Békés Megyei Népújság, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-29 / 75. szám
) KÖRÖS TÁJ ________ KULTURÁLIS MELLÉKLET s tílus, színész Reggeli ámulat Ahogy kiléptem, verandánk kövén elömlött a folyékony arany... Tavasz van, emberék! Sugár, fényözön, tobzódó, pazar! Látjátok a Napot?! Nem foghatom meg ezt a csodát... Idegeimben vad öröm feszül. Birkózni tudnék, ököllel sújtani, s hosszú utakon nyargalászni, akár valami féktelen kamasz, ha az első szerelem béklyóit csörgeti ... A Végtelen követe ez a sugár... S hogy véges az út, melyen járok, azt is feledem én... Filadeifi Mihály Alekszej Batalov; Idő, A színművész játékstílusának meghatározása igen bonyolult dolog. Különösen az, ha filmről, filmszínészről van szó, mert a filmművészetben nagyon nehéz élesen elhatárolni, mit adott a műhöz a rendező és mát a színész. Aztán azért is, mert a filmforgatás körülményei befolyásolják • az alkotó munka menetét, a játék stílusát, s ezeket a körülményeket legtöbbször sem a rendező, sem a színész nem tudja megváltoztatni. Végül pedig azért is, mert nagyon nehéz pontosan kimutatni, hogy a színművészet új, korábban még nem ismert irányzatára való áttérésnek mik a „tartozékai”. Mindez így van, de a művészi ábrázolás formája, a stílus, mégis változik. Elég visszapillantani a múltba, s máris világosan látjuk a megújhodásnak ezt a végtelen folyamatát. Emlékezzünk a némafilmekre, s hasonlítsuk össze őket az első hangosfilmekkel, ezeket pedig a 40-es évek alkotásaival. Még a legta- pasztaliatflanabb néző is azonnal észreveszi itt a szembetűnő változásokat, egyebek között a stílus változását Semmi alapunk nincs azt gondolni, hogy ez a természetes folyamat manapság megrekedt, s holnap nem hoz új termést. Nekünk, akik ebben a korban élünk, nehéz meglátni valamennyi változást, kitapintani az új formák „kereteit”, ám ez természetesen nem jelenti azt hogy meg se kíséreljük. Ha a filmművészet színészi játékának stílusáról beszélünk, rögtön beleütközünk egy régóta húzódó vitába, amely a ,színiház védelmezői” és a „filmpártiak” között folyik. A „filmpártiak” úgy vélik: minthogy a film végeredményben személy szerint a rendező kezében születik meg, a filmszínész játékstílusa is teljesen tőle függ, a rendező ábrázoló módszerének szolgálatában áll. Másrészről a .színház védelmezői” azt állítják, hogy a film kizárja az .alkotás” lehetőségét, s a „technika”, az „ipar” követelményei megkötik a színész kezét, még csak nem is gondolhat semmiféle egyéni stílusra. Van bizonyos igazság mind a két felfogásban. És mégis az idő, a környező valóság végeredményben összehasonlíthatatlanul erősebben és lényegesebben hat a színészi játék stílusára, mint á munkakörülmények vagy a rendező felfogása, ábrázoló módszere. Ez a megállapítás egyformán érvényes a filmszínészekre és a színpadi művészekre, egyiküknél nem kisebb a hatása, mint a másiknál. A jó színészbSl, aki gyengén játszott a‘ filmben vagy pontosabban szólva, akit rosszul használtak fel a filmesek, a film megjelenése után semmiképpen sem lesz rossz színész, éppen úgy, mint ahogy a rossz színészből sem lesz jó attól, hogy sikeres film- szerepet alakított. Mellesleg gyakran ezekkel a végletekkel igyekeznek bizonyítani: egyik vagy másik színészt természetében, egyéniségében bizonyos megfoghatatlan adottságok rejlenek, amelyek valamiféle titokzatos „kine- matogra fizmus” komplexumát alkotják benne. S ezt a „kinematografiz- must” határvonalnak tekintik, amely különválasztja a színház és a film művészeit. Ezt a határt azonban szinte mindennap — hol ezen, hol azon az oldalon — a legkisebb nehézség nélkül átlépik. Mi tehát tulajdonképpen ez a „kinematografizmus”, honnan került elő és mivé fejlődhet? A színész kinematogra- fizmusának fogalmát szerintem csak a rossz filmrendezők találták ki, azok, akik — ahelyett, hogy becsületesen beismernék — nem tudnak