Békés Megyei Népújság, 1964. április (19. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-03 / 78. szám
Tersánszky Józsi Jen5: Dalolnak a fecskék A nagy békeidőben, a kőművesek gúnyneve a „fecske” volt. Talált rájuk, kétféle okból is. Merthogy a fecskék is vagy építőművészek. Meg, hogy reggeltől estig csicseregnek. A kőművest az állványon valami egészen különös baj, gyász, bú kellett érje, hogy némán rakja a téglát vagy csapdossa kanalával a maltert. Egy-egy építkezésnek minden zege-zugából dal harsogott a világba. Aztán az első világháború után már alig-álig hangzott ének a kőművesek ajkáról. Végre pedig egészen kiment a divatból a hangos vígság. Ez volt az a szép időszak, amelyet a társadalomtudomány néha igazán gyermeteg kedvességgel gügyögő iránya úgy fogalmazott meg, hogy: a kapitalizmus hatalmas lendülettel tört előre az egész világon és nálunk is ugyancsak kiteljesedett ereje. Hogy ez mit jelentett? Például egyik, azóta elhunyt magyar iró megírta és regélte süket fülek számára, hogy: a saját édesapja gyújtatta rá szérűjét és a megye birtokosai, a párbajtól a csendőr szuronyig mindennel fenyegették. És ennek oka? Csak az volt, hogy a jámbor iró, édesanyjától örökölt több száz holdas birtokán, fölemelte a mező- gazdasági munkások bérét és mégis kitűnően, sőt több jövedelemmel gazdálkodott, mint a megye akármelyik birtokosa, viszont emberiesebb munkabérek rémével ijesztette birtokos társait. Aztán a Tisza-háton, ahol a sétapálcét tövig lehet dugni le a televénybe, nyomorult zsellérek, sommások, hatodos részesek, több hiteles szemtanú szerint, akácfalevélből főztek maguknak sós vízben levest. És a külföldön negyvenfilléres árakon vesztegetett magyar cukorból nem jutott a szegény napszámos gyerekeinek, mert itthon háromszoros árú volt kilója. Nemzeti dicsőség lett, hogy a francia selymet kiszorították Franciaországból. Viszont a magyar selyem, az éhbéren megvakult, megnyomorodott, tüdővészben ziháló, nemzedékszámra satnyuló és korcsosuló magyar munkásnép verejtékén győzött odaMnn és idebenn. És a többi, meg a többi... Ahol ezek a szörnyűségek zajlottak, ott bizony nehezen termett és tört föl a mellekből a nóta. Miért jutott most mindez az eszembe? Az ostrom utáni Budapestre gondoltam, egyik legjobban kikészített romnegyedre. Egy félig ép épület állványain serényen folyt a munka. És hihettem-e fülemnek? Az állványokról, mindenfelől dalotás hangzott... Hahó! A fecskék megint énekelnek! Ó, bárcsak soha, semmiféle átkos páncél pénzszekrényekből meg kapzsi gonosz lelkekből leselkedő új világromlás se tudná jókedveteket, betevő falatotokat és nótátokat elvenni többé tőletek! Hatvani Dániel: Léptek és rakéták E szárnyas, csattogó világban szikrázom, mint az út köve. Sűrű létben, amire vágytam, nem rejt a csend nyugodt öle. Viharzó fények közt születtem s taposták sorsomat kemény évek. Szigorral szépült rendben önnön súlyomra leltem én. Fogyó percek közt kanyarodva szívemben forgó kerekek zümmögik: ívelésem sodra áthágja majd a hegyeket. S koptatnak léptek és rakéták, áldott sorsom ezt mérte rám, hogy százezer fényéves séták részese legyek majdanán. Germinal A 600 oldalas könyv első ötven lapja is elegendő lenne egy filmhez. Az alkotóknak kétórás képsorba kellett sűríteni azt, ami hosszú, figyelmes olvasásit kíván. Háromszáz soros lélektani analíziseket kellett a dialógus három mondatára rövidíteni. Néhány gyors képben kellett kifejezni olyan eseményeket, amelyeket Zola, a regényíró — egy személyben kitűnő újságíró is — aprólékosan, minden részlet figyelembevételével írt le. Nem vitás, hogy a Germinal filmváltozata mégis megnyeri a nézők tetszését és azokban, akik még nem olvasták ezt a hatalmas regényt, kedvet ébreszt ahhoz, hogy elolvassák. Yves AU egret rendező