Békés Megyei Népújság, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-20 / 221. szám
G. E. Seaton: 1 SIRÁLYOK Fiiadéi fi Mihály: Szelícl örömök dicsérete Ma udvara volt a Holdnak, s a dolgok árnyékot dobtak felém,.. ? Ma mindenki sietett az úton, és nem élltam meg én sem, ha elsuhogtak szép lábakon az örömöket kínáló pillanatok; — Ma az ajtók mindenütt zárva voltak, csak az utak végtelenek; és a hírek is szárnyakon szálltak messzire... A füleimben ma vattákat hordtam, és nem ültem le senkivel a jókedély kandallója mellé..; Ma bokrok alján szöszmötölt a csend... Ma hurokra kötődött minden zsineg, és nem volt kedvem énekelni sem..; S csak morgás és borongás volt a számon a hivatlan kérdés is: Mit viszek haza kedveseimnek madárlátta kenyérként... Aztán a felhők szétszakadtak lassan, s a Hold is ezüst fényt terít vacsorámhoz, és az asztalon megcsendül a Szó, mint kristálypohár, s mór tudom, ez a nap sem az ördögé.;. •— Szelíd öröm vacsorám ízesíti Alig énelkelte el az első sort, kiáltozást hallott: — Tibiiiii!... Tibiiül Lackó énekelt. Amikor a végére ért a dalnak, tovább rohant. Újra hallotta a sírást. Már csaknem elindult a hang irányába, amikor megtorpant. mészkőszikla. A következő pillanatban a kisfiú a bokor alatt volt. Már csak az izga_ lomtól remegett és akkor sírta ed magát, amikor vérző sarkaira nézett — Csinálj vele valamit — mondta könyörgő-. en. áron, a táborban történt. Égjük reggel a raj vezetője örömhírrel keltette fel a táborozó pajtásokat. — Tízen vagyunk. Tízfelé megyünk: felderíteni az akadályokat. A Sas-hegyet ismeritek jól. Évek óta itt táborozunk a környéken. Fenn a hegytetőn, az égjük odvas fában elrejtettem azt a szép, bojtos, ezüst trombitát, amelyért mindegjü- tek szíve fáj. Amíg a célhoz, a trombitához értek, a jól ismert útjelek nyomán fel kell derítenetek az akadályokat. Aki mindet megtalálja, a rábízott feladatot el is végzi, és elsőnek érkezik a trombita rejtekhelyéhez, az lesz a győztes. Azé a trombita. — Itt van mindenkinek egy térkép. Ki-ki elfoglalja a hegy álján azt a helyet, amelyet számára megjelöltem. Mindenki onnan indul, becsülettel, mint ahogy jó barátokhoz illik. Most hét óra. Kilencig valamennyien kényelmesen megtaláljátok az indulási helyet. Ott megpihentek és pontban fél tízkor elindultok. Lackó majdnem elolvadt örömében. Soha nem mond. ta, hogy neki is tetszik a trombita. Annál sokkal fér. fiasabbnak akarta magát mutatni, hogysem elárulta volna, hogy az a játékszer neki is nagyon kedves. De most fülig vörösödötf az izgalomtól. Fél tízkor teljes erővel lódult a néhol meredek, néhol lankás hegyoldalnak. Tüskés, szúrós bozótok állták útját, de mit számított, ha a • legkedvesebbért, a trombitáért kellett megküzdenie? Közben leste, kereste a jeleket, az eldugott akadályokat. A z egyik bozót alatt egy levélre talált. Ez állt benne: ,,Ülj le a legközelebbi fa alá. Pihenj meg, s közben énekelj el egy kedves magyar dalt”. Lackó megle. pődött. Ilyen izgalomban semmi kedve nem volt az énekléshez, de rágyújtott egy virágénekre... „Hogy mehetnék én be hozzád, én édes szerelmem...?” — Ha odamegyek, elkésem. Nem lesz enyém a győzelem meg a szép trombita — gondolta, s máris lódult a hegycsúcs felé. Rábukkant a másak akadályra. Ez is levél volt. Lackó olvasatlanul a zsebébe dugta, aztán kagylót formált a füle köré és hallgatózott. A sirás foszlányai ott lebegtek körülötte. — Hahó! Hahó! — kiabált Lackó, aztán izgatottan várt a válaszra — Tibiiiii! — hangzott a távolból az elkeseredett kiáltás. Lackó