megfelelően bánni, „gazdálkodni” a színésszel, nem tudják kihozni belőle azt, amit lehetne —, inkább ilyen ködös fogalmakkal takaróznak. Azt kérdezheti valaki: de mi legyen azokkal a színészekkel, akikből a színházi körülmények annyira „kilógnak”, hogy bármilyen filmszerepet kapnak, mindegyik alakításukon érezni a mesterkéltséget, az erőszakol tságot, a színházban pedig — ahol rivalda, kikészítés és tisztes távolság van a széksorok és a színpad között — tűrhe- tőek? • De, ha a színészi ábrázolás mai vonásairól beszélünk, nyugodtan számításon kívül hagyhatjuk az ilyen színészt. Nem pusztán azért, mert nem felel meg a filmre, hanem legfőképpen amiatt, hogy ő a régi, már letűnt játékiskola elveinek hordozója. S itt már nem a film sajátos jellegéről van szó, hanem a színész tehetségéről, belső árnyaltságáról, művészi kifejező eszközeinek tárházáról. S most lássuk a film technikájának és sajátosságainak hatását a színészre. Szinte szószerint a szemünk előtt tűnik el, a múlté lesz mindaz, amire azelőtt szükség volt a forgatáshoz, a kamera előtti játékhoz. A filmek érzékenységének fokozódásával csökkent a Ju- piter-lámpák izzasztó hősége és vakító fénye. A kamera szabad mozgásával kitágult a filmcselekmény korábbi ' szűk kerete, a filmkazetták gyakorlatilag nem szabnak, határt a felvételek időtartamának, s tökéletesedett a hangfelvétel is. Röviden: a technika fejlődése, a gazdagabb mesterségbeli tapasztalatok révén hamarosan eltűnik mindaz ami korábban elvi tathatatlanul sok nehézséget, kellemetlenséget okozott a filmszínész számára, s ami tulajdonképpen eddig speciálissá tette ezt a munkát. Az Idő, a környező valóság mindenekelőtt azért gyakorolja a legnagyobb íratást a színészi játék stílusára, mert maga a színész is ember, aki emberek, saját kortársai között, gondjaikkal és örömeikkel együtt él. S ezenkívül minden színművész arra törekszik, hogy nézői a legtökéletesebben megértsék, mert ez hasznos neki is, növeli művészi tekintélyét, hatását. De ahhoz, hogy valakit megértsenek, nem elég pusztán egy nyelvet beszélnie a nézőkkel. Ezer dolog van még, amely nélkül halott a nyelv. Az érzelmek legfinomabb árnyalatai, az arc egy rezzenése, a gondolatok belső menetének megjelenítése, — mindez a hangosa« kimondott szónál semmivel sem gyengébb fegyvere az igazi művésznek. Ha ez nem így lenne, akkor például senki sem nézné meg és játszaná el újra meg újra a Hamletet, a dán herceg több száz évvel ezelőtt megírt történetét. Következésképpen a színész nemcsak magában hordozza a kor szellemét, hanem az alkotás nagy fegyvereként használja azt fel, olyan eszközként, amely nélkül képtelen lenne igazi hatást gyakorolni nézőire, s amely nélkül elkerülhetetlenül megsemmisülne a színész és a néző közötti kapcsolat. Emlékezetes az a nap, amikor Leningrádban először mutatták be a Tiszta égbolt című filmet. A film második fele ment már, az a rész, amelyben Oleg Tabakov csillogó szemét mutatja a vászon, s ez a mondat hallható: „Igen, én tudom, hogy te igazi kommunista vagy. Kommunista. De akkor miért nem vagy a pártban? A nézőtéren döbbenetes csend volt. S nemcsak a szavak súlya miatt Mindenekelőtt azért, mert a ma embere szólt a vászonról a ma emberéhez, egész lényével, a legcsekélyebb színészi nyomaték nélkül beszélt a színész, átérezve és művészien értetve minden szó gyújtó erejét... Ezt megelőzően pedig Urbanszkij Asztahov egyik legsikerültebb mondata hallatszott: „Az, amit én átéltem az életben, elég lett volna száz olyannak, mint te vagy. És most sem könnyű a helyzetem. De ha élőiről kellene kezdenem az életet, ugyanígy élném le. A te számodra szép szó a kommunizmus, de én vele éltem és élek.” Lepergett a szöveges rész, de a kép még nem fejeződött be. A színészek szeméről, arcáról annyi minden leolvasható volt még, hogy egy sóhajtás is elegendő válasz lett volna a mondatra. Senki sem