Békés Megyei Népújság, 1964. április (19. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-03 / 78. szám
iiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiniiiiiiHmii ! [Fodor József: Spiros fa,[fák Nyírfa leng sírjuk fölött, Lágy szélütem. Aludjatok Csendesen. Aludjatok — A nagy élet ellobog. Hol a Don robog, Onnan jöttek ők, Hol a Volga ragyog — A balálba menők. Adj nekik magyar rög, Lágy pihenőt. Hisz kart érted emeltek E seregek. Érted aludt ki szívük, A hős, meleg. Édes, furcsa daluk ajkukon Többé nem remeg. Onnan jöttek messziről S amerre a had haladt, Futott előttük az éj — S elhulltak a harc alatt. Elhulltak: s hosszú a halál, Es az élet egy pillanat. Szergej, Iván, Nikoláj, Ott pihennek csendesen, A földért meghaltak ők, Amely nekik idegen. Légy hozzájuk jó anya, föld, Es jó apjuk, Istenem! Méla, furcsa daluk nem remeg Többé ajkukon. Es nem mennek, ha megy a sereg, Hazafelé az úton, Hiába várja honi meleg, A Dnyeszter, a Volga, Don. Méla, furcsa daluk nem remeg Mert elnyerte a halál — De áldott emlékű a sereg, Mely a szabadságért kiáll. Kik meghaltak a rögökért, Onts értük könnyet, mint ők a vért! Itt alusznak, íme, sorba lóit, A hű parancsteljesitők. Mint a néma, hű jóakarat, Egy jöttek, menteni ők. Sírjukat őrizze kegyelet, Emléküket az idők. Leonyid Pervomajszkij: Ballada a költőről, aki fiatal maradt Voltam én is fiatal, Talpraugrottam hajnalban, Megfürödlem friss harmatban, Szállt a fecske, szállt a dal, Sápadt égen szállt a felhő; Jártam pázsitselymes parton, S tudtam, aznap majd ha eljő, Eppily boldog lesz az alkony, Mert hisz értem zöld a föld, Engem ösztökél, sugall! Minden bennem tündökölt, Voltam én is fiatal. Voltam én is fiatal. Komszomolklub-forgatagban Kedvesemre ráakadtam, Kék kendőcske, szőke haj, Mindörökre ottmaradt a Szívem, vágyam, bánatom, Most is hányódom miatta Evező tlen csónakon. Hű tekintetében mennyi Kedvesség és diadal! Lángolni s szeretve lenni... Voltam én is fiatal. Voltam én is fiatal. Nem tudom már — tán véletlen Volt, de egyszer úgy ébredtem, Hogy szivemben élt a dal; Ifjan, bátran, vakmerőén Szállott lelkem szárnyain Es mellettem és előttem Énekelték társaim. Énekeltek s ez volt minden: Ozon, étel és ital. Jártunk józan bűvöletben, Voltam én is fiatal. KÖRÖS TÁJ _______ KULTURÁLIS MELLÉKLET : Szemes Piroska: A SAKK Radó György fordítása [ Pesten még folyt az ; ostrom, de nálunk már hó- 5 napok óta cirillbetűs fel- ; iratok mutatták a h&di- ; utakat. Megjelent az új va- j luta is: a bor, lévén váro- S sunk lakosságának java ré. £ sze szőlőtermelő. Azon az [ őszön nagyon édesek voltak [ a fürtök, jóízű a bor is, bár : a közbejött front miatt : egyes pincékben megkéstek : a fejtéssel. Egészen furcsa ■ világ alakult ki, az emberek ■ tele voltak várakozással, £ néha „málinki robot”-ra ■ mentünk krumplit hámozni ■ vagy romot takarítani, de ■ többnyire otthon ültünk, £ tétlenül, s ha lehetett, a £ rádió híreit hallgattuk és £ reménykedve ébredtünk ■ reggelenként: talán ma vég. £ re Pest is túlesik a poklon. • Akkoriban a Padpalkov■ nyik lakott nálunk. Egyéb• ként ez a rendfokozatát je■ lentette, de mi névként • használtuk, lévén valódi ■ neve számunkra kimondha. 