Békés Megyei Népújság, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-23 / 197. szám

M64. augusztus 23. 5 Vasárnap o4 d&bk&cU „&ű4>bő'klCűHty Rágalmazók vagy komédiások?... Középkori árnyak a Nagymező utcában — Boszorkányper 1964-ben — Nem szívesen... de men­Megdöbbentő hír érkezett Sar­kadról. Boszorkányokról, bűbájo­sokról... péntek esti varázslatok­ról..; és még lehetne sorolni a mai ember fülei számára hihetet­lenül furcsán hangzó dolgokat, amelyekről a sarkad! Nagymező utca környékén sok szó esik mos­tanában. — Ma este megint belém köl­tözött az ördög... boszorkány let­tem... — Ezekkel a szavakkal fo­gadott bennünket a sarkadi vas­útállomás épületében szüleivel lakó Romvári Antal. Kicsit sem hozta zavarba elképedésünk. Nyu­godt mozdulattal szorított kezet a magát boszorkánynak nevező fiatalember, mikor a lakásukba léptünk, és a székire mutatott. — Semmi sem hazugság, amit hallottak azt itteni dolgokról... — folytatta, mielőtt szóhoz jutot­tunk volna. Egy pillantással aka­ratlanul jobban szemügyre vettük a „boszorkány”-! Olajos, overall feszült nyurga alakján, halkan beszélt és mosolygott.;.' — Meséljen él mindent, hogyan szállta meg az ördög?... — próbál­tunk alkalmazkodni a kényel­metlen légkört teremtő bevezető után a beszédtémához. — Hát, komolyan veszik?... — kerekedtek nagyra most már a fiatalember szemei, s segélyt kérőn nézett az idegesen mellénk telepedő anyjára. — Az úgy volt... — kezdte vol­na, de elakadt. — Szóval, a szom­szédaink.;. Kun Menyhértné, meg az öreg sógora, akivel együtt él a vasútállomással szemben egy viskóban... elterjesztették rólunk a hírt, hogy boszorkányok va­gyunk. Azt mesélik mindenkinek, hogy mi, meg a környék többi lakója rontást hordunk rájuk... Ezelőtt tíz perccel is körültán­colta... kiabálta a házat az öreg asszony, amikor meglátott en­gem és... és kaparta a ház olda­lát, hogyne vigyen rájuk a ron­tást..-. vagy mi az ördögöt! — zökkent ki besizélés közben nyu­godt hangulatából a fiatalember. — Szörnyűséges dolgokat mond rólunk és a szomszédainkról az odaát lakó két öreg..; — vágott a fiatalember szavaiba az anyja. Kezeit tördelve ült az asztalnál, velünk szemben. Küzdött magá­val, hogy mondja-e vagy sem a kikívánkozó > .szörnyű dolgok”-at. — Toncsi érettségizett.. Gép­ipari technikumba készül... ö tudja a legjobban, mennyire nem igazak azok a babonák, amiket Kun Menyhértné ránk fog... pe­dig ő csinálja mindazt — mond­ta Romváriné. — A férjem itt dolgozik a vasútállomáson... Ké­rem, nem is tudom szavakba ön­teni, milyen gyalázatos dolgok­kal rágalmazták meg... hogy­hogy éjszakánként boszorkány­táncot jár a padláson öregasz- szonyokkal... — Ne mondják el senkinek... Nagyon szégyelljük... Még min­ket is beperel a két öreg, ipint másokat, akik szerintük boszor­kányságot művelnek... Elég, hogy szinte minden héten Kun Meny­hértné körülsózza a házunkat, meg gz ajtónk környékét... • Bor­sót, kölest hint... arról nem is beszélve, hogy portájuk körül fel- áskálják a földet és mindenféle csúfságot kaparnak él, hogy az­tán másokra fogják, hogy azok tették oda... Kifogyott a szóból az asszony is. Anya és fia tanácstalanul néz­tek egymásra. Mit mondjanak még... kérdezték szemeikkel. Elkísér a szomszédba? — ocsúdtunk fel pár perces hallga­tás után, a fiatalemberhez for­dulva, jümk... Meghökkentő látványban volt részünk, amikor az állomás előt­ti vasúti sínek vonalait átléptük és a forgalmas helytől alig 50 lépésnyire néhány száradó fa kö­zött, a magányosan meghúzódó kicsiny házhoz értünk, ahol a „boszorkányoktól üldözött” két öreg lakik. Az ösvény, amin vé­gighaladtunk a házig, tíz lépé­senként fel volt turkálva... — A rontást keresték... — mutatta Romvári Antal. Veszett csaholás- ead