Békés Megyei Népújság, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-26 / 174. szám
Sülé István: Olajmezőn (tusrajz) KÖROSTAJ ________KULTURÁLIS melléklet F áy András meséi * A helytörténeti kutatás utolsó két esztendejénél eredményei megyénkben A reformkor egyik kiemelkedő közéleti egyénisége, a tettvágytól izzó és mindenkit tettre sarkalló hazafi áll előttünk meséinek olvasásakor is. „Ki korának eleget téve élt, az örökkévalóságnak élt az...” — ftiondja az írói hitvallásnak is b 'álló meséjében, „A két rózsá”-ban. Az öregedőnek, a korszerűtlennek át kell adnia helyét az újnak, s a becsület azt követeli, hogy hasznossá tegyük magunkat a közösség javára, amíg élünk. Ebből az erkölcsi alapállásból tett mindent, írta meséit is. Az aktivista, a politikus irodalom híve. „A görög nyilas” ifjú hőse büszkén mondja atyjának, hogy a jó lövő nem azt számlálja, hányszor talált, hanem azt, hányszor tévesztett. „De hát mi mostaniak (írók) melyik kérdést érdemelnünk élőnkbe...?” — kérdezi ő, aki minden meséjével célba talált. Korának sok-sok fonákságát észreveszi, s kellő alkalommal honfitársainak orra alá dörgöli. Csipkelődése nem öncélúság, a tanító mese fegyverével hat kora társadalmi, gazdasági, politikái életére. Legjobb meséi mind konkrét nemzeti, társadalmi célt szolgálnak. Élesen kikéi a pompa és fényűzés ellen, mert ebbein is a haladás egyik kerékkötőjét látja. Kipellengérezi a korrupt nemesi hivatalnokot, akinek kezén elvész az igazság. „A maconkai bíró” tanulsága ez: ,,...a magunk ügyében egész vagyunk, a közügyben csak rész...” Mennyire aktuális és megszívlelendő tanulság! Nagy jelentőséget tulajdonít - a családi életnek nemzeti szempontból is, s a „Capuai * 1864. Július 2€-án halt meg Fáy András, a reformkor irodalmának és politikai életének jelentős alakja. Meséinek legújabb kiadása az idén jelent meg. Ebbői az alkalombői közöljük a szerző Fáy-dolgozatának aktuális részletét. szűz” a nőknek a társadalomban betöltendő nagyszerű feladatáról beszél. Kora irodalmi életével igen sok mesében foglalkozik. A dilettánsokon szúr egyet könyörtelenül a „Czukormíves”rben, s „A hajcsár és ökrei”-1 az „...évenként több kötetű munkákkal haladó tudóská- inknak” ajánlja, akik abban a tévhitben élnek, hogy köteteik száma örökkévalóságot biztosít nekik. A konzervatív nemesi irodalom ellen emel szót „Az ó és új zsindelyezet”-ben, mert az esőverte régi zsindelyek díszüket féltik az újaktól. Nincs megelégedve az olvasóközönséggel sem, erről beszél a „Pán és Apollo”. A gulya a tilinkó- hoz szokott, így más hangszer — sokkal nemesebb bár! — ki nem elégíti. Ugyanerről szól A szabó és uracs c. meséjében is. Nem a szabó munkájában, hanem az uracs púpos hátában van a hiba, mégis a szabót éri a vád, s így van bizony sokszor az íróval is, aki ....észt, í zlést nem adhat a profa- num vulgusnak”. Maró gúnnyal támadja az irodalom haszonlesőit A sertés és a róka c. meséjében. Orpheus csodás sípolására megindulnak a fák és állatok. Velük tart a disznó is, ott ugyanis sok makkot remél, ahol annyi fa össze- gyülekezák. Magyarság-szemlélete elfogulatlan. A Gellért hegye meséjében azt mondja, hogy a magyar „akkor za- jog egymás közt legjobban, ha vihart érez”. A szalma- láng-lelkesedést és a dicső múlt örökös emlegetését bírálja a „Majomcsoport” - ban, mert nem követik nemes cselekedetek a felbuzdulásokat. „A patrióta veréb” az egy helyben tespe- dő Pató Pál figuráját csúfolja ki, abban látja igazi magyarságát, hogy soha ki nem mozdul falujából. „A tigris és oroszlán” viszont az idegenben dórbézoló főurakat vádolja, s feléjük vág kíméletlen szókimondással A szilvafa és a hernyók c. meséje is; a hernyók a szilvafa fiainak tartják magukat, hogy joguk legyen annak leveleit' lepusztítani. „Jó hazám, de soknak megsúghatnád ezt fülébe!” — kesereg felháborodottan a meseíró. A jobbágysággal kapcsolatos állásfoglalása mélyen humánus. Megérti a jobbágyság helyzetét, sorsát szembeállítja annak elnyomóiéval; tisztaságát a nemesség elkölcstelenségével. Nem tartja immár isteni