Békés Megyei Népújság, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-08 / 57. szám
KÖRÖSTÁJ _________KULTURÁLIS MELLEKLET____________ H agyományos földművelés a vásárhelyi pusztán Nagy Gyula monográfiájáról A parasztság életének napjainkban folyó alapvető átalakulása a hazai néprajzi kutatás legsürgetőbb feladatává tette a Tégi földművelés, az eltűnőben lévő tanyai gazdálkodás tudományos teljességre törekvő megörökítését. A régi technika hamarosan kizárólagossá válik, az egykori fáradságos, hajnaltól késő estig tartó paraszti robot egyre inkább a múlt emlékei közé kerül. A hajdani vásárhelyi puszta területének jó része (Kardoskút, Tatársánc, Cinkus) ma már megyénk- hez tartozik. Népe a viszonylagos elzártságban a szokásosnál jobban megőrizte az évszázadokon át alkalmazott kisparaszti termelési eljárásokat, munkaeszközöket. Nagy Gyula, az orosházi Szántó Kovács Múzeum igazgatója, a kiváló néprajzkutató, éppen ezért választotta a pusztát több mint egy évtizede folyó vizsgálódásai színteréül. A könyv anyaggyűjtése során a szerző nemcsak a környék legtapasztaltabb. idős földművelőit vallatta a legapróbb részletekről is, hanem maga is részt vett az egyes munkákban. Ezzel a Herman Ottóra, Győrffy Istvánra emlékeztető alapossággal a paraszti „mesterség” olyan vonásait is sikerült rögzíteni, amelyekről a ma élő középkorú nemzedék is csak elvétve hallhatott. Nagy Gyula kiemelkedő forrásértékű monográfiájának legfőbb érdemét a szerzőre mindig jellemző, példás alaposságban és pontosságban kell megjelölnünk. Könyve írásakor ugyanakkor nemcsak a tudományosság vezette. Az egyes munkáknál szokásos szólás- mondásokat, ízes fordulatokat is feljegyezte, ezzel mondanivalóját színessé, élettelivé tette. A célszerűen válogatott, bő képanyag a szöveget még inkább szemléletessé teszi. A könyv a hagyományos földművelésben szinte egyeduralkodó gabonatermesztéssel foglalkozik legbővebben. A szántás, vetés, takarás, nyomtatás, tárolás sokoldalú leírásából évszázadok múlva is pontosan rekonstruálni lehet a munka egyes mozzanatait, az aprónak tűnő. ám sokszor annál jelentősebb, jellemző vonásokkal együtt. A gabona után részletesen rögzíti és behatóan elemzi a kukoricával kapcsolatos munkákat. A két fő kultúrnövényen kívül az újabban honos köles, repce, borsó, takarmányrépa, kender termesztését mutatja be. Az utolsó fejezetben a szikes földű pusztarészekhez elválaszthatatlanul hozzátartozó szénamunkákról olvashatunk. Vé monográfia részletekbe menő ismertetésére e helyen nem vállalkozhatunk; az a szakfolyóiratok feladata lesz. Inkább néhány tanulságra kívánunk rámutatni, amelyek a remek munka olvasása során adódtak. Elsősorban arra, hogy a kötet nagy forrásértékét nemcsak a néprajztudomány oldaláról kell igen magasra becsülnünk, hanem a magyar mezőgazdaság most folyó forradalmi átalakulása, a nagyüzemi termelés szemszögéből is. A monográfiában pontosan rögzített adatokat a régi paraszti munkaszervezésről, teljesítményről, terméseredményről stb. össze kell vetni a modem agrotechnika és üzemszervezés mellett elért eredmények számaival, tényeivél. A nagyüzem fölényéről, hatékonyságáról általánosságban elhangzó megállapítások így a szokásosnál jóval mélyebben, tudományosan bizonyítva állnak előttünk. A kötet a régi paraszti termelési tudomány kincsesháza lévén, leszűrhetőek belőle azok az évszázadokon és nemzedékeken át felgyülemlett és számos esetben nagyon is értékes tapasztalatok, megfigyelések, módszerek, amelyek mezőgazdaságunk hasznára válnak, ha a nagyüzem keretei között felhasználjuk, továbbfejlesztjük őket. Az 1000 példányban megjelent, kiemelkedően ízléses, igen gondos kiállítású könyvért jogos elismerés illeti a gyulai nyomdászok kollektíváját. A