egyszerre két kutya rángatta felénk a láncát. A házból előke­rült egy idős, ötven év körüli asz- szony. — Nyomozók vagy ellenőrök?... Különben mindegy... — tette csí­pőre kezeit az udvaron fogadó asszony. Kísérőnk, a fiatalember hallgatott és amikor a valóban viskószerű lakóhely nyitott ajta­ján a lakásba pillantottunk, ahol csirkék kapartak és Kun Meny- hértnét megláttuk, görcsös szo­rongás fojtotta belénk a szót. Fe­jével, kezeivel eszelősen geszti­kuláló... pillanatnyi szünet nélkül fülsértő hangon, félig kiabálva beszélő asszony állt előttünk. — Boszorkányok... azok hát! Ez is... mutatott a mellettünk álló fiatalemberre. Hát nem érzik, hogy most is milyen bűz facsarja az ember orrát?!... — Semmit sem éreztünk. A távolban ma­gasló cukorgyári kémény felől melasz enyhe illatát lebbentette néha felénk a szél. — .. .Szabadosné, Matusné, Hor­váthné, Dézsiné csöbrökben va- rázsos szert hordanak a házhoz... Tudok én mindent ........Éjjel-nap­p al lessük őket a sógorommal... Belepusztulunk kérem... ez a szag... — Mi van a levelekkel, meg a sózással?... — jön meg végre egyikünk szava, félbeszakítva az arcpirító átkozódásokat. — Tudják, mi már mindent megpróbáltunk... — toppan kö­zénk a másik öreg, Kun né só­gora, akit csak úgy ismernek a környéken, hogy Battizi tata. — Ahogy a régi öregek tanítot­ták... mindent kipróbáltunk — csap le ránk ismét szavaival az asszony. — De hiába sóztuk vé­gig az utat, amerre járnak a ron­tást-hordak... Levelet is írtunk nekik...' fejükre olvastunk min­dent... Perre is került sor... — Ismét átkozódni kezdtek. — És mióta van mindez? — Éppen negyedik éve... Mióta a férjem meghalt... — és újabb átkozódások következtek. Egyre zavarosabb históriákat meséltek. A két öreg egyszerre bizonygat­ta, hogy a közeli géppark' körül felszerelt villanylámpák föld alatti vezetékei is nyugtalanítják őket. Ebben a szomszéd vasuta­sok keze van... Az áram egykor majd agyonsújtja őket, amikor az udvaron járnak..., mert vala­mit a föld alá rejtették... — Megcsömörlöttünk a szóára­dattól... ,a látottaktól. Alkonyo- dott, mire megszabadultunk a két öreg átkozódásekkal- folyó társal­gásától. Az állomás épülete előtt két asszony várt ránk. Leveleket hoztak elő, mutatták az írásba foglalt babonás átkokat, s né­hány levelet át is adtaik. Egyi­kük, egy idős asszony, sírva pa­naszkodott, hogy nemrégen bo­szorkányperbe (?) idézték... Egye­dül a környék boltosnője neve­tett — ...hihetetlen mennyiségű só fogy az üzletben, mióta Kun Menyhértné a boszorkányokat űzi... — mondta, de nem úgy má­sok, akik a környező házakból jötték elő. ,.A férjemet rágalmaz­ta”..., „Borsót kölest... kutya- fült... fűzfadarabokat szórnak és ásnak el a házunk körül...” „Még a 18 éves fiát is megbolondítja” (Kunné) — hangzottak egymás után az állomás előtt és a közeli kút körül összegyűlt asszonyok elkeseredett hangú panaszai. Egyre többen kérdezték, tették fel szinte önmaguknak a kéfdé- séket: „...örültek vagy megszál­lottak laknak a vasúton túl?” Mikor lesz vége annak, hogy olyasmiket írnak levelekben, hogy... „látták, amikor ez, meg ez száraz ágakat a partoldalba keresztbe rakott le... többször cinkostársával a lakásuk terüle­tére öntést küldött... Boszorkány- táncot járt meztelenül a más padlásán...” Furcsa középkori légkört te­remtő gondolatok ezek. És a döb­benetes körülmények közt élő család ma is terjeszti őket... Wegrossta S.—Béla O. . ............................ A veréb és a kakuk Nem mindennapos fotóélményben volt része Csapó László tudósítónk­nak. Sikerült „lencsevégre*’ kapnia Darida György békéscsabai lakásán egy veréb és egy kakuk barátságát. A családjától elszakadt kakuk-fió- kát egy kis veréb pártfogásba vette és mint gondos mama, 5—8 perces időközökben élelmet szállított neki. — Képünk az etetés pillanatát örö­kíti meg. „Ojai'díjáqőJ lu'eút kérek... — Tizenhárom és fél éves ko­romban lettem fényképószinas — három napra rá gyilkolták meg a trónörököst... — röpíti vissza gondolatát 50 évi távolságra Áb­rahám Béla bácsi, néhai apjának, a szabósegéd tizenkettedik gye­I raktért lehet fotózni. Értelmes­lehet varázsolni, ha csak egy pici mosoly van az arcukon ... látod Tamás? A fiú tisztelettel kérdez, s ér­telmesen, szerényen bólogat az érthető magyarázatra. (Fotó: Kocziszky László) reke, a népszerű békéscsabai fényképész. — Akkor ismertem meg a fele­ségemet is, együtt tanultuk a szakmát, ö jövőre jubilál, akkor lesz pontosan 50 éve annak, hogy eljegyezte magát ezzel a nagyon., szép szakmával. — Béla bácsi, mikor jegyezte el magát a — feleségével? Mielőtt válaszolna, könnyű uj­jakkal igazít egyet színes nyak­kendőjén, végigsdmítja haját is: — Mind a ketten 16 évesek vol­tunk, akkor leértem meg először a kezét, s rá tíz évre házasodtunk össze. Hej! — sóhajt — bizony 38 éve már, hogy együtt élünk. Elegáns művész típusú ember Béla bácsi. Külsejét tekintve in­kább azt hinné az ember, színész­szel áll szemben. Könnyed moz­dulatai, intelligens, tiszta beszéd­je, magabiztossága imponál azok­nak, akik meg akarják örökíteni fényképen életük egy-egy jelentős eseményét, vagy éppen arcuk hi­teles mását. — Szóljon munkájáról is Béla bácsi. — Kétirányú munkát végzek: fotózok, meg tanítom az újakat. Nagyon szeretem a munkámat, s bár 64 éves vagyok, egyelőre eszem ágában sincs, hogy nyug­díjba menjek. — Milyen sikerek érték eddigi fényképész pályafutásán? — Nem panaszkodhatom, sok elismerés ért az elmúlt 50 eszten­dő alatt... 1941-ben a nagyváradi fotókiállításon elnyertem az arany pálma díjat, s vidéki fotós létemre országos zsűritag vagyok a hivatásosok között... . . Munkájában is szeretnénk meg­lesni Ábrahám Béla bácsit, s sze­rencsénk is van, men az egyik tanítványa, Szeverényi Tamás, egy nagyítást tesz elé, s mestere ab­ban a pillanatban megfeledkezik rólunk. ’•— Látod, Tamás — magyaráz a képen látható házaspárról —, látod... —r ez a kép azért jó, mert a szemekben van az, amit úgy mondunk, hogy kifejezés. A* legkifejezéstelenebb arcból is ka­Kis gyermek érkezik, s Béla bá­csi nem hagyja ki azt a lehetősé­get, hogy gyermekfotót Készítsen. Beállítja a gyermeket, bal kezével egy bábuba bújik, jobb kezével pedig a gépet kezeli. — Barátsá­gos arcot kérek — mondja és a mosolygásra váló gyermeki arc máris megörökült az utókor, a ro­konok számára. — Tessék egy kicsit úgy marad­ni, Béla bácsi, most az egyszer magát szeretnénk lefényképezni..; Magabiztossága szinte semmivé válik. Félszeg lesz, tanácstalan. Szemüvegét, nyakkendőjét igazít­ja. — Ne bolondozzatok — mond­ja zavartan, s mérges arccal néz fiatal munkatársaira. Azok asz- szisztálnak: beállítják Béla bá­csit. Különböző fényekkel vilá­gítják meg szemtől szemben, s lassan verejtékcsöppek gyöngyöz­nék az idős ember homlokán ... De amikor elhangzik ez: — ba­rátságos arcot kérünk, Béla bácsi — elönti a mosoly, a derű, az örök fiatal Ábrahám Béla arcát. Ternyik Ferenc Jármű- és varrógép- tulajdonosok figyelem! Meghibásodott járművéhez és varrógépéhez ALKATRÉSZT házhoz küld postán a Békési Fmsz jármüszakiizlete. Amennyiben azt helyben nem tudja beszerezni, „Posta Küldő Kereskedelem” formájában minden típusú motorkerék­pár, segédmotorkerékpár és varrógép alkatrész szállítását vállalja utánvéttel. Az írásbeli megrendeléseket szeptember 1-től kezdve 48 órán belül teljesíti. Bővebb felvilágosítást ad a helyi fmsz szakboltja, ahol megrendelő lev. lapot is adnak a megren­delők részére. 436

Next

/
Thumbnails
Contents