Békés Megyei Népújság, 1964. május (19. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-24 / 120. szám
Csoór István: Tőű-l kwék-kfrL tatfi... fl szivart csak a / kör- gátnál gyújtotta meg mindig. Addig csak készítgette. Körülnyálazta, gyufát hegyezett a rágós végébe, il- lesztgette a fogai közé és nézte a stráfkocsi mellett az árnyékát, ami úgyhety- kélkedett a műúton, mint egy felpeckelt kocsirúd, amivel nyársra húzhatta volna még a Napot is. Amikor a lovak felkaptattak a kicsi emelkedőre, buksza domborodott ki a kötője alól és minden lépésnél csörremt benne az aprópénz. — Kofa..: Ezt látta a mozgásán, meg azon, ahogy a kocsit körülszimatolta, meg ahogy a ketrecekbe szinte beleszagolt. A másik oldalon, szemben vele megállt: — Árulja? — Próbálom.:. — Hogy méri? — Válogatva húsz forint. Nyestének, aki fehér köpenyben locsolta a járdát és komótos mozdulatokkal olyan nyolcasokat rajzolt a betonra, aminek a kipú- posodott hasa a másikat majd lenyomta az árnyék- , ba. — Jó reggelt! A borbély befogta a locsoló csövét az ujjával és úgy kiabált a szivaros ember felé: — Piacra? — Od a -.. — Mind csirke? A szivaros ember belesz itt a vastag szivarba, úgy fújta ki a szája sarkán, hogy a vége kiszélesedett, mint egy tölcsér: — Az eleje csak.. j —. Hát mennyijük van? Még jobban kihúzta a derekát, a rugós ülésen hátravetette magát és a szót úgy vetette oda, hogy a borbély cövekké merevedett: — Millióegy:.. Vagy még több;.. Ki győzi számolni ... Tovább hajtott és a piacon úgy hajtott be a sor mögé, hogy füstölt még a kalapja is. A gesztenyefák árnyékában megállt, leist- rángolt és mikor nem nézett arra senki, az első kerék ráfján lepöccintgette a szivarról a parazsat és a fél csonkot zsebretette. Visszafelé is kell valami... így csinálta tavaly, meg azelőtt, amikor hordta a zöldpaprikát, a korai hagymát, retket, dinnyét és miegyebet. Várt. Vártak a csirkék is a stráfkocsin, a drótos ketrecekben, kerék száz pár. Elnézett a soron végig, az ülő-álló asszonyokon, akik a gesztenyefák alatt ácsorogtak egy-két tyúkkal, sovány kacsával, nyakigláb pulykákkal és rántani való csirkékkel. A sorból feléje célzott egy vastag derekú asszony és meghuszonegy... II kofaasszony megrántotta a bugyellárist a hasán és belenyúlt a ketrecbe. Kiemelt egy csirkét és matató ujjal tapogatta a begyét, belefújt a hasa pilléjébe és a combját úgy simogatta' végig, mint vak ember az ötvenfilléres récéit. A csirkéről az emberre nézett: — Műcsirke...! A szivaros embert mellbevágta a szó: — Miiül? — Ügy gondoltam, hogy izével eteti a téesz, ami hirtelen felfújja ... Nevetett a csirkés: — Van benne izé is, de legtöbbje árpa meg tengeri .:. Arrébb ment a kövér asz- szony, de néhány lépés után visszafordult: — Ha többet veszek, olcsóbb? — Mennyi az a több? — Húsz, harminc pár... — Hét hanyadmagával van? — özvegy vagyok, de szeretem a csirkét... Ekkorra már négyen is kotorásztak a ketrecben és fújták, tapogatták a csirkéket. Kokast, j ércét vegyesen. Gyűlt a pénz a belső zsebben, fogyott a csirke a ketrecekből. Ügy számolta a pénzt, hogy nem köpte meg egyszer sem a markát. Nem is nagyon nézelődhetett, csak akkor, amikor egy blúzat- lan kéz forgatta kezében a csirkét. Takarosnak találta. A keskeny- vállpántot is, ami tartotta az egyszál ruhát és amin úgy áttört az ágak között - besurranó fény, hogy megmutatta magát a melltartót is. A hajával nem volt kibékülve. Ügy látta gezmenc, amit villával csaptak oda és a szél úgy forgatta szét, hogy minden szála más felé mujnrtnit. a kocsi felé. Hízott tatott. Dehát ez csak kicsi hiba, mert amúgy megért volna egy láda csirkét is. Ügyesen forgatta a tollast az ujjai között. Ügy csinált, mint a nagy, komoly asszonyok. Bele is fújt és a száját csücsörítette. Dicsérte a csirkét az ember: — Olyan a bőre, mint a sülttök... — Ha nem sárga, akkor? Ügy tartotta a nyakát felé, hogy láthatta a szemét is, ami egyik-egyik nagyobb volt, mint egy-egy kétforintos. — Pipes, nem szemen élt, hanem csak kicsapva..: — Ez nem olyan? — Nem, ezt mindet marokból etették. Piros bukszából fizetett és ment tovább. fl stráfkocsis ember még utánanézett. Ha már fent látta, lássa alól is, a szandált. Nem kísérhette el szemmel a piac végéig sem, mert a sok asszony úgy állta körül a kocsit, hogy egy vékonyított tűt sem lehetett volna köztük a földre ejteni. Hosszú derekú asszony nyújtotta a nyakát felé: — A másik ládában szebbek vannak... — Vegyenek onnét.:. Kemény húsú, alacsony, tömzsi asszony könyökölt magának utat és nagy hangon kiabált az ember felé: — Nekem csak kokas kell! Az ördög visszaszólt az emberből: — Egy nem elég? Nevetett az asszony és máris négy kokas ficánkolt kezében: — Ha tud az ember, válogasson .: . Ügy mondta, hogy a jég is elolvadt volna körülötte. Vitték a csirkét Nem is tudott rendesen körülnézni. Pedig csodás szépen játszottak a fények a gesztenyefák alatt. Ügy suttyan- tak be a levelek között, hogy a derekukat sem kellett behajlítani. Beleturkáltak az asszonyok hajába is és úgy matattak benne, mint játszó kéz a blúz kivágása mögött. A hangosan beszélő is megszólalt. Végigugrált a hang a cserepes házak tetején, a piac sorain végig. Betért a zöldre mázolt bódé ajtaján is, ahol csörrent a pohár, habzott a sör, görbe nyakú üvegből bugyborékolt a féldeci. Hz utolsó ketrec is kiürült. Körüljárta az ember a stráfkocsit és elnézett a piacon végig. Olyan jó melege lett. A nyakán érezte a vastagodó erek dobogását, a vállán a meghunyászkodó fények lapulását. Rágyújthat. A félszivar után nyúlt, de mást gondolt. A kerekoldalú bódéban egy egész doboz szivart vett és egy kiválasztott sárgára gyújtott rá. Ügy gondolta, hogy nem is fontos, hogy lássák, mert egészen mást érzett. A gyalogos sokat talpal és örül, ha kocsira jut. Olyankor vígan lógatja a lábát, mert csak jobb az, ha kerék forog alatta... KULTUR ÁJ. IS MELLÉKLET Hajdik Antal: Hemingway Bonus István: ■ VÁNDOR ÉS ÁRNYÉKA A vándor és az árnyéka Szétfeszíthetetlen, Így haladunk mi is együtt, Így megyünk mi ketten. Ügy ballagunk egy csapáson, Mint a szél s a felleg... Kis tű vagy, én mágnespatkó: Elbújhatsz, meglellek. Ügy szeretlek, oly hűséggel, Mint fecske a fészkét, Üres váz az életem, csak Te vagy benne érték! Bolygó vagy, én holdad vagyok; Valami hozzád csal: Össze vagyunk kötözve mi, Láthatatlan lánccal. Hogyha egyszer elszakadnánk, S jobbra-balra mennénk: Összedőlne köröttünk a Nagy világmindenség!... Oláh Éva: M3 is i ■ > Kerestelek, míg meglógott a nyár, S a lépteire felhőámyak estek; Mezítláb kerülök minden tócsát, A köhögtető őszben is kereslek. Már reggelente kísérget a dér, Es plusz-fokon hozzámfagynak az [utcák, S az arcomon a sós-butácska cseppek Bukdácsolnak, fáznak nagyon, Felszáradni is téged keresnek. Fiiadéifi Mihály• Visegrádi kép Opálos fényben fürdik a vén folyó. Méla hullámjáték, lágyfodrú nyugalom, Csak egy hajó rebbenti meg A felszín csendjét. Mi van alant? Ki sír a kavicsok százévei között? Mit kér számon unokákon A misztikus mélység? Szellőt lehelnek a túlparti füzek. Salamon tornyánál egy fiú és egy lány: Galambok tollán sziporkázik a fény. /Muesi /ózsef: Mi lesz a sorsuk? Felhős májusban virágzó akác Fehér virágod tépd esi a szél, S mint a hópehely, röppen a szirom, Az ázott földön terül szanaszét. Földrehullt virág, elnézlek téged, Fátyolos szemed búsan rám tekint. Az élet szele így szórja szerte Szívemben őrzött, szép emlékeim. Hová, merre szállnak? Taposnak-e Rajta, mint e haldokló szirmokon? Néznek-e rájuk szép szeretettel, Fölveszi-e majd ismerős, rokon? Vagy elsodorja őket a vihar, Ahogy e kedves, fehér szirmokat? Ki mondja meg, hogy mi lesz a [sorsuk? Bzáz redő lakja néma arcomat. i
