Békés Megyei Népújság, 1964. április (19. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-17 / 89. szám
1964. április 17. 5 Péntek As érem két oldala EK öregség. (Mi többiek, fiatalok és középkorúak, ha már egyszer- kétszer belegondoltunk, mit jelent, félünk e szótól. Egyszerűbb nem gondolni rá. Az öregséggel ■— csak a bölcs öregek békéinek meg.) öregek a szociális otthonban. Hogy is néz ki ez — a kapun belül? — s benyitok a csabai lrA” szociális otthon kertajtaján. Jó itt nekik? — erre keresem a választ. Nézem az udvaron, a padokon sorjában ülő, mozdulatlan, vagy az Idegen jöttére éppenséggel megélénkülő ráncos és titokzatos arcokat Napoznak. Az aszalt, évtizedek pácolta, finomította kezek botot markolnak, lassan rágyújtanak vagy várakozva összefonódnak. A pillanat lelassul. A perceket másként mérik itt, nincs olyan jelentőségük. Fél óra vagy két óra, nem érdekes. Nézem a fénynek fordított öreg arcokat, s mindegyikük olyan, mint egy-egy varázsló. Jó varázsló, mérges varázsló, szelíd varázsló. Csak meg kéne érintenem őket és felleb- bentik titkukat. Válóban legtöbbjük hetven fölötti, hozzátartozók nélkül maradt parasztasszony, parasztember. Hogy régen mi volt az ilyenek sorsa, legelőször Illyés tárta fel a közvélemény előtt a Puszták népében. Míg dolgozni tudtak egy keveset, megtűrték őket a cselédházak körül. Aztán eltűntek az uradalom tájékáról. Senki nem kérdezett utánuk. És akinek földje volt? Az öt—tíz holdak törvénye: az egykori gazda, ha már nem bírta a munkát, felesleges kenyérpusztítóvá lett az asztal végében. Dó itt nekik? Láttam már szebb szociális otthont is. Mindjárt Csabán a „B”- otthon is felszereltebb, kulturáltabb. Ne is beszéljünk az épülő nagyszénásiról, amelybe már kétágyas szobákat terveztek. Itt a szobák átlag 10—13 személyesek. Nem túl lakályosak, de rend, tisztaság mindenhol. Az ebédlő egyben társalkodó és nappali szoba. Bádió, tv van. A koszt, jó, ma például paradicsomleves és lán- gos lesz ebédre. Megkóstolom és semmilyen üzemi konyhába nem kívánnék jobb szakácsot ágyást, amelyet rábíztak, fűmaggal, rózsával, szegfűvel és muskátlival vetette be. Tréfásan megkérdem, szabad idejében nem udvarol valakinek? (Erre is, házasságra is volt már példa a szociális otthonokban.) — Tudja kedves, mit énekel a legény, ha 18 éves? Csak egy kislány van a világon... Ha húszéves? Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét... S a nyolcvanéves öreg? Vége, vége, vége mindennek, elmúlott a nyár... Elmúlott a nyár, de András bácsi harmonikus ember maradt nyár múltával is. Az ilyen, akár- hova kerüljön, körülveszi magát barátokkal, tevékenységet keres — megteremti a jó, egészséges életformát. András bácsi ujjával rámutat a közelből errefelé tekingető cimborájára, ki felém köszön, szélesen meglegyintve kalapját. Elmondja még, hogy szokott újságot olvasni s megtanult sakkozni. A másik András, B. András bácsi, már másféle ember, ö mindenkivel, még önmagával is min- : dig megbékéleflen, sértődött. Ne- ! héz belőle kiszedni néhány szót j fiatalabb koráról. Pék volt, új- I ságárus volt, cseléd volt. A felesége korán meghalt, most egyéb j hozzátartozója nincs, csak az ' öccse, aki szintén itt lakik az otthonban. Azt mondja, ő senkit nem szeret — aztán beszélni kezd a 19 éves debreceni Rebekáról. Rebekának ő pólyás korában a fürdővizet hordta, szerette, becéz- gette a kislányt s az most csomagot küld neki néha. „Egyem meg a kedves máját.” Megemlíti még Olgát — elmebeteg, harmincéves lány, akad ilyen egypár az otthonban, kiket szükségmegoldásból ide helyeztek — akinek ruhát vetít, pénzt adott. Nem, nem udvarlásból. Csak úgy. Sértődötten panaszkodik az Olgára, mert az ma még nem szólt hozzá. Aztán még egyszer bólint, hogy ő rideg ember, nem szeret senkit. Tizennégyéves korában, hatvan évvel ezelőtt már cseléd volt Pesten Apollónia néni. Az első urával három évig élt boldogan, aztán jött a háború, az elvitte a férjét is, a boldogságát is. Szolgálni ment, egy henteshez került. A család nyomorék kisfiát gondozta. A hentes felesége a halálos ágyán azt mondta a férjének: „Vedd el ezt a lányt feleségül, mert úgy látom, nem fog gúnyt űzni a gyerekünkből.” így hát Apollónia néni — a sors akaratából, mint mondja — hozzáment egy emberhez, aki az apja lehetett volna. Miről beszéljen még? A háború után a megyébe költöztek Csehszlovákiából. A férje 10 éve meghalt, ö nem jött ki ave- jével, hát idekerült. „Én most már — csak vagyok.” De nem panaszkodik. Az édes lánya gyakran meglátogatja. Az unokája Pesten dolgozik, ő is ír, le is jön hozzá. „Csak ne legyen háború” — mondja váratlanul, mert hát tőle a háború mindig elvett valamit és a szép, fiatal unokáját ugyanettől félti. E. Mihály bátyám MÁV főtiszt volt, emellett megjárta mind a két világháborút. Negyven- nyolctól Dunaújvárosban, majd később a békéscsabai BELSPED- nél dolgozott. Egy lánya van Pesten, aki családjával — ötödmagával — él egy kis lakásban. E. Mihály négy éve került az otthonba, ahol aránylag fiatalnak számít, hisz csak 65 éves, és ahol az irodában hasznosítja magát. Kissé száraz, rendszerető, pontos embernek látszik, így tehát nyilván kielégíti az irodai munkakör. Hogy érzik magukat itt? Kertészkednek, vizet hordanak, igyekeznek hasznosítani magukat. Életük nem mentes az apró torzsalkodásoktól, de szeretet, barátság is születik az otthonban. Azt hiszem, magánosságra ítélt ember nincs itt sem, éppúgy, mint kint az életben. De a más dolga iránt közömbös, individualista ember bizonyára itt is magányos — mint kint az életben. Közösség ez, melynek organizmusában öreges tempóban ugyan, de ott lüktet — az élet. Padányi Anna Nyikolaj Toman: (ID ttai&za a UUíútl után Jó itt nekik? G. András bácsi 80 éves. Csikós zakót, bőrmellényt, fehér, gondosan ápolt bajuszt visel s egy forradást a bal szeme fölött. (Első világháború.) Teljesen egyedülálló. Kubikos volt. Most itt az otthonban kertészkedik. Azt az Űj konyhát kapott a napközi Vésztőn Vésztőn az óvodának és az általános iskolai napközinek eddig egy igen korszerűtlen és kicsi konyhája volt. A községi tanács lehetővé tette egy régi épület átalakításával új napközis konyha létesítését. A korszerű és modern berendezéssel ellátott konyhát már átadták rendeltetésének, s naponta 500 gyermek étkezéséről gondoskodnak itt. Az átépítésre 80 ezer forintot fordítottak. Az I-es számú általános iskola felújítására is gondot fordítottak az idén, s a tatarozási költségek 100 ezer forintba kerülnek. A községi tanács tervezi, hogy egy régi épület átalakításával új központi orvosi rendelőt is létesít Ekkor eszébe jutott a hozzá beosztott Malinovkin hadnagy. Oszipov ezredes kardoskodott mellette, jóllehet Jersovnak az volt az érzése, hogy nincs különösebb szüksége segítőtársra. Persze előfordulhat, hogy tanács kell a rádióadó kijavításánál vagy valamit meg kell kérdeznie Szabiin tábornoktól a hadnagy rádióKémregény Fordította: Sárközi Gyula ján, de ő mindezt el tudná intézni egymaga is. Hiszen mindent nagy titokban kell csinálnia majd, egy másik ember pedig ilyenkor csak felesleges volna. Malinovkin felől sok jót hallott, bár személyesen még nem ismerte. Csak annyit tudott róla, hogy kiváló rádiószakember, boszorkányos gyorsasággal tudja továbbítani a rádiógramokat rádiótávíró kulcs révén. Ugyanakkor nagyszerű lövő és tornász is. Ideje tehát közelebbről megismerkedni, amíg van rá idő. A telefonhoz lépett és felhívta annak az osztálynak a parancsnokát, amelyhez Malinovkin tartozott. — Erőt, egészséget, alezredes elvtárs! Jersov zavarja — mondta, amikor megismerte a híradós osztály parancsnokának a hang. ját. — Készen áll-e Malinovkin Szabiin elvtárs feladatának teljesítésére?... Szeretnék vele meg. ismerkedni. Átadná neki a kagylót? Jersov hallotta, hogy az alezredes odaszól valakinek: hívja át Malinovkint. Néhány másodperc Békéscsabán, az AKÖV-nél 36 j harmadéves középiskolás kap alapképzést az autószerelő szakmából; az eredményről vagy eredménytelenségről azonban inkább a tények beszéljenek. Reggel nyolc óra után érek a telepre. A diákok a kutúrteremben gyülekeznek, beszélgetnek, néhány közülük már elment a gumijavító üzembe, ott dolgozik. A többiek még várnak. Ezt a várakozást használom fél arra, hogy nyíltan és őszintén beszélgessünk. Miklós György így vélekedik: — Az elméleti oktatással semmi baj nincs, igen magas színvonalon ismerkedhetünk meg a motorok elméletével. A gyakorlat azonban annál gyengébb. Én dolgoztam már a buszszerelésen, de megmondom őszintén, nem tudom mit, miért csináltam. Kevés a szakszerű magyarázat. Közben néhányan azt is elejtik, hogy „lógás az egész napunk”. Ez pedig már nagy hiba! Szeles István azt mondja: Szeretném, ha állandóan egy munkaterületen dolgozhatnék. Még arra is hajlandó lennék, hogy délután is eljöjjek, csak többet tudják tanulni. Bauman Ferenc igen érdekes javaslatot tett: — Elsősorban azt szeretném, hogy állandóan egy brigádban dolgozzam, vagy legyen nyáron a gyakorlati foglalkoztatás, ahogyan a technikumban van, mert így folyamatosan dolgozhatnánk egy munkán, részt vehetnénk egy-egy szerelés teljes munkamenetében. Volent András osztálytitkár a szakmunkások és a politechnikások kapcsolatáról beszél. Elmondja, hogy általában kapnak segítséget, de ez kevés. Ezzel szemben Kecskeméti László arról beszél, hogy előfordult olyan eset, amikor a szakmunkások nyíltan megmondták: zavartok bennünket, menjetek máshová! Van tehát probléma bőven és a múlva felhangzott a kagylóban a fiatalosan csengő hang: — Malinovkin hadnagy beszél. — Üdvözlöm, Malinovkin elvtársi Jersov beszél. Nos, készen áll? Remek! Akkor hát vegyen magához mindent, ami kell és jöjjön a lakásomra. Címemet megmondják. Jersov letette a kagylót és átment a szomszéd szobába édesanyjához: az éltes, de még mindig jó erőben levő asszonyhoz, aki újságot olvasott az ablaknál. — Hogy áll az ebéd, édesanyám? — kérdezte, miközben Dimka kandúrnak intett, amely Anna Petrovna ölében heveré- szett. — Csodálatos — mondta Anna Petrovna vidáman, félretéve az újságot —, alig, hogy belépsz, Dimka felkel a helyéről és kihúzza magát a haszontalan. Még a farka is vigyázzba merevedik. — Katonásan fegyelmezett! — nevetett Andrej Jersoy és megvakarta Dimka fületövét — Miért érdekei az ebéd, Andrjusa? — Jut belőle egy harmadik személynek is? Egyik baj társam jön hozzám. Számítson hát rá is, édesanyám. — Számítok, fiam — felelte Anna Petrovna elkomolyodva és kinyitotta az ebédlőszekrényt. Andrej bement a szobájába, anyja pedig mélyet sóhajtott: sejtette, hogy fia rövidesen elutazik valahová, neki pedig majd hanyagul odaszól: „Néhány nap. j diákok kertelés nélkül elmondták a hiányosságokat. Lehet-e ezen segíteni és hogyan? Pomázi László mérnököt kérdeztük meg. — Elismerem, hogy a harmadik évben sókkal kevesebbet nyújtottunk, mint az első két évben. Ez hiba. Azonban azt is meg kell érteni, hogy feladataink növekedtek, de területünk nem nőtt. Zsúfoltság van nálunk! Elég nagy ipari tanuló létszámmal dolgozunk, s első feladatunk a szakmunkások munkájának a megszervezése, majd az ipari tanulóké, hiszen ők a mi szakmunkásutánpótlásunk; csak ezután tudunk foglalkozni a politechniká- sokkal. A másik igen fontos tényező, hogy felelősségteljes munkát végzünk, hiszen emberéletekről van szó, ha hibás vagy felül letes szerelésből baleset történik. Így érthető, hogy a szakmunkások nem szívesen adják át a javítást a politechnikásoknak. Persze azt is meg kell mondani, hogy önmagukon is többet segíthetnének. Elég laza a fegyelem ebben az osztályban. Sokszor szívesebben állnak le beszélgetni, meg aztán inkább olyan munkát keresnének, ami könnyebb és egyszerűbb. A bejáratás vagy taxizás mindegyiküknek tetszik. Ennek ellenére feltétlenül módot nyújtunk arra, hogy balesetes motorjaink egy részét odaadjuk a politechnikásoknak javításra. Az ilyen motorok szétszedése, összerakása sok tanulási lehetőséget biztosít. Azt azonban feltétlenül meggondolandónak tartam, hogy hélyes-e ilyen viszonylag nem túl nagy lehetőségékkel rendelkező üzembe 36—40-es létszámú osztályokat hozni gyakorlati foglalkozásra? Ez tehát az érem két oldala, mondhatnánk, kommentár nélkül, de így is feltétlenül tanulságos. Háló Ferenc ra kiküldetésbe megyek, édesanyám. Ne nyugtalankodjék, jelentéktelen kis ügy.” ö pedig úgy tesz, mintha elhinné. Semmi áron nem árulná el nyugtalanságát, majd pedig megtörli könnyeit, és keserűen gondolja: viszontlátja-e újra? Ismeri ő már ezeket a kiküldetéseket. Az egyikből egyszer átlőtt vállal tért vissza. ...Malinovkin éppen ebédre toppant be. Kezében bőröndöt tartott, vállán pedig világos színű porköpeny volt átalvetve. Egészen fiatal volt, lágy, bátortalan mosoly bújkált arcán, de Jersov csak egy pillantást vetett rá, máris tudta, hogy remek legény. Azt a szándékát, hogy segítőtársát hűvösen és szigorúan fogadja, nyomban elfelejtette. Elmosolyodott és kezét nyújtotta Malinov- kinnak. — Ismerkedjünk meg, Malinovkin elvtárs! Mi a neve? — Dmitrij... Dmitrij Ivanovics, őrnagy elvtárs — felelte zavartan Malinovkin s nem tudta, hova rakja le bőröndjét — Az én nevem pedig Andrej Nyikolájevics. Ezt megjegyezheti, de az őrnagyot felejtse el. Ez a név is csupán a mai napra érvényes. Holnap egy másikat kell megszoknia. Különben igen komfortosan szándékszik utazni — intett az őrnagy a bőrönd felé. — Több a holmija, mint amennyi dukál. (Folytatjuk)