mondhatia a jelenetről, hogy gyermeki naívsággal játszották el, mert hiszen erejének és magával ragadó varázsának titkát éppenséggel a színészi produkció egyszerűségében, hitelességében találhatjuk meg. A színésznek ez a képessége, amellyel egész lényét, szenvedélyének minden erejét egyesíti az idővel, amelyben él, s a nézővel, akinek alkot, az az utóbbi évek színészsikereinek a korábbiaktól megkülönböztető sajátossága. Amikor az elnök bejelentette, hogy a szövetkezet nyugati határrészóbe öntözőtelepet kellene építeni, hogy nagyobb termést érjenek el, a tagok közül többen ugyancsak tiltakoztak. Az elnököt meglepte a dolog. — Nézzék emberek — mondta — előbb-utóbb a tsz egész határára sort kerítünk, öntözőcsatornákat építünk a folyón innen is meg túl is. A falon függő térképhez lépett és ujjait végighordozta a csatornázásra javasolt 400 holdon. — Jövőre már a folyón túlra megyünk. — Csak te ne fúrkáltasd össze az én földemet! — szólt közbe egy aggastyán, de egy markáns tekintetű, sima arcú ember hangosabb volt. Ráfigyeltek. — Az én földem is arra van, mégsem félek a víztől. Legyen ott csak öntözéses gazdálkodás. Láthat- ák tavaly: a krumpli ahol megöntöztük, 150 mázsát adott, ahol meg nem, 70-et. Jó volt az elszámolásnál a 37 forintos munkaegység? Hát tudják meg, ha nem öntözünk, húsz se lett volna... Nagy csönd támadt. — Igaza van Miska bácsinak! Építsük fel az öntözőtelepet. Ha meglesz, többet keresünk. Az elnök megkérdezte: — Akkor hát mi legyen? — Szavazzunk! — kiáltott valaki. És a tagság néhány szavazat ellenében, fél tucatnyi tartózkodás mellett a telep építése mellett határozott. Másnap a posta levelet kézbesített a tervezőirodához. Tíz nap múlva egy városi ember kereste az elnököt. A tervező jött terepszemlét tartani. A tsz-beliek éppen aratáshoz készülődtek, amikor egy furcsa brigád indult el a falu nyugati szélétől. Mérőléceket, műszereket cipelték. Fiatal mérnök vezette őket. A brigádban egy rózsaszín masnis szőke lány volt az írnok. Néhány hete érettségizett, karját és arcát Mai történet még alig érkezett barnára festeni a nap. Amíg a libasorban járó mérőlécesek új helyre vonultak, beszélgettek. Ha a mérnök bókolt neki, szemét lesütötte és nem tudott mit mondani. — Estére hazamegyek. Nem jönne velem? — kérdezte egyszer a férfi. — Ha egyenesen hazavisz, elmegyek. Esteledett amikor az úton robogtak. A lány közben azon töprengett, mit gondol majd az anyja, hogy egy idegen férfi viszi haza motoron?... Aztán már semmire sem gondolt, Elragadta a száguldás izgalma. Fél óra múlva hazaértek. A mama a kiskapuban kíváncsiskodott. — Szervusz kislányom! Hívd be a taxisodat! A mérnök szívesen ment.' A verandán fonott karosszékbe ültetik a vendéget. — No, kislányom, mi újság? Nem fáradtál el? — Semmi az egész — nevetett a lány. — A mérnök úr mellett dolgozom. Az asszony a férfire nézett. Lassan végigmérte, de a tekintete annál furcsább volt. A mérnök gyorsan elköszönt. A lány kikísérte és a kapuban állt, amíg a motor után magasra nem csapódott a por. — Mi volt ez? — kérdezte odabent a mama. — Óh mamikám, semmi!... Semmi!... Képzeld csak, azt mondta: tetszem neki meg hogy mindig ilyen feleségről álmodott. — És te mit válaszoltál? — Azt, hogy siessünk haza, mert a mamim vár. — Kis libuska. — Komolyan mondod? — Jól van, no! Nem mondtam semmit— Másnap délután, ahogy befejezték a munkát, a mérnök a motorját tisztogatta. — Nem segít? — kérdezte a lánytól. — Csak nem romlott el? — Nem. — Soká lesz kész? — Egy perc az egész... Hazavihetem? — Esetleg... — Akkor máris készen vagyok! Parancsoljon... Villanygyújtásra értek haza. — Mi az, kislányom, hát te mindennap motorozol? — fogadta őket a mama. — A mérnök úr azt mondta, hazahoz... Baj? — Csókolom — lépett be a férfi és lehúzta bőrkesztyűjét. — Kerüljön beljebb, mérnök úr... Bent úgy rohantak a percek, mint a motor az úton. A mