Békés Megyei Népújság, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-04 / 233. szám
Hatvani Dániel: Rondó Nines egy hónapja, hagy beszélgettünk, hogy itthon járt, mert ha erre hozta útja, ezt mindig így emlegette. A békési földek, a Körösök vidéke volt szükebb pátriája; Így vallotta, én csak öt idézem, öt, aki nincs többé. Hogyan és miként történt a halálos autóbaleset, a tényen mit sem változtat: Csűr ka Péter író, szeretett és becsűit Péter bátyánk 70. születésnapjának ünneplése után álig három hónappal tragikus és hirtelen búcsút vett azoktól, akik közül jött, és akik számára irt; tőlünk, akik különös ' tisztelettel szóltunk róla, akárhányszor emlegettük, írói, mesterségbeli kérdésekben, problémákban ha reá hivatkoztunk. Amikor az ellenforradalom után, 1957-ben először gyülekeztek össze a megyében élő irólc, Csurka Péter közöttük volt, és teljes szivével küzdött az ország 1956 utáni legelső irodalmi antológiájának megjelentetéséért, a Békési Üzenet-ért. Szerkesztő bizottsági tagságot vállalt, lektorált, tanácsokat adott és írt, bőségesen ontva gondolatait, hintve a bizakodást, az optimizmust. Egész emberi lénye ezt sugározta. A szeme mindig mosolygott, sokat látott, sokat tapasztalt, önmagukat tisztán értő emberek mosolyát láttuk mindig az arcán, és nem az éveket, melyeket számolni soha nem szeretett. A munka, az alkotás volt az életeleme, erre tanitatta fiatal társait, akik merészen a nyomába vágtak: megkísérelnék ugyanazt, amit ö olyan nagyszerűen épített fel magának, sokak tiszta örömére. Mesélte, hogy 1930 táján kezdett írni; majd két no- velláskötettel jelentkezett, az egyik címe Álomlovag, a másiké Rab Mátyás szerelme volt. A színpadot is megkedvelte: Zsófia, később pedig Eszter című színmüvei jelentős sikert arattak. Felszabadulás utáni első novelláskötete pedig — Jegenyék címmel — a héten jelent meg... Az utóbbi években finom mívű, emberi érzésekkel telített tárcáit olvastuk jó izekkel, nem egy ezek közül e hasábokon látott először napvilágot: mert Csurka Péter nemcsak szerette ezt a tájat, ez a táj sem hagyta el őt, állandó vonzása elől ki nem térhetett. Hiába ment el, novella- hőseit itthagyta, és ezzel önmagát hagyta itt örökre és visszavonhatatlanul. Az ötvenhetes Békési Üzenetben Egy késői sírbeszéd címmel közölt novellát. Az emlékeiből, gyerekkorából visszaálmodott, tanítványai cipőjét foltozó öreg tanítót így búcsúztatta: „Nyugodalmas örökalvást kívánok magának, kedves Tanító úr...” Mi sem búcsúzhatunk tőle szebben, igazabban. Író volt: tanító, akinek nem adatott meg, hogy egyszer is megszámlálja tanítványait, olvasóit. De mi tudjuk, hogy milyen sokan voltak. Sass Ervin De már régen nem akar temetni! Már régen keresi a feltámadást, s nincsen feltámadás. Hát igazán nincs, soha?! Neki soha nincs, csak a temetés, a halál? S egy illúzió, egy kényszereszme! Megrázkódott. Sokszor járt a Kisér partján, ott, ahol az apja meghalt. A híd mellett is, ahol az orosz katonák sírja van. Kezdetben valami elégtételfélét érzett, amikor látta a sírt, aztán nyomasztóbb érzések uralkodtak el rajta a sír láttán. Ukrán asszonyokat látott és kisgyermekeket... És öreg anyókákat, és szakállas öregembereket, amint merőn néznek valahová messzire. Mintha keresnének a tekintetükkel