Békés Megyei Népújság, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-16 / 192. szám
MAI ÉLETMl Emlékezés Bródy Sándorra, halálának 40. évfordulóján két év múlva bontakozó irodalmi forradalom előfutára volt. Támadást intézett — művekkel és direkt szóval is — az akkori hivatalos irodalom hazug idill- je ellen, és már első prózai írásaiban, a „Nyomor”-ban, „Az ezüst kecské”-ben, a „Két asszonyában, a „meg. alázottak és megnyomorítottak ”, a „tejjel-mézzel folyó magyar Kanaán” kitaszítottjai mellé állott. S még az akadémikussá szelídült Jókaiban is fel tudta eleveníteni harcos ifjúságát: „A kőszívű ember fiai” alkotója egy „modem és irodalmár Baradlay Ri- ehárdot” becsült a bátor, fiatal íróban. f\e éppen mert oly na- gyón sokat ígért Bródy Sándor, mert Jövendő című lapjában — ahol külön rovat regisztrálta az érlelődő új forradalmak eseményeit — azt állította, hogy „a Goncsárovok, a Dosztojevszkijek, a Tolsztojok nagy, szent hagyományait” kívánja folytatni, s „ihlet-komájá”nak, fegyvertársának tartotta Makszim Gorkijt, nem jogtalanul érezte, hogy kevesebbet mondott el, mint aminek megvallására hivatott volt. Többször is nekifogott, hogy nagy regényének balzaci tervű sorozatában mutassa fel a „dualizmust korának hazugságait, ellentmondásait. Am aztán abbahagyta a dolgot. Néhány színművében is engedményeket tett az Üzletnek. „Az ember vagy nekiveti a mellét a dolgok piszkos hullámainak, vagy megy az iszapos moslék meleg árjával” — irta utolsó, nagy vallomásában. S ebben a mondatban is van túlzás. Mert Bródy, ha nem is volt mindig ereje, hogy — félrevetve az élvezeteket és sikereket — csak a jövőben leljen vigaszt, mindig félrehőkölt, amikor látta, hogy „az iszapos moslék meleg árja” fenyegeti. Belső drámájának éppen ez a lényege: nem tudott bizonyos megalkuvások nélkül élni, de nem bírta el a legkisebb megalkuvást sem. C ez a dráma nemcsak közírói vallomásaiból, magából életművéből is kiderül. Abból is, hogy nem teljes, de abból is, hogy rokonszenves dráma- és regényhősei szinte kivétel nélkül azon gyötrődnek: szabad-e örülni és élvezni, amikor oly sok mocsok van még a világon? „A medikus” — amit a Madách Színház néhány éve oly kirobbanó sikerrel újított fel — hamisan giccses befejeződése ellenére is olyan dráma, amelynek szinte már nem is egy ember a főszereplője, hanem maga a lelkiismeretfurdalás. Drámai sors és drámai mű a negyven éve halott Bródy Sándoré. S ha nem is olyan teljes és * tiszta, mint azt a nagy tehetségű író szíve mélyén szerette volna, amit Bródy alkotott, az javarészt túlélte nemcsak hullásában, de „fejedelmi” tündöklése idején is szenvedő lelkű alkotóját. A. G. Muesi József: Meghitt, nyári jó barátom Ezerzöld színű az arcod, pára kékjétől sejtéssel teli, nincs a földnek annyi gyöngye, ahány csillog, a csörgő reggeli napsütésben, habjaidon. A mitoszi Poseidon is itt született tán homokodon, * és innen kóborolt el a görög vizekre, hogy majd egy ódon hitregében szerepeljen. Vágyom Tó, a hús vizedre, hullámaid ringató karjába, bárhogy is nézlek Balaton, Te vagy az egyetlen, komoly, drága, meghitt, nyári jó barátom. Mert innen, felülről nézlek, a Badacsony nagy orgonájától, s ezek a sípok is Rólad zenélnek, s ittasok dallamától a partmenti nádasok, fák. De legjobban megrészegül himnuszától: a Hozzád hű szívem Megyek, s körülveszem magam kacagó gyermekekkel, és viszem őket zöld-arcod hűvösébe. Sülé István: Építkezés (tusrajz) KÖRÖS TÁJ L| int több elbeszélésének 1 és egy megragadó drámai életképének hőse, Rembrandt, a holland festő- fejedelem, Bródy Sándor is nagy szegénységben, majdnem elfeledve halt meg. Miután ifjúkora és férfíkorá- nak Javarésze nagy sikerekben telt el — Bródy Sándor egy fejedelem trónfosztásának érezhette azt a bántást, elhallgatást, kive- tettséget, amit az 1918-as és 19-es forradalmakban való részvételért az akkori uralkodó körök rámértek. S bár utolsó éveiben szellemileg is bénultnak érezte magát, még g halál árnyékában is egy monumentális Rembrandt-regény tervével foglalkozott. Am míg Rembrandt a maga „trónfosztottságá”-ban azzal vigasztalhatta magát, hogy elvégezte élete dolgát, a minden helyzetben tisztán látó Bródy nemcsak a külvilágot okozta hullásáért: „Fázva és mégalázva látom — írta élete alkonyán —, hogy abból, amit terveztem, sőt ígértem — alig váltottam be valamit. Játékköveket dobáltam keresztül a víz tükrén, az csesztélte, cifrázta a habokat, de a vizet nem zavarta meg...1* kJ egy ven évvel halála ' után korrigálni kell az öngyötrő képet: a „Dada”, a „Tanítónő”, „A medikus ” írója, az Ady és Móricz Zsigmond számára utat törő novellista és publicista igenis, „zavart vizet” abban az országban, amelyet Ady Endre — éppen egy Bródy előtt tisztelgő írásában — „csatomátlan”. nak, „állóvízszerű”-nek nevezett. Az egri kocsin áros fia, a békés—gyulai ügyvéd-írnok a kilencvenes évek Pestjén a tíz—tizenBarangolás az országban Évszázados emlékek őrzője Háromszáz esztendő terhét hordja a zsuptetős ház, a palócok ősi éleformájának utolsó visszamaradt emléke. Muzeológusok állapították meg a parádi kis ház korát, —* 300 esztendeje annak, hogy a rokonok öszefogásá- val fából épültek még a házak a mátraalji kis falvakban. Hűvösén az ősök emlékeit, szokásait őrzi a 1? éves Rozi néni, Csortos János özvegye. A falak történetét meséli: fát az erdő adott hozzá, segítséget a rokonok, hogy a fiatal palóc házaspár beköltözve folytassa, amit az ősök kezdtek, élje életét az írat- lanságukban is megszeghe- tetlen törvények szerint, amely az egész palócságnak nevezett embercsoport életét szabályozta. Akkor még a nagy családban éltek. A férfiak oda házasodtak, oda hozták haza asszonyaikat. Csak a lányok röppentek ki a szülői ház- ból. Hutaija a kopott, szúette asztalt. Akkor még csak a férfiak ülhettek az asztal köré. A menyecskék a férjeik háta mögül kanalazhattak. A gyermekek a földre ültek, körülfogva a nagy zöldmázas tálat, ök abba kaptak enni. Rozi néni szavaiban annyi a megelevenítő készség, hogy szinte látja az ember az asztal köré telepedő, nehézkes mozgású férfiakat, a félénk menyecskéket, s az asztalfőn az apóst, aki egyetlen szemöl- dökrándítással rendreutasit. ja a zsivajgó gyereksereget. A ház törvénye mindenkire vonatkozott és olyan volt, hogy ahová a fiatal- asszony első este leült gu- zsajával, az volt a helye, amíg ki nem vitték a temetőbe. Csak annyit változott, ha cseperedett a kicsije, maga mellé tette az „ülcsiket” Párádon vagy ha nagyobb lett, az álL lókát. A régi, nagy kemence majd a felét foglalja el az „első ház”-nak. Itt volt a felnövekvő gyerekhad alvóhelye az öreg nagyapó felügyelete alatt. A pitvar mázolt földjére szabályos köröket rajzóit a locsoló, mint háromszáz esztendeje, mindennap. Itt áll a mesékből ismert mérőedény: a véka, egy darab fából kifaragva, mellette a szuszék, a liszt őrzője. Fából készítették a jobbágy ősök a zsírosbödönt, a vaj- köpiilőt, a máktörőt. A „kamora” az asszonyok hálóhelye. A piros szőttes huzatú menyasszony-ágy, a menyecske egyetlen tulajdona a házban. A falakon körben kis padka, rajta alföldi fazekasok népművészeti remekei, apró edények, kancsók. Abban zsugorgatta azt a néhány jó falatot a menyecske, amit az anyja dugott neki, ha a kertek alján hazaszaladt egy kis otthoni melegségért. Rozi néni ajkáról fáradhatatlanul pereg a szó. Régi történetkóket mesél kislánykorából, amikor már tűnőben voltak a régi szokások, de sokat még maga is megért. Feledésbe menő szavak, eszközök nevét említi, s amikor megkérdezzük, ki ismeri még ezeket rajta kívül, bánatosan ingatja fejét. Alig vannak már néhá-. nyan a régiek közül. S velük együtt sírba száll az évszázados szokások emléke is. Rozi néni tovább mesél. Megmutatja a szőttes gyolcsinget, melynek mását hordja maga is, ősi viseletként; a vőlegényi inget, melyet a menyasszony szőtt, s maga hímezte bele a mintákat is. Az asszonyok fonták, szőtték a vásznakat, ami csak a ház népének kellett. S bizony megesett, hogy egyikmásik menyecske könnyeivel fehérítette a vásznat, mert nem ahhoz adták, akihez a szíve húzta. Rozi néni hangja elhalkul. Hagyja, hadd gondolkozzanak et a látogatók mindazon, amit elmesélt, ami az ő életének is egy része volt még. A háromszáz esztendős ház ott áll a parádi Fő utca közepe táján. A régi palóc zsellérlakból múzeum lett. Porladó ősöknek, kivesző szokásoknak állítottak itt emléket a késői unokák. Deák Rózsi Sarok a palóc házban.