kitűnő filmet alkotott. A magyar—francia koprodukcióban készült alkotás főszereplői: Jean Soréi, Berthe Grandval és Krencsey Mariann. (Bemutatja a gyulai Petőfi mozi.) Fakadni kezdenek újból a gondolatok, mint hideg verejték- cseppek a bőrömön. Nem, a hívatlan és láthatatlan árnyék nem tűnt el. Érzem, hogy mellém telepszik. A földre terített köpönyegemre. Átölel, karja hideg, mint egy halott asszonyé. — Hagyj békén! Nem akar elmenni, ölel. Magához szorít. Gyötrő kérdéseket sziszeg a fülembe: . — Ugye, szépek a halottak nyáron? — Hagyj magamra! akarsz tőlem? — Ugye, szépek nyáron? — Nemmm! — Miért? Na; mondjad csak; miért? — Nyáron! Ó, igen, nyáron* várj csak, kezdek emlékezni..'? Igen, igen, egyik nyáron.*? (Úristen, kivel beszélek? Egyedül vagyok, nagyon egyedül! Kivel beszélek?) . i ? láttam egy katonát. Jól láttam. Fején találta egy repesz, a fűbe ros- kadt, a fű zöld volt, majd vérvörös. (Senki sem hallgat,-' minek beszélek? Kivel? Ember, állj meg egy pillanatra! Ha tudnék parancsolni magamnak!) A lövészárokból figyeltem az egészet. Seniki sem mehetett a ségítségére. Ottmaradt szebbek a halottak, mint nyá- a senki földjén, temetétlenül, ron? Láttam, ahogy a nap és a fér- — Nem tudom. gek csipegettek a testéből. — Tudod, nagyon is jól tuBorzalmas volt..; dód, elég öreg katona vagy ve — Lám, megfogtalak. Szóval, már ahhoz* szerinted télen szebbek a ha- — Télen mintha szebbek voltot tak? nának a halottak. (Mit fecse— Hagyj, ‘ könyörgöm, hagyj gek Összevissza? Kivel beszé- magamra! Rossz rá. emlékezni, lek? A csend, az az oka min— Nem hagylak! Ugye, télen dennek! Bár robbanna fel egy tályrétegged. Télen nehéz megásni a gödröt, mégis elégedettebbek a sírásók, mint nyáron. Egyik sírásótól hallottam, hogy télen szépek a halottak. Igaza lehetett. Nyáron alig lehet hozzányúlni a halottaikhoz. Minden tagjuk lelóg és bűzlenek. (Jaj, miért nem bírok hallgatni, minek beszélek! Úristen, re- peszd szét ezt a csendet valami gránáttal!) Télen jégszo-b- rok a halottak, könnyű összegyűjteni a csatatérről s szépen máglyába rakni a halottasszekereken. Ugyanilyen szépen máglyákba rakhatók a közös sírban is. — Halló, „Zászló”, itt „Tölgyfa” beszél. A hívásra összerezzenek. Egy sivító hang hív valahonnan a telefonkagyló mélyéből. Boldogan szorítom fülemhez a hallgatót, valósággal ordítom: — Én vagyok „Zászló”, hallgatlak. — Mi az ördögöt csinálsz abban a gödörben... hiába hívlak, miért nem felelsz?... „Zászló”, vedd a parancsot: azonnal szüntess meg minden összeköttetést... öt perc múlva indulás. Érrrtetted? — Érrr tettem! Tüstént talpra ugróm. Fejem- gránát!... C6uipán csak egy! a levegőbe röpítem a rőHogy repítse a levegőbe ezt a z^get. Ujjongva nézem aha- csendet. Hogy ne beszéljek muszürke égboltot, a hópelyannyit...) Igen, a tél irgalma- lusta hullását. Ügy lépek sabb a halottakhoz: nem feke- a gödörből a napfénybe, títi meg, nem hagyja oszlásnak mintha a gyötrelmek alagútindulni, darabokra széthullani, ján vergődtem volna át. megvédi a naptól és a férgek- Valahol messze újból dörögni tőd. A katona leroskad a hóba, kezdtek az ágyúk, és a tél gyorsan bevonja a tes- Románból fordította: tét vékony jégréteggel. Kris- Ferencz Lajos Holnap folytatjuk Doboz? Imre színműve a Jókai Színházban Dobozy Imre Holnap folytatjuk című színművének főhőse, Ágass, a neves atomfizikus „régi értelmiségi”, olyan ember, aki a felszabadulást nem fogadta hozsannával, aiki később sem állt szívével a rendszer mellé, számára csak „parancsszavaiktól és fenyegetésektől volt hangos” a formálódó új társadalom élete, végül mégis „a múló évek, amelyek mint szakadatlanul hulló vízeseppek, lassan áztatták ki belőle a tagadást...” A színmű egyik kitűnő jelenetében nagyszerű megfogalmazását adja az író Ágass érzelmi, gondolati változásának: „Tudod te, mi mindennek kellett történnie althoz, hogy én... elszégyelljem magam?” És ez a különlegesen feszült lelkiállapot kíván oldódni Ágassban azzal, hogy nem akar tovább megbecsült Idegen maradni, le akarja győzni azt a láthatatlan falat, mely közte és „a rendszer édes gyermekei” között feszül, le azokat a vadhajtásokat is, mely a rendszer reprezentánsaiban vele, a régi értelmiségivel szemben még mindig felkeltik néha a lappangó bizalmatlanságot. Mindezt elérni úgy kívánja, hogy vall életéről, régen volt gyűlöletéről és tagadásairól, feltár egy látszólag ellene szóló háborús tragédiát; magnetofonba mondja vívódását és félve formált vágyait; beszél, mert fanatikusan úgy érzi; el kell mondania nagy, oldó vallomását S az igazi, a megrendítő drámai konfliktus e vallomás fogadtatásának hogyanjaiból. robban elő. Cserepes, Ágass főnöke intézete „zavartalan munkamenetét” féltve, szinte bármire hajlandó lenne, csak a „botrány” elsimuljon, Lacz- kó mérnök azonban egészen mást mond: „Ágass vallott De ezzel mindjárt kérdezett is: hiszünk-e neki vagy nem?... Ilyenkor csak igent vagy nemet lehet mondani!” Kár, hogy a lényegről folyó vitát, azt, hogy a régi értelmiségi Ágass múltjáról szóló vallomása milyen összecsapásokat vált ki, eléggé összebonyolít ja a vallomás egyik (bár döntő) konkrét része: a fronton történt eset A németek két elfogott partizánt adnak át Ágass főhadnagynak azzal, hógy végeztesse ki őket. Ágass ezt megtagadja, közben azonban helyettese, Berták hadnagy másként dönt Barla, az egyik partizán azonban megszökik, és hosszú évek után mint katonai ^szakértő jelenik meg abban az intézetben, ahol Ágass dolgozik. Felismerik egymást, Barla gyilkosnak tartja Ágasst, és nem hisz a magnóra mondott vallomásnak sem, egészen addig, míg Ágass fia, Laci a rendőrségre nem juttatja Bertókot, az igazi gyilkost. Ezek után következik a darab leghatásosabb és íróilag legjobban megoldott jelenete: Ágass és Barla párbeszéde, melyben Dobozy egyértelmű, mély szenvedéllyel keresi az igazságot — Ágass és Barla „oldaláról” egyaránt Miszlay István, a darab rendezője helyesen értelmezve alkotta meg az előadásit, mély jól reprezentálja a csabai színházat jelenlegi mostohább körülményei között is. DicséreAgass mérnök: Szoboszlai Sándor tes, hogy mindig a legegyszerűbb módon gazdagította a mondanivaló szükséges és elkerülhetetlenül fontos hangsúlyozását; és azt, hogy mit kell hangsúlyoznia, biztos érzékkel találta meg a dialógusok néhol túlzott szövevényében is. A szereplők; Szoboszlai Sándor, Körösztös István, Bíró József, Dánffy Sándor alakításai az íróilag sok színűén árnyalt jellemek plasztikus megformálását nyújtják a nézőnek. Szoboszlai emberábrázoló művészetének kibontakozására különösen alkalmas Ágass szerepe; feladata nem volt könnyű, hiszen túlságosan is bonyolult az a kiindulópont, ahol a mérnek küzdelmének űj fázisa megkezdődik. Szoboszlai alakítása végig következetesen épül fel a nagy Ágass—Barla vitáig, ahol igazságot kereső szenvedélye megrázó pillanatokat teremt. Körösztös István, Barla alezredes alakítója, már kevesebb lehetőséget kap szerepétől, ezeket viszont fokozatosan megragadja és él is velük. Egyszerű, mélyen emberi, kitűnő művészi munka Bíró József Laczkó mérnöke, akárcsak Dánffy Sándoré, aki Cserepes igazgatót kelti életre. Szentirmay Éva néhány emlékezetes felvillanásnál többet nem produkálhatott Mária kis szerepében, Gyurcsek Sándor Ágass fiát, Lacit alakította becsületes szándékkal és többször meglepő eredménnyel. Valkai Pál Berták hadnagya gyűlöletes, de mégsem teljesen egysíkú. Az érdekes, mondhatnánk ekletikus díszlet Suki Antal tervezőt dicséri; Ágass lakásának ábrázolása a rendezés koncepcióját híven követi. Sass Ervin