rendelésnek, magától értetődőnek a jobbágyság intézményét. Ilyen szempontból különös figyelmet érdemelnek A vízi és erdei madarak, A nyest és róka, A juhász és szamara, s A hangya és a béka c. meséi. Sokat foglalkozik az oktatás és a nevelés kérdéseivel. A „Theseus és Ariadne” csattanóját ma is modemnek érezzük:: „Élni tanítsátok a gyermeket, nevelők! A világ csalkertjé- ben a fonál — élni tudni.” Á veréb és gálya c. mesében a „munkásfoglalatosságot” ajánlja ellenszerül „a gyáva gondolatok és henye bujaságok” kifejlődése ellen. A polgáriasod ást sürgeti „Az angolkert”, az újtól való berzenkedés okaira mutat rá „A szekérút”. Minden cseppnyi erőfeszítésre és jóakaratra szüksége van a hazának, ha nem akarunk végképpen elmaradni a fejlettebb, polgária- sult államok mögött. Erre ösztönöz a „Forráserecske és a tenger”: „Beszolgál az egészbe minden kör, bármily csekélynek látsszék is; csak annak csekélységén való tűnődésünk le ne bá- gyasszon bennünket...” — mondja a „nemzet mindenese”, Fáy András, a meseíró. Halálának századik évfordulóján tisztelettel adózunk emlékének. Filadelfi Mihály Az utóbbi években or" szágszerte örvendetes módon növekedett a hely- történeti munkákat tartalmazó kiadványok száma. Egyre többen foglalkoznak ilyen irányú kutatással, s eredményeik nyomán mind kevesebb történelmünkben a fehér fölt. A múlt ismerete pedig — aligha kell különösebben bizonyítani — a máj ember számára is nélkülözhetetlenül fontos valami: segít eligazodni korunk kérdéseiben, s tanulságul szolgál a felnövekvő nemzedékek számára. S ami a történelemtudományra általában vonatkozik, csekély módosítással érvényes a helytörténeti kutatásokra. Hiszen az utóbbi a magasabb szintézissel, nagyobb általánosításokkal dolgozó nemzeti és általános történettudomány alapja, az általánoshoz vezető egyes, az elvi megállapításokhoz szükséges konkrét. Feladata a táj, helység, egy üzem, intézmény vagy történelmileg kiemelkedő személy részletes történeti vizsgálata, máshol nem megoldható alaposságú elemzése. f\nálló jelentősége mel- V lett egy-egy helytörténeti tanulmány analízist ad a „nagyobb” történettudomány számára, hogy aztán attól az általánosított eredményeket visszakapva, még pontosabb, mélyebb elemzésre legyen képes. S a folyamat nem áll meg itt, mind magasabb fokon ismétlődve juttat el egy elmúlt történelmi kor lényegének pontos megismeréséhez, megértéséhez. Az elmondottak teljes érvénnyel vonatkoznak a megyei helytörténeti kutatómunka produktumaira is. Az 1963—64-ben megjelent tanulmányok szerves részei, s a legtöbb esetben kiváló alapanalízisei marxista történettudományunknak, s tárgyuk jellegénél fogva különösen nagy megyei érdeklődésire tarthatnak igényt. Az előző évekhez hasonlóan a kutatás csomópontjai: Békéscsaba, Gyula, Orosháza, Szarvas. A munka döntő többségét mind a négy helyen a múzeumok és a közép-, illetve felsőfokú iskolák kötelékébe tartozó kutatók végzik. Az objektív igények és a szubjektív lehetőségek ugyanabba az irányba ható eredőiből következik, hogy az összes megjelent tanulmányok többsége helytörténeti vonatkozású. S ez a jelleg erősen érvényesül — helyesen — az irodalom, a képzőművészet, a színház, a népművészet múltját tárgyaló művekben is. A tárgyalt időszakban Békéscsaba történetének kutatásában született a legtöbb új eredmény. A tanulmányszerzők közül Vi- rágh Ferenc nevét kell elsősorban kiemelnünk, aki egyre szenvedélyesebb érdeklődéssel fordul a megyeszékhely — és a megye — eddig nagyrészt feldolgozatlan közelmúltja felé. Erről vallanak a megyei munkásság és szegényparasztság 1919—33 közötti helyzetét pontosan elemző és a békéscsabai termelő- szövetkezetek tizenöt esztendejéről szóló tanulmányai, s a diákszerzők mellett őt is dicséri a gimnáziumi KISZ-szervezet helytörténeti szakkörének tehetséges dolgozatait tartalmazó „Békéscsabai ifjúság és élet” című, főleg a felszabadulás utáni időszakkal foglalkozó kötet. Újabban publikált írásaiból úgy tűnik, hogy keze alatt lassanként feltárul Békéscsaba teljes XX. századi történelme. A maga szakterületén ugyanez jellemző Papp Jánosra, akinek Békéscsaba színészettörténetéről írt munkája részben (II. és III. kötet) már megjelent, részben sajtó alatt, részben kéziratban van. ól sikerült monografikus jellegű összefoglalást ad a megye és Békéscsaba történetéről és mai életéről a „Békéscsaba kereskedelmének 20 éves távlati fejlesztési terve” című kiadvány első része. Hasonlóan átfogó jellegű lesz a múzeum rövidesen megnyíló helytörténeti állandó kiállítása, amely szemléltetve vezeti végig a látogatót négy évszázad történelmén. (A hatalmas anyag rendszerezése után talán mindebből publikáció is születik majd). Gyulán az Erkel Ferenc Múzeum a helytörténeti kutatás központja, s a rendszeresen megjelenő múzeumi füzetek tanúsága ' szerint a munka igen eredményes. A számos tanulmány közül kiemelkedő érdekéfe- ségűek Dankó Imre történeti, néprajzi és Hanzó Lajosnak a XIX. sázadi földkérdéssel foglalkozó dolgozatai. Szeretettel ápolják Gyulán a várossal kapcsolatban állt jelentős történelmi, irodalmi, politikai személyiségek emlékét (Czeglédi Imre Munkácsy- ról, Sass Ervin — bár Békéscsabán — Dundler Károlyról írt könyve); Ez az érdeklődési kör jellemzi elsősorban a szarvasi kutatók munkáját is. Már Maday Pál 1%2-es Szarvas-monográfiája nagy teret szentelt Tessedik és Vajda Péter működésének, azóta Tóth Lajos neves szarvasi pedagógusokról (Benka Gyula és Krecsma- rik Endre) írott tanulmányai és a mezőberényi Irányi István Petőfi Zoltánról szóló Köröstáj-cikke reprezentálják a műfajt. Az orosházi publikációk száma az utolsó két évben valamit gyérült, ezt a hiányt azonban a készülő nagy Orosháza-monográfia egyszerre pótolni fogja majd. A kutatás fő iránya egyébként itt főleg néprajzi jellegű. A megye más részeiben — más, szintén helyi témákról — született művek száma sem csekély. Figyelemre méltó ebből a szempontból a „Battonyai füzetek” megjelent két száma (Takács László szerkesztésében), Miklya Jenő Csa- nádapáca-monográfiája és Elek László egyelőre még csak részleteiben, a Köröstáj hasábjairól ismert, Justh Zsigmonddal és parasztszínházával foglalkozó műve, valamint a több kutatót felvonultató Körös Népe III. kötet, amely főleg a megye XIX—XX. századi politikai történetét tárgyalja. A felsoroltakon kívül még igen sok részlettanulmány, elemző cikk, komoly forrásértékű visszaemlékezés jelent meg folyóiratokban, napilapokban, illetőleg a Köröstáj oldalain. Ezeknek azonban még a felsorolásszerű említésére sincs e helyen lehetőség. ^ tanulmányokra általában — és mindinkább — jellemző az adataiban tökéletesen megbízható, marxista szellemű feldolgozás; a kutatóknak a legtöbb esetben sikerült elkerülni a provincializmus és a megalapozatlan, elhamarkodott általánosítósok veszélyét. Kirívó hangsúly- eltolódás, bizonyos események, személyek túl- vagy alulértékelése az említett tanulmányokban szinte elő sem fordul. Pedig általában ez szokott a helytörténeti kutatás leggyakoribb buktatója lenni. Az eredmények — számszerűség és minőség tekintetében is — biztatóak, s különösen pozitív tény, hogy sikerült megnövelni az erre a célra fordítható papír- és nyomdai kapacitást. Anyagi, technikai okok miatt tehát színvonalas tanulmány megjelenése ma már nem maradhat él. A eddigi eredmények bizonyítják, hogy rövid néhány esztendő alatt megteremtődött — személyi vonatkozásban is — egy olyan alap, amelyre a jövőben is megnyugtató módon lehet építeni a megyei helytörténeti kutatómunkát. A gyorsabb fejlődéshez az kell, hogy a kutatók még behatóbban foglalkozzanak témájukkal — tehát ne aprózzák el magukat sokféle tárgy vonzásában —, munkájukban az eddiginél is jobban igyekezzenek történelmünk • közelmúlt szocialista hagyományainak feltárására, az illetékes megyei szervek vonatkozásában pedig az, hog) az eddiginél is több szakembert vonjanak be a kutatásba, s őket a minél koncentráltabb, történetírásunk súlyponti kérdéseire irányuló munkára ösztönözzék. Leg- hathatósabban ezek a tényezők segítenék a jövőben a megyében folyó hely- történeti kutatómunkát. Danisa Győző
