert csendes temető-ember, kopor- sós civilben is. Leül az apja sírjának szélére, s úgy érzi, talán nem a lábai hozták ide, hanem a gondolatok nesztelen szárnyain ereszkedett le, alkár a bánat az ember lelkére... Nagyon szomorú és konok, mert most itt, ma végképpen el kell dőlnie egy hosszú pernek. Ügy érzi magát, mint amikor gyerekkorában bezárták a fiúk egy koporsóba és majdnem megfulladt. Már régen perlekedik magában, hosszú évek óta: mi is az igazság az ő apjával...? Most aztán tetőzik az ár, már-már kicsap a fegyelem a medréből. Egy varjú szállt le néhány sírral arrébb. Halálmadár. Halál... halál... halál... Az egész élet csupa halál! S hogy gyűlöli már régen a halált. Temet... temet... temet... Naponta temet, mintha a halál szolgája lenne. Pedig nem az. Az emberek is furcsán néznek rá, mert fura egy foglalkozása van. És most leszámol a halállal, a temetéssel... Az egész múlttal. Számolni fog egész eddigi életével, mert ilyen teherrel élni nem lehet tovább. Itt, az apja sírjánál végérvényesen tisztázni kell valamit. Ki volt hát a hős és ki a bűnös? Mi van az illúziókkal, melyekben már régen nem tud igazán hinni, de nem tudott eddig — vagy nem mert! — szembenézni a tényekkel sem. Nem bírja tovább, ő nem temet tovább és nem „emlékezik”, feledni kell és újat kezdeni, mert elszalad az élet, és bántó már az örök fekete! Színesebb világ kell, élőbb világ, igazibb világ: megbékélés a harag helyett, bölcsesség a keserűség helyébe, s a komor nézés helyett egy kevéske mosoly... Tud még mosolyogni egyáltalán? Hogy is volt...? Az apja bevonult. Szakaszvezető volt, később nagyezüstöt kapott. 1944 őszén már La- pályos alatt voltak az oroszok. Jól emlékszik: október hatodika volt! Az aradi tizenhárom ünnepe. S menekült a német, akár a pocok, a Tisza mögé. Utánuk az oroszok, mint megállíthatatlan áradat, amely elárasztja tán az egész világot. S az ő apja nem nézte tétlenül a dolgot. Lapályos alatt lemaradt két katonával meg egy géppuskával a Kisér partján. A két katona is lapályosi Volt. — Nem adjuk olcsón, fiúk! — szólt az apja. A két katona csak hüm- mögött valamit, de azért szót fogadtak, mert az apja szakaszvezető volt, és nagyezüstje is volt... Tudták, neki szót kell fogadni. S lőttek... A Kisér feletti hidat lőtték. Nem eredménytelenül. Aztán egyszer csak azt vette észre az apja, hogy a két katona otthagyta. ö lőtt tovább, míg egy akna el nem hallgattatta. A front elvonult, s az a másik kettő hozott hírt róla. Eltemették. Ez volt az első temetése, s akkor elhatározta, hogy ezután mindig temetni fog, mert' ő örökké „emlékezni” akar. Azóta temet.