valakit. Már régen kerüli az emlékművet. Nem tud arra menni. S kinek mondaná el?! Orvosnak?! Ugyan! Ezen nem segít orvos. Ki értené meg? Munkatársai?! Faragatlanok és fádok. Nem értenék meg. Csak így beszélget hangtalanul, belülről befelé már évek óta. Ki hinné el, hogy neki, a kopor- sósnak, a temető-embernek ilyen morális kérdései vannak?! S nem is merné, de nem is tudja elmondani senkinek. Zárkózottan él, hitetlenül, konokul, emFény-pillák a házakon pillangók az ágakon bokrok arany-szigeten árnyékod a szívemen Ülök homok-szirteken Pázsit-szőnyeg nyugalom kék böglyök a lovakon virág-papucs lábadon nincs takaró ágyadon Ezt a verset rádbagyora Ssúnyogcsfpés kezemen barackfák a szemeden ég száll csillag-szárnyakon semmi az én bánatom bertelenül és hidegen ...' Mintha már nem is élne! Pedig élni akar. Ezután akar élni igazán, mert amit eddig csinált, az embertelenség volt, az nem volt élet! Évek óta gyötri, hogyan emlékezzék édesapjára? Ki volt a hős és ki a bűnös? Hogyan emlékezzék édesapjára, és hogyan azokra a szőke ukrán fiúkra, akik itt maradtak örökre? Közben temetett. Egyre temetett és gondolkodott. Naponta hallotta sírni az anyákat, feleségeket, férjeket és gyermekeket. S valahányszor egy-egy koporsót beszögelt, mindig úgy tette, Hajdik Antal Magány ülők homok-szirteken megpihensz a szivemen Molnár Gábor író Mongollá bon Molnár Gábor, a brazíliai őserdők vadász-írója, feleségével és dir. Erdélyi Istvánnal, az akadémia kandidátus-régészével Mongóliába utazott. Molnár és Erdélyi régi barátságban vannak Pataky László békéscsabai mérnökkel, aki rovás- kutatásaival tette ismertté nevét. O fejtette meg a hires Nagyszentmiklósl Aranykincs rovásfeliratait. Molnárék most mortgólial képeslapon üdvözölték Patakyt. Repülőgépen érkeztek oda, s ott gépkocsin folytatják útjukat. „Rengeteg az élmény, még körülbelül 2000 kilométer út vár ránk. Holnap reggel indulunk Karakorumba” — Írják Molnárék. Ütjük célja — egyebek között— hun fejedelmi sírok régészeti feltárása. Erdélyi István dr. a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából most már negyedszer utazott Mongóliába régészeti kutatásokra. Élményeiről veti- tettképes előadásokon szokott beszámolni. Jó volna, ha a TIT, a Munkácsy ííihály Múzeum és a megyei könyvtár felfigyelne ezekre az előadásodra, s mind Erdélyit, mind Molnárt meghívnák egy-egy beszélgetésire Békéscsabáira is. Nevük országszerte ismert, s mondanivalóikra sokán kiváncsiak. Molnár Gábor a magyar- mongol írócsere révén utazott Mongóliába, s élményeit könyvben is megírja. Távollétében jelent meg Itthon legújabb kötete, az „Ahol az ösvény véget ér.” hogy beszögeli magát a halált is. S most halottak napja van, ilyenkor mindig kilátogat az apja sírjához... S most itt is temetni kell! Kell! Épp ideje, hogy temessen végre itt is. Az apja mellé a hőst is, az illúziókat.. ciökre és utoljára! S akkor talán ez lesz az utolsó temetés. Nagy csokor krizantémot hozott. Ott volt az ölében. Aztán egyszerre felijedt a csend, megrezzent a közönyös temetői nyugalom, zokogás rázta meg. Ezen el- szégyellte magát, arca ismét ünnepélyes lett és fegyelmezett. — Áldozat voltál te Is... — fonódott szavakká a soksok töprengés szülte gondolat. Aztán kiegyenesedett, hosszan nézett