ebben a pillanatban elfeledkezett a trombitáról és arra szaladt, ahonnan a hang jött E gy nagy bokor mögött, a sziklaoldalban öt év körüli fiúcskát talált. Ma- szatos arcán, kivörösödött szemén látszott, hogy régóta sír. — Mit csinálsz itt? — kérdezte Lackó, s rémülten lépett a fiúhoz, aki görcsösen kapaszkodott a szikla oldalába, kabátja meg a vadrózsa bokrába. — Lecsúszok, lecsúszok — hüppögte a kisfiú. — Virágot akartam szedni Tibivel, de mókázott velem, aztán megcsúsztam. Itt hagyott... — Ne félj! — kiáltott az apróságra, amikor észrevette, hogy mezítelen lábai alatt megmozdult a porló A Fehér Ember kilépett az irodából, kicsit kinyújtózott, megfürdette arcát a gyenge napsugarakban. Elnézte a víz fölött ricsajozó sirályokat. Beleszagolt a sós szellőbe, amely valahonnan a hidlámtörők felől fújt, aztán unott arccal elindult a rakpart felé. Utálta a rakpartot. Utálta a véré jtékszagú dokkmunkásokat, utálta a bűzös szelet, amely délről fújt és elhozta a szennyvízcsatorna szagát. Nézte a veszteglő hajón serénykedő fedélzeti darut, amint tucatjával emeli ki a fenékből a gyümölcsösládákat. Közönyös tekintete végigfutott a cipekedő, görnyedő, színes rakodómunkásokon, akik hosszan elnyúlt láncban hordták a raktárházba az „United Fruit Company” jelzésű ládákat. A Fehér Ember a víken d. jére gondolt. A Fehér Ember boldog lett arra a gondolatra, hogy kibérelnek Lizzel egy kocsit, aztán őrült tempóban végigszá- guldják a tengerpartot. — Megérdemelnéd, hogy adjak egy pofont — válaszolta rémültében Lackó. — Ki se látszol a földből, és ilyen helyen csatangolsz! Elővette zsebkendőjét és bekötötte a sebet. — Ez így nem lesz jó. Fertőzést kaphatsz — düny- nyögte kis szünet után, majd fölszedte ölébe a kisembert és a faluba tartott. A legényke ellenkezett, de Lackó mégis az orvoshoz vitte. Amikor kilépett az utcára, már delet harangoztak. Eszébe jutott a trombita. A kedves és nagyon óhajtott trombita. — Az már régen a másé — sóhajtotta. Két óra körül ért a Sas- hegjrre. A fiúk és a rajvezető mór együtt voltak. Törökülésben körülfogták Pityut, a trombita boldog tulajdonosát. Amikor pajtásad meglátták, csodálkozva fogadták. Hiszen valamennyien arra gondoltak, hogy Lackó lesz az első. Egy ideig faggatták, aztán, hogy kitérő válaszokat adott, tovább vi- háncoltak. A rajvezető látta Lackó arcán a fáradságot, a szomorúságot. — Ugyan, mi történhetett vele? — kérdezte magában, de nem szólt. Amikor Lackó észrevette a rajvezető pillantását, Valahol megeszik a konzer. veket, utána fekszenek a homokban, hallgatják a tenger mormolását... — A Fehér Ember sóhajtott, s egy pillanatra visszatért a jelenbe. Valaki gitárt pengetett mögötte. Megfordult, egy szakadt nadrágú színest látott az égjük kikötőcölöpön. Halkan pengette a húrokat, s valami szomorú dalt énekelt az őseiről, akik hajófenékben kelték át a Nagy Vizen. A Fehér Ember utálta, ha a négerek érzelegnek. Bár ő is szerette a szentimentális dolgokat, igaz, szigorúan csak a gépzenét. Az rendben van, ha az ember bedob egy ötcentest a gépbe, s három percig hallgatja ezeket a szomorú nyavaly- gásokat. A gép az más. Utálta, ha egy színes a fülé. be kornyikál. Rémesen utálta. Kicsit arrább ment, hogy ne hallja. Fölnézett a levegőbe. Dühös volt, hogy félbeszakították a gondolatait. Nézte a fehéren kavargó sirályokat, amint időnként vijjogva lecsapnak a vízbe hullott banéndarabkóért. A hosszú nyakú daru a feje felett imbolygóit át súlyos terhével. Ropogtak az összekötözött ládák, fémesen pattogott a drótkötél. A Fehér Ember zsebre dugta a kezét és fütyülni akart. Hirtelen hangos nyögést hallott, majd hatalmas csat- tanúst. Rémülten pillantott a zaj irányába. A daru drótkötele pattant meg, s a ládatömeg a dokkmunkások közé zuhant. A Fehér Ember megkönnyebbülten nézett végig magán, néhány ládaszilánk ugyan hozzávágódott, de nem sérült meg sehol. Odament a ládákhoz. Kicsit félve. Nem szerette a csendesen csak annyit mondott: — Nem sikerült... — Nem baj Lackó, majd máskor — válaszolta a rajvezető. T\/Í| ísnap reggel a pajtá- sok még a sátorban voltak, amikor Lackó bicegő, tompa dobogást hallott. Mintha tétovázott volna valaki odakint. Először őzikére gondolt, de alighogy kinézett a résen, a tegnapi kócos emberkét látta maga előtt. Cinkosan intett, hívogatta, s örömmel mutatott ökölbe szorított kezére. Lackó érthetetlenül nézett, de kiment a sátorból, A kicsi odabicegett hozzá és mintha a világ legnagyobb kincsét nyújtaná megmen- tője felé, kitárta tenyerét. Nagy, fényes üveggolyó volt benne. — Neked adom. Lackó meglepődött. Hirtelen eszébe jutott a trombita. Ha az övé volna, vajon odaadná-e valakinek? Felébredtek a többiek is. A kis kócos nagyot sóhajtott és büszkén mondta: — ö mentett meg. Tegnap majdnem leestem a szikláról. Ha nem hallja, hogy kiáltozom, zsupsz... és lenn vagyok. A fiúk is, a rajvezető is elámult Csak most jöttek vért. Nóhányan nekifeszültek a ládatömegnek, hogy megemeljék, az izmos nyakakon kiduzzadt az ér. Kétségbeesetten erőlködtek. Az összetört narancsok leve összekeveredett a sűrű, olajos vérrel, s felhígulva csordogált a betonon. A Fehér Ember elborzad, va nézte. —- Miszter, telefonálj on orvosért!., vagy _. siessen Miszter!.. A Fehér Ember megfordult, örült, hogy megszabadulhat a látványtól. Ment az iroda felé. Nem sietett. „Végeredményben mindegy — morfondírozott — azokba a szegény ördögökbe már se az orvosok, se tűzoltók nem vernek leiket.” Ment az iroda felé. Nem sietett. Hallotta, hogy hangosan utánaszólnak: — „Te, dög!" Ügy tett, mintha nem hallotta volna. Igyekezett az egész históriát kiverni a fejéből. Nézte a rikácsoló sirályokat, s menet közben megint eszébe jutott Liz. Fürdőnek egyet majd a tengerben. Meztelenül fürdenek. Berohannak a sós habok közé. Kiúsznak egészen a zátonyig. „Isteni a tengervíz — gondolta — szinte le. bég rajta az ember.” Angolból fordította: Bcncslk Máté rény közkatona szolgálta a forradalmat, de közelről láthatta és figyelhette annak történelmi szereplőit, Lenint, Szverdlovot, Dzer- zsinszkijt, Kalinyint. Közvetlen élményei alapfán nem patetikusan felvázolt alakokban, hanem mindennapi emberi mivoltukban örökítette cselekedeteiket, szokásaikat, jellegzetes tulajdonságaikat. Közben részesévé vált maga is, magával sodró történelmi eseményeknek, a moszkvai forradalmi harcoknak, a német spartakisták tragikus bukásának, az orosz polgárháború megpróbáltatásainak. Könyve jelentős emberi dokumentuma a világot átalakító nagy forradalom élményvilágának. rá, hogy Lackó miért késett? Miért nem győzött? — Miért nem mondtad? — kérdezték egyszerre öten is. — Minek? — válaszolta Lackó, aztán kedveskedve megfcokszolta a kócost. Az nevetett és megint Lackó éd — mondta Pityu, a trom. bita tulajdonosa a kisfiúnak, és kedvesen eltolta a golyót tartogató apró kezet. A következő pillanatban megcsillant a trombita. Pityu a remegve féltett hangszert büszkén nyújtotta a kicsinek: felé nyújtotta a féltett fé- — Ezt add neki, öcsi — nyes golyót. mondta. — Ez jár az igazi — Ez csak maradjon a ti. győztesnek.