szép, jel- képességével megragadó címlap a néhány éve még megyénkben élő Kerti Károly Munkácsy-díjas grafikus alkotása. A kiadási lehetőség biztosításáért a helyben folyó tudományos kutatás és publikálás fon- ■ tosságát felismerő tanácsokat, Békés és Csongrád megyék, Orosháza város és Kardoskút község tanácsait, valamint a Néprajzi Múzeumot dicsérjük meg. A helyismereti, helytörténeti, néprajzi munka támogatásában megyénk eddig is példamutató volt, ezzel a könyvvel tovább öregbítette jó hírét Nagy Gyula könyve hazánk határain túl is elismerést szerez a magyar néprajztudománynak; 240 példányát külföldi tudományos intézetek kapták meg. A monográfia egyik fejezete néhány évvel ezelőtt már megjelent az egyik német folyóiratban, s a szakemberek érdeklődését már felkeltette a mostani teljes feldolgozás iránt. A jó hagyományőrző vásárhelyi puszta népi * gazdálkodásának feltárását a szerző nem zárta le ezzel a kötettel. Az utóbbi években, párhuzamosan a földművelés kutatásával, behatóan foglalkozott a puszta hagyományos állattartásával, főként a juhászattal, amelyről máris vaskos tanulmánya áll készen. Az állattartás e könyvhöz hasonló színvonalú megörökítésével a puszta néprajzi feltárását olyan teljességűvé teszi, ami a hazai kutatásokban szinte egyedülálló lesz, mindenre kiterjedő „mélyfúrás” voltával. Dr. Szabó Ferenc levéltáros, Szeged Földeák fános: Asszonyt dicsérő Estétől hajnalig végtelen versekkel dicsérhetnélek, együtt élt huszonkét évünket sorjázva elő, hogy rója le nemes háláját, tárja ki titkát a lélek. Mert perlekedni a halállal még fölemelő, még nyugtató érzés, ha nincs adósságunk magunkkal szemben, s szövetségünkre az áltatás szennye sem tapad. Az elpergett két évtizedben nem éltek kívülünk szebben Európánk vérfelhős, viharos egei alatt... Asszonyt kincseid is bálványozhatnám, termékeny tested vonzó szépségét, a már huszonkét éve csodált káprázatos műhelyt s utánozhatatlan gyönyörű rendet, melynek törvényeit két fiúnk élteti tovább; lehetnék szerelmes lobogású férfi, de csalárd képlet kerekednék ki, és bizalmunk csorbulna megint; minket az örök folytonosság, meggyőződése is éltet, és korunk a szívek szabadítóinak tekint. Estétől hajnalig végtelen versekkel dicsérhetnélek, s büszkélkedve kiáltozhatnám: mi egyek vagyunk! Hűségünkben nemcsak a testünk kívánó vágya a lényeg, sosem volt egyetlen mércénk a hevünk és fagyunk. 3ennünket az osztály: a szolgák s szegények iszonyú sorsa igazított össze, s holtunkig a szétüldözött munkások, parasztok számára hullajtott mostoha morzsa réme is bujtogat még tiszta csókjaink között. asszonyt kincseid foglalata a harc, a konok szándék; a népben bízni csak, és bátran, ki felel: hit-e? vit lenne a sorsom (erre is választ!), ha egyedül járnék? S győzhet-e így szerte milliók igaza, hite? \ jövő elválaszthatatlan társai, s asszony és férfi közös lázadása vagyunk: a változó világ fölött már hatalom, és aki előlünk dacból sem tér ki, tűrje: szaporodnak vele a sors-tragédiák .• • Estétől hajnalig végtelen versekkel dicsérhetnélek, hogy töretlen állunk a holnap gondjai előtt, hogy az emberért és egymásért számvetést, ha tart a lélek, nem kell szégyellnünk a mögöttünk nyújtózó időt. Nincsen alázó adósságunk a néppel s magunkkal szemben. Ha hibáztunk olykor, az se gúnyolható kaland. Szerelemmel, harccal éltünk, s nem hiába hittünk a szebben vén Földünk napkeltő, tisztuló egei alatt. •. 