Békés Megyei Népújság, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-06 / 209. szám
IMI. szeptember 6. 7 Vasárnap "i> — A portás háta A portás ott áll a kapuban, s figyelő szemekkel őrzi az üzemet, igazoltat, belépőt állít ki — a gyár pedig nyugodtan dolgozik. Ez így a rend. A nép tulajdonának, fontos őrzője, a portás talpon van. Es, ha nincs? Akkor idegenek tépázhatják a közvagyont, rongálhatnak, lophatnak és mást is... — a portás háta mögött. Álljon kalandunk példaként arra, hogy... hogy~. — de mondja ti a riport. ELNÉZÉST KÉREK... Nem arról a fecskéről van szó, amelyik tavasszal érkezik és ősszel távozik hazánkból, hanem egy másik fecskéről, amelyről nem lírikusok, hanem humoristák írták meg már sokszor nem éppen halhatatlan „éneküket”. Igen, a Fecskecigarettáról van szó. Megjegyzem, én némileg stílszerűnek találom e füstölnivaló elnevezését. A fecske az vándormadár és többnyire eresz alatt fészkel. A Fecske-cigaretta nem vándor ugyan, de eleltűnik és bizonytalan, hogy mikor látható újra. Fészkelési helye kiszámíthatatlan. Az első időben a trafikok kirakatait kedvelte városban, faluhelyen egyaránt. Egy idő után előfordulási helyei csak falusi kis trafikok voltak, ahonnan vidéki útjaikat járó „ornitológusok” tucatszámra hoztak a városokba, ismeretség alapján a többi „madárkedvelőnek”. Csendesebb községekben ma is „csapatokban” észlelhető a dohányelosztó jóvoltából, míg városokban számuk erősen megcsappant. Fészkelési helyeiket a pult alá helyezték át, ahol, mint valami rezervátumban, bizonyos értelmű védettséget élveznek, amen liben az elárusítók megmentik a teljes kipusztulásig Fecske tói. Mert Fecske az van mindig valahol — bár ismétlem, egyre ritkább „madár” — csupán ismeretség kell tulajdonjogához. Nem természetrajzi ismeretekre gondolok, hanem... Szóval, az a bizonyos „összekötteted’ szükséges csak, de ilyen nem mindenkinek van, és azt szerezni legalább olyan nehéz, mint Fecskét. Próbáltam szerezni, de nem sikerült. Az egyik elárusítónál a sportról diskuráltam mindig. Dicsértem előtte a VTSK csapatát, mivel tudtam, hogy VTSK-drukker. Egy darabig kaptam Fecskét, mígnem az egyik Előre-meccsen mellém került, és meg nem tudta, hogy az Előre a csapatom. Ettől kezdve Darut ajánlott. Madár, madár, de nem Fecske. Űj kapcsolat után néztem. Tartósabban akartam biztosítani Fecske-ellátásomat, s így házasságot ígértem az egyik elárusítónőnek. Mondanom sem kell, hogy hamar lebuktam. Még örülnöm kellett, hogy nem jelentett fel házasságszédelgésért. Űjabban szabad időmet arra használom, hogy „madárlesre" járok. Makacs vagyok és álhatatos. Üzletről üzletre vándorlók és próbálom feltérképezni a Fecske tartózkodási helyét és előfordulási módját. Ugyanis ez utóbbinak is több változata van. Van amikor a szatyrot kéri el az elárusító és belecsempészi a cigarettát. (Ez primitív, csiszolatlan módszer.) Van eladó, aki zacskóba csomagolja, mint a cukrot vagy a sót. (Ez kulturáltabb és finomabb lelkű eladóra vall — nem akarja megsérteni a másik vevőt, akinek úgyis azt mondaná, hogy nincs —.) Van, aki nyíltan adja a vevőnek, de mindig az utolsó csomaggal. Sorolhatnám még tovább az emberi találékonyságot, amely- lyel tovább szilárdítják a Fecske, hiánycikk-pozícióját. Ha ez így megy tovább, Fecskét nehezebb lesz kapni, mint kínai húskonzervet vagy szentjánoskenyeret. De volna egy-két javaslatom: a) tovább kellene rontani a minőségét (a kezdet jó). b) Buga doktor írhatna egy jó kis cikket a Fecske ártalmairól (esetleg a tűben is nyilatkozhatna). c) Átgondoltabb területi elosztást lehetne megvalósítani. d) Meg lehetne próbálni fokozni a termelését is. Mit veszítenénk vele? Dobra Sándor Huszonnégy magyar műszer kapott díjat a mezőgazdasági kiállítás nemzetközi műszerbemutatóján Nem kell besomfordálni a portás hálta mögött a Tanácsköztársaság útja és a Gábor Áron utca sarkán lévő raktárhelyiségbe. A zilált kerítés nyitott. Olyan, mintha a kapuját eleve így építették volna. Mögötte testes üveg- ballonok, egy hámló vakolatú viskó fala mellett, ötven ballon. A viskó raktár lenne. Fele a vendéglátóé, másik fele a csabai háztartási bolté. Mintha azon versenyeznének: — na, vajon kettőnk kör zülki a lezserebb? (Mi pedig azon gondolkodunk: ki a hanyagabb?) Az ötven üvegballon egy része műanyag tetős, más része messzel, cseréppel „suszterolf’-dugaszolt. És ezek a ballonok csak úgy a szabad ég alatt. „Méreg, akkumu- látorsav” — olvassuk az eső fakí- totta, madzaggal odakötött címkéket. Közben nézzük azt is, helyesebben találgatjuk, hogy a műanyag dugaszokat — amiket akár le is lehetne venni — bicskával vágták ki? Kereskedő köpenyes fiatalember kerül elő, amikor kívülről, csak úgy unalomból, egy kézmozdulattal kinyitjuk az iparcikk raktár ablakét s feltámad bennünk a tolvajlás ösztöne: kiszedjük-e — mert ki lehetne — azokat a ládákat, amelyekben a mosószappan van? — Na és, ha lopnak egy kiló akkusavat __? Csak 66 fillér kil ója — „nyugtat” meg bennünket a fiatalember. — És, ha belesik az eső a ballonokba? — Nem baj, úgyis hígítjuk a savat... A raktárnak nevezett viskó másik fele a vendéglátóé. Ott „alaposan” vigyáznak a társadalmi tulajdonra: tudniillik foszló zsák „védi” az illetéktelen személyektől a bejáratot. Hogy mi van a zsák mögött, nem kérdeztük, nem is akartuk. Azt viszont megkérdezzük a kiskertől és a vendéglátótól: nem lenne jobb inkább a járdára rakni a ballonokat, a szappant meg az egyéb árukat...?! Már „loptuk a társadalmi tulajdont” a megyei építőipari vállalat telepén, ezelőtt néhány évvel. Sőt, tehertaxival! És a kutya sem szólt hozzánk, amikor a „lopott” holmival kihajtottunk a kapun. Viszont tisztelegve köszönt a portás, ahelyett, hogy igazolta- i tott volna bennünket vagy a szállítólevelet kérte volna. Most újra besétálunk. Végigjárjuk a telepet, megcsodáljuk a betonkeverő gépet, szót váltunk a drótegyengető gép kezelőjével. Szóval, szabadon, portás és vezető tudta nélkül. Hát nem angyali? Tökéletesen érezheti magát itt egy tolvaj. A betonozó épületben vagy műhelyben (nem tudjuk, hogy minek nevezik) szót is váltunk. Váradi Mártonnak köszönünk: — Igen, előregyártott elemeket csinálunk. Most én „vibrálok’’. Ezzel a rezgő szerkezettel arra kényszerítem a híg betont, hogy összeálljon... — Normában? — Igen. — Akikor, adj’ isten — elköszö. nünk. Minek .is zaklatnánk tovább, hisz most nem az ő teljesítménye érdekel bennünket, hanem az, hogy összeütközhessünk egy emberrel, akinek szemet szúr: mit keresnek ezek az idegenek itt? De nem, sőt a kapuban nagy jóna- pottal egy korosabb, kövérkés ember — talán irodás — köszön el tőlünk. Igazolvány, igazoltatás vagy „mi van a zsebben” — szó sincs róla! <, Fáj valahogy a lelkiismeretlenség. Igaz, kalandnak tűnik cselekedetünk az olvasó szemében. Pedig nem. Inkább a féltés és a figyelmeztetés: vigyázd a közvagyont! Nem úgy, ahogy a konzervgyárban velünk történik. Nem megyünk be a „személyi” bejáraton, hanem körbejárjuk az üzemet, s a nyitott áruszállító kaput vesz- szük célba. Ki- és bejáró van itt. Jobb oldalt a bemenő fuvarokat és érkezőket igazoltatják, s ha kocsi is van, mázsáiják; bal oldalt a kimenő fuvart. Jó. Mi a kimenő kapun megyünk be. Az új betonút közepén. A portásfülke előtt (szeptember 2-án, délután fél ötkor) két ember áll. Egyikük kék overálban. Köszönünk: — Jó napot kívánunikl — Adj’isten — így a válasz. Megyünk, imitáljuk a fontos beszélgetést és... és mehetünk tovább. Egy szó sincs. Persze, — gondoljuk — ez a kimenő kapu. Ha kifelé mennénk, akkor igazoltatnának vagy talán , még mázsál- nánaik is bennünket. De így? Mi köze a be jövőhöz a portásnak?! Neki azt mondták, hogy a kimenő forgalmat bizonylatolja. Befelé? —-Aki akar. Nem tudjuk: a bemenő kapun talán szabad a kimenő forgalom...? Itt is végigjárjuk az üzemet Megnézzük a zajos, lucskos műhelyeket, s hogy higgyenek agyár vezetői, a készáruraktár 1-es ajtaja mellett a falra — igaz nem illik írni — letesszük a névjegyünket. Tudják meg: minden igazoltatás nélkül, nem a kerítés fedett, hanem provokatívan, nyíltan — ott jártunk. Alacsony, középkorú hölgy „álljt” követel tőlünk, mikor a csabai pamutszövőbe belépést próbálunk. — Hova akarnak menni? — Hét, tetszik tudni... az irodát keressük, mert... — bizonytalanságot színlelünk, hiszen a „bátorság” eddig nem vált be. Akárhogy is nagyvonalúskodunk, csak nem igazoltat bennünket. A válasz és a portási kötelesség itt is a feje tetejére áll: — Ott van — mutat — menjenek fel a lépcsőn — s el is tűnik az asszony a portásfülkében. Rendben. Akkor nem megyünk az irodába. Bejárjuk az üzemet, megnézzük a műhelyeket, a csattogó szövőgépek zajában köszönünk a szövőnőknek, ők meg kedvesen vissza. De idegenek vagyunk?! Legalábbis e pillanatban senki nem tudja, hogy kik vagyunk. Beszélgetünk a „házihizlalda” társadalmilag odaosztott „aktivistájával” disznóétetés közben; nézegetjük az üzem tiszta és rendes udvarát. Akár ki is rámolhatnánk a gyár egysmását. Ugyan ki szólna ránk? Ha már bent vagyunk, akkor odatartozónak számítunk. mögött Csakhogy a köztulajdon fél ám az „idegen” kezektől! Mint ahogy az az elvtárs is, aki jelezte az igazgatónak a gyanút. Mert csak így, s csak ezután, csak az igazgató figyelmeztetése után szólal meg a portás „vészcsengője”: idegenek a gyárban! De egy kérdés: az igazgató dolga, hogy megtudja az illetéktelenek bentiétét? Miért nem vitt bennünket a portás az irodába? — A MÁV-hoz nehéz lesz besurranni — morfondírozunk, s közben olyan belső izgalom fűt bennünket, mint mikor gyermekkorunkban birsalmalopni indultunk. A rakpartot, vagyis köznyelven a rakodót akarjuk megnézni, lopva, titokban; hogy bánnak az érkező vagy továbbküldendő árukkal, hogyan vigyáznak a nép értékeire. Megyünk, megyünk, s közben hisszük, hogy belső izgalmunk nem látszik az arcunkon. Hisszük, hogy mi csak úgy közömbös arccal ténfergünk a rakodó raktár- helyiségében. — Maguk mit keresnek itt? — dörren ránk egy kemény hang. Megtorpanunk, majd félve fordulunk vissza. Tüákés bajszú, mérges, fekete ember támaszkodik egy targonca szarván, s