5 tatlanul bonyolult és meg- £ jegyezhetetlen. A Padpal• kovnyik lehetett vagy két ■ méter magas, pincemély • hangú, tekintélyt parancso■ lóan súlyos termetű. Kez■ detben azt hittük, hogy ■ azért beszél hangosan, mert ■ haragszik, de idővel rájöt- j tűrik: nem tud halkan be■ szólni. Még a gyerekképű 5 Ványuskával sem, aki so- £ főre és tisztiszolgája volt ; egyben. Vele is hangosan £ suttogott, pedig hozzá kü- [ Ionosképpen gyöngéd volt £ Ha Berlinbe mentek, két és [ félnap alatt fordultak meg : alvás nélkül, s mindannyi- : unknak lábujjhegyen kel- j lett járnia, nehogy’ feléb■ redjen a fiú, bár olyan zaj. ■ jal akarva sem tudtunk • volna lépkedni, mint az alS ezredes. ■ £ Ványuskát néha Pjotr £ helyettesítette, akit a köny_ £ nyebbség végett Péternek : hívtunk, amin eleinte jó- : ízűén nevetett, de később : megszokta. Péter három ■ házzal odébb volt kvárté- £ lyon, s csaknem minden ■ este átjött Ványuskához. £ Olykor harmonikázott vagy £ énekelt, különös, lányos, i szomorkás hangon. : Ma már nem tudom, • miből éltünk akkoriban, ■ mert a „málinki robot”-on • kívül egyikünk sem dolgo■ zott. Az üzletek üresek vol■ tak, a hivatalokban tétlen- 5 kedtek az emberek, a köz- 5 igazgatási tennivalókat a i kommandatúra bonyolította 5 le. Szerencsére, ennünk • volt mit, még finomságok • is jutottak az asztalra. ■ Ugyanis a Padpalkovnyik ■ minden útjáról hozott vala- £ mit a tarisznyában. líol j egy lőtt nyúllal, vaddisznó- 5 combbal, konzervvel, liszt- £ tel, kocka alakú barna ke- [ nyérrel állított be. Cseré- : ben mostunk, főztünk, ami S az akkori köizellátás nehéz. : ségeit figyelembe véve, cse■ kély viszonzás volt a kapot■ takért. A fennmaradó sza- £ bad időt kártyázással, ol- 5 vasással ütöttük agyon. Eb■••••> ben a viszonylag idilli és tétlen életünkben egyetlen fontos eseményt a fronthírek jelentették. És a sakk. Édesapám egy kiégett házban találta, s a hiányos készletet magunk fabrikálta figurákkal egészítettük ki. Még örültünk is, hogy nem volt teljes, mert néhány napra lefoglalhattuk sakkot bicnek, már igazi játszottunk. Péternek kerek arca, olajos bőre és mandulavágású szeme volt. Ha hunyorított, egészen összeszűkült, mint két feketével húzott vonal. S ha figyelt, mindig hunyorított. Néha biztatólag bólogatott, egy sikerült lépésmagunkat a bábuk faragásával, festésével. Sajnos, játszani csak nagy vesződ- ség, sok vita után tudtunk, mert még a lépések szabályaival sem voltunk tisztában. Mesterünk Ványuska volt, akinek állandó magyarázatai révén lassan eljutottunk az alapismeretekig. Bár nem értettük egymás nyelvét, de kitűnően értekeztünk kézzel-lábbal, s mire Péter is beállt kinél elégedetten mosolygott, de soha nem szólt a játékba. Ugyanis nem tudott sakkozni. Később — az akkor szokásos nemzetközi nyelven — kifejtette, hogy szeretne megtanulni, s ha lehet, adjuk kölcsön a sakkot egy éjszakára. Magával vitte a dobozt, annyi „szpasziva” kíséretében, amennyit akkor sem ért volna, ha nem mi fa<- ragjuk a figurákat. Másnap ugyanilyen hálálkodva, lelkesen hozta vissza. Akkor nem nyitottam ki csak es« te, amikor le akartunk ül- .ni játszani. Hiába kerestem az egyik csikót. Talán a legszebb példány volt. Ke* mény fából faragtam és göndörre mintáztam a sörényét. Nagyon sajnáltam, s másnap, hogy az utcán találkoztam Péterrel, magyarázni is kezdtem, hogy hiányzik a ló. — Nyet konyi — néztem rá szemrehányóan, ő meg sajnálkozva csóválta a fejét. — Nyet?! — hunyorított, mint aki nem akar hinni a fülének. Láttam, hogy igen bántja a dolog, aztán bosszantani kezdett, miért is szóltam, szegény fiú, még a- szívére veszi. Hagynom kellett volna az egészet. Hát nincs annyi időm, hogy faragjak egy másikat? Megpróbáltam megnyugtatni, hogy nem dől össze a világ, ne búsuljon, majd lesz új ló, ő azonban nem vigasztalódott meg. Olyasformán vettem ki szavaiból, hogy bízzam csaik rá, helyrehozza a hibát Hogy milyen jól megértettük egymást, az másnap, ra ki is derült. Bekopogtatott hozzánk, s a félig nyitott ajtóban megállt. Kis mandulaszeme eltűnt az arcában, titokzatosan, gyermekes, elfojtott örömmel újságolta: — Jeszt kony! — Jeszt? — kérdeztem lelkesen, hogy lássa, menynyire örülök. Vártam, hogy ideadja, 5 azonban intett, hogy kövessem és megindult az udvar felé. A kapunál, kantárjával a kilincshez kötve egy valódi felnyergezett ló állt. És Péter gyermekes, büszke, boldog mosollyal nézte: megfelel-e? Haralamb Zinca: Gödörben G ödör! Magam ástam a gyalogsági ásómmal. Mély gödör. Fala fekete jég. Nem látom az eget. Nem látom a háborút. Gallyakból tá- kolt keskeny égbolt, rajta vékony hótakaró választ el mindentől, ami él. Nem hallom a golyók fütyülését. Nem hallom a gránátok robbanását. Minden olyan bizonytalan, nem tudnám megmondani, hogy véget ért-e mór a háború, vagy csak én nem vagyok már katona? Mit keresek akkor ebben a gödörben, aminek a fala fekete jég? Mit keresek e tábori telefon mellett, két kagylóval a fülemen; olyanok, mint két lehetetlen fekete fülbevaló. — Halló, „Tölgyfa”! „Tölgyfa” nem felel. Hangom végigfut a fekete kábelen, mint borzongás a hátgerincen. A „Tölgyfa” néma, mintha már nem is volna. De nem hagyom abba a hívást, a hangok a gödör falára kapaszkodnak, mintha a rőzse-égbol- ton át ki akarnának tömi a háború világosságába. Nem sikerül. Hallom harsogó hangomat: „Tölgyfa”! „Tölgyfa”! Pillanatokig úgy érzem, mintha látnám is a hangokat. Körülfutkosnak a gödörben kétségbeesve, aztán fáradtan visz- szatémék belém és eggyéol- vadnak testem fáradtságával. Mozdulatlanul fekszem a gödörben. Ez az én gödröm. Én ástam magamnak. Az én gyalogsági ásómmal és gyalogsági verejtékemmel. Hogy megvédjen a golyóktól, repeszektől. a robbanásoktól. Minden* katonának van egy gödre. Lém. nekem is van egy, benne fekszem, nehéz telefonkagylók vannak a fülemen, s a vékony kábelen át a környező világot keresem, a háborút. Egyedül fekszem benne, szorítanak a gödör falai, mint valami szűkre szabott koporsó, amit nem az én gyalogsági mellkasomra méreteztek. Egyedül fekszem! Olyan egyedül, hogy hallom a hó- pelyhek szelíd hullását gödröm rőzse-fedelére. Egyedül fekszem! Olyan egyedül, hogy hallom vérem riadt lüktetését az ereimben. Egyedül fekszem! Olyan “ egyedül, hogy hallom gondolataim faka dósát. Kifakadnak, mint hideg verejték- cseppek a bőrömön. Kifakadnak. leválnak agysejtjeimről, kígyóként kúsznak bennem, megrémisztenek. Felriadok. Mintha valaki besurrant volna a gödörbe. Az én gödrömbe! Hihetetlen. Néma és mozdulatlan minden körülöttem, ág; se rezzent a tetőn. Látnom kellett volna legalább egy pillanatra a hamuszürke eget vagy a hópelyhek fehér játékát. De a képzelgés befúrta magát az agyamba. Mint egy dumdum golyó. Érzerm Felrobbant, tedefröcsködte agyvelőmet parányi repeszeivel. Megpróbálok védekezni, beleor- dítok a kagylóba: — Halló, „Tölgyfa**! Ez is csak képzelgés volt. Nem kiáltottam. Nem ordítottam. Ki sem nyitottam a számat. De lehetséges, hogy kinyitottam, csak hang nem jött ki belőle. Akárhogy is van, vereséget szenvedtem. Nem bírok ellenállni. Mi történt velem? Ki akar így rászedni engem? Az álmok? A gondolatok? Az emlékek? A fáradtság? Mégsem vagyok egyedül a gödörben. Egy láthatatlan árnyék motoz körülöttem, mintha játszani akarna velem. Elhúzódnék előle, nincs hova. Nézd, csontos kezét a kebelembe dugja, jeges ujjaival a lelkemben kotorász. „Hagyj békén!” — kiáltom feléje. Vállam a gödör falához ütődik. Nem bírok védekezni. A hideg, ellenséges ujjak tovább váj kádnak a lelkemben. — Mit kívánsz tőlem? — védekeztem reménytelenül. — Tetszenek neked a halottak? — kérdi az árnyék, az ésn látogatóm a gödörben. — Nemi — Miért? — Hagyj békén! K ezét kihúzza kebelemből. Megkönyörült volna rajtam? Lelkem elcsigázott, mint egy erőszaktól meggyötört .női test. Pillanatokig úgy érzem, magamra maradtam, Tévedés,