5 I VÁM wvy/vvwvwvvvvvvvwvvvvvvwvw> »aó/wvww Lipták Pál: Olvasó (tusrajz) A töltőtoll hegye olyan mozdulatlanul meredt a hófehér papírlapra, mint mesterlövész fegyvere a kiszemelt célpontra. A toll végén glig észrevehetően nagyobbodott egy kékesfekete gyöngyszem, majd nyúlni kezdett alakja, az alsó rész egyre kövérebb lett, a felső rész mindinkább kihegyese de tt, még egy-két pillanatig kapaszkodott a tollhegybe, aztán csendesen lepottyant a papírlapra. Az újságíró odapillantva bosszúsan nyúlt a tapper után, aztán mérgében belevágta a papírkosárba, mert az itatós, felszívás helyett teljesen szétlapította a kis tintacseppeU Amúgy is ette a méreg, egy nyomorult címet nem tud kitalálni, már egy fél órája itt kotlik egy kis glossza felett és az istennek se jut eszébe semmi. De nem is csoda, Irma végtelenül felbosszantotta. Azt mondja reggel: „Te Béla, hazahoztad ez órámat?” Dehogy hozta. Még csak nem is járt az órás felé. JAa... csak ma lesz kész— Mindig késnek ezek, akár csak az óráik?’ — próbált kedélyeskedni, de az asz- szony bizalmatlankodott: „Mutasd csak, megvan még az ötvenesem7” Micsoda gyanúsítás ! Hétéves házasok között szokott ilyesmi lenni? Sértődötten elrohant, nem is reggelizett, nem csoda hát, ha nem jut eszébe semmi. Egy vacak ötvenes miatt. Az egész nem ér annyit. Különben is csupa véletlenen múlott, hogy nem vitte haza az órát. Tegnap, a rovatvezetői megbeszélés után együtt indultak haza, a kerthelyiség előtt megálltak egy kicsit, kik vannak jő negyedóra múlva a pincér . kedélyesen számolt: „öt korsó, plusz hídpénz, kapupénz, SZTK-hozzájá- rulás, összesen tizenhét ötven.” „Harmincat kérek.” — nyújtotta át Irma ötvenesét. Valami halvány lelki- ismeretfurdalást érzett ugyan, de hát mit csináljon Máma viszont mindenképpen haza kell vinni az órát, hogy Irma majd szé- gyellje magát a gyanúsításért. Ügy kell neki! De honismerősök? A pincér magasra emelve vitte a tálcát, amelyen fehér galléros teli söröskorsók terpeszkedtek. „Jó bizony..." Aztán álltak és hallgattak tovább. Vártak, hogy a másik mondja ki a szót: „menjünk”. Mert mindig az fizet. De egyikük sem szólt. Sokadiké, van, ilyen tájban már nemigen ga- vcdléroskodik senki. Aztán őbenne felülkerekedett valamiféle ősi dac és szó nélkül belépett az ajtón. Egy van vegyen egy húszast? Nagy homlokráncoláso-k közepette sorra vette a szerkesztőségi szobákat, de hiába, sehol egy tőkepénzes. Különben is a szerkesztőségben már mindenkinek két pénztárcája uon. - Az egyikben csak 60—70 fillér zörög, ezt mutogatják szomorú arccal egymásnak, ha kölcsönt kérnek. Szóval itt, házon belül reménytelen a helyzet. Irma meg napokig nem szól majd hozzá, mindig úgy szokott, olyan haragtartó-fajta. Az óra meg különösen nagyon hiányzik neki, naponta ki tudja hányszor is odanéz az üres csuklójára. Megszokta. De hiába szokta meg, hiányzik egy húszas és sokadika van. Csak legalább valami jó cím eszébe jutna. De hiába, mindig elkalandozik a gondolata. A glossza fölött egyelőre csak a szétnyomott tintafolt hasalt a cím helyén. A kopogást nem is hallotta és csak akkor rezzent fel, amikor a postás egy ajánlott levelet nyújtott át neki. Gépiesen aláírt, aztán villanásszerűen támadt gondolattal utánaszól a postásnak: — Pista bácsi... egy pillanatra... Már bocsásson meg — nyögdécselt zavarában — egy húszasra volna szükségem... Apjának gyerekkori pajtása volt az öreg. Kicsit szégyellte ugyan a dolgot, de hát ez mégse olyan, mintha idegentől kéme. — Köszönöm, Pista bácsi... Majd jelentkezem. Tudja, reggel elfelejtettem... — Szóra se érdemes, nagyon szívesen. Megvan hát az ötvenes. Hirtelen nagyon jókedvű lett, ismét átfutotta a glosz- szát és másodpercek alatt megszületett a cím is. Igazán találó cím volt. Bátortalan kopogás hallatszott az ajtó felől. Az újságíró felemelte a fejét, nem örült túlságosan, mert már mehetnékje volt és attól tartott, hogy feltartja valaki. Mindjárt dél lesz, még majd becsuk az órás. Az újabb kopogtatásra csak odaszólt az ajtó felé: — Tessék! Egyszerűen öltözött, középkorú asszony lépett be