nyugodtan várja a választ. Szemével fogva tart bennünket, kénytelenek vagyunk leleplezni inkognitónkat. Azonban a felmutatott igazolványokba bele se pillant, hanem helyette ezt mondja Hídvégi György szállító-rakodó. — Jó, jó, én elhiszem, hogy kik az elvtársak, de először menjenek be Veres Pálhoz, a vezető rak- támokhoz, majd ő elkíséri magukat oda, ahova akarnák menni. Nekünk nem akaródziik bemenni a raktámokhoz. Visszacsavart fejjel akarjuk kikerülni Hídvégi György követő pillantását, ő azonban nem mozdul. Így aztán Veres Pál kedves kalauzolása köz. ben nézzük végig a rakpart egy viszonylag nyugalmas napját, és elgondolkozunk: Ez a rakodómunkás se nem főportás, se nem állomásfőnök, nem is rendőrség — hanem csak úgy egyszerűen munkás. Mégis észrevette, hogy idegen, nem odavaló emberek ténferegnek a portáján, s belső szükségletének érezte, hogy megkérdezze tőlük, tulaj- donképppen, hogy kerülnek oda. Jó lenne, ha valamennyi üzemben, raktárban minden egyszerű, „szürke” munkás rászólna az idegenre, s megkérdezné, hogy egyáltalán mit keres ott... De menynyivel jobb lenne az, ha legelőször a portás cselekedné meg ezt, mert hiszen a bóbiskoláson kívül, talán ez is feladata lenne... Varga Tibor—Ternyák Ferenc Befejeződött az országos mező- gazdasági kiállítás nemzetközi műszerbemutatójának bírálata. A zsűri összesen 58 díjat osztott ki; ezek közül a legtöbbet, szám szerint huszonnégyet, a magyar műszeripar termékei kapták. Első díjjal tüntették ki többek között a Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézetben készült, szabadban vagy laboratóriumban egyaránt használható neutronszóródásos *a- lajnedvességmérőt, és a komplett magyar biokémiai laboratóriumot. Az állatorvosi és állategészségügyi műszereknek nagy sikere volt. A szakemberek közös értékelés alapján javaslatot tesznek a KGST illetékes állandó bizottságának a műszergyártás nemzetközi szakosítására. (MTI) „Ruházati, vas-műszaki, háztartási cikkeket és ajándéktárgyakat csakis szaküzletben vásároljon” — biztat az iparcikk kiskereskedelmi vállalat felhívása. A Körös Állami Áruház hirdetése meg azt mondja: „Mindent egy helyen!” Ez volna a szocialista kereskedelem ellentmondása? • Megyeszékhelyünkön a Szabadság, Brigád és Terv mozik műsor- plakátja egyazon, egybefüggő papíron készül. Így a plakátragasztónak gondolkodnia sem kell, hogy az átragasztásokkal érdekes szójátékokat kreáljon. íme, két szemelvény egy ilyen plakátról: „Hogy állunk, fiatalember?’-’ „Oly közel az éghez.” „A törvény bal keze.” „Nincs többé válás.” • Olvasom az újságban, hogy ritka karriert futott be a 18 éves Patrícia Viterbo francia filmszínésznő. Először apácanövendék volt, ezt követően maneken, majd sztriptízbárban lépett fel. Eleddig úgy tudtam, hogy aki karriert fut be, alaposan felöltözik. A művésznőt a karrier teljesen levetkeztette... — zár — A Várpalotai Szénbányászati Tröszt férfi munkaerőket vesz fel 18—15 éves korig mélyszinti bányamunkára. Kedvezményes munkásszállást és napi háromszori étkezést biztosítunk. Nős és családfenntartók évente 64 mázsa ahydrált szenet kapnak térítés nélkül. Útiköltséget felvétel esetén megtérítjük. Felvételhez szükséges: Rendezett munkakönyv, két hétnél nem régibb tanácsi igazolás és katonakönyv. JELENTKEZNI LEHET október 30-ig A VÁRPALOTAI SZÉNBÁNYÁSZATI TRÖSZT MUNKAÜGYI OSZTÁLYÁN. 451