a síron végig, s valami rég érzett nyugalom szállta meg. A komor redőkbe szoktatott arc mögött a felengedés melege bújkált. A csokrot kikötötte, gondosan, mintha szálanként számolná. Néhány szálat a síron hagyott, s mire a délután csípős estébe fordult, ott állt a Kisér partján, a híd mögött, a sírnál, levett kalappal, kissé feszesen, mintha tisztelegne... Apró csillagok sziporkáztak a krizantémokon. Fiiadéin Mihály S erről nem beszélhetett senkivel. Az anyja ezt nem értené, a társai kinevetnék, s azt mndanák, hogy bedi- lizett. Így csak emésztődött és ivott néha. Csurka Péter NÉZŐPONT Nem mondunk újat azzal, hogy a gyermek, különösen, amikor saját közösségében él: iskolában, táborban, összejöveteleken és más ehhez hasonló körülmények közt, gyilkosán őszinte és remekül találó vélemény- adásra képes nemcsak társaival, de a felnőttekkel kapcsolatban is. Egy fiatal pedagógus, akit talán inkább a cím, semmint a tartalom serkentett arra, hogy nevelővé váljék, sehogysem tudta fejébe venni, hogy osztályának becsülését, szeretetét és bizalmát és ezáltal a tanulók előtti igazi tekintélyét foímai eszközök és fogások helyett a kollektíva igazságérzetére alapozott döntéseivel éri el legjobban és leghamarabb. A mindenáron való fegyelmezésre törekvésében például ilyen elemi nevelési hibát vétett: valakinek a feleletét, az arra kapott osztályzatot — kettest, hármast, négyest — lerontotta egyesre amiatt, mert az illető nem pirossal, hanem kékkel húzta alá az összeadás eredményét vagy a fogalmazás címét. Az osztály, mint kollektív bölcsesség, ebből így következtetett: — érdemes tanulni, ha a tudás helyett a ceruza színét osztályozza a „tanesz”? Persze azt lehet erre mondani, hogy azért a nevelés formai részét is tisztelni kell, a külalak sem közömbös és jól néznénk ki, ha „a gyerekek feje után mennénk”! Ezzel szemben a makacs tény és valóság az, amit ennek előtte írtam: az osztály kollektív bölcsessége a tanulás tartalmi részét fontosság szempontjából a formai fölé helyezi. A kék-piros ceruzás pedagóguson kivül nagyon kevesen akadnának, akik nem ugyanezt tennék. Sőt maga ez a nevelő is így tenne egy ilyen megvilágítás után, hiszen értelmes embere^ tekintetében reménytelen eset nincs. Sajnos kék-piros vonalkázók, ilyen gondolkodású és cselekedetű emberek az élet sok más fontos posztján tevékenykednek. Makacsságuk, merevségük temérdek olyan baj, gond, keserűség, elégedetlenség okozója lehet, ami eló sem fordulna, ha időnként eszükbe jutna, hogy egynémely embernél erőben, ügyességben, szellemiekben többek lehetnek, de a közösség bölcs segítsége, tanácsa, véleményének figyelembevétele nélkül nem boldogulhatnak. Tekintélyük, becsülésük kulcsa nem a formaságok zörgő ládájában, hanem az általuk vezetett, felelősségükre bízott kollektíva értelmében és szivében lelhető.-ójiwwwwwwwwvwwwvmwvwvvvvwv Brackó István: A tenger meg én Csak ketten voltunk: a tenger meg én. ö lágyan sóhajtozott, mint >* lány, násza éjjelén. Remegve vártuk — mint tiltott szerelmesek, hogy végre megtermékenyüljön a meddő képzelet. Némán, őrjöngés nélkül tartottam az eget. Jóságomért a hűvös szél bebalzsamozta kezemet. De messzebb, hová a szem „ már el nem ért: néma robbanással a tengerre rászakadt az ég. Gdansk, 1861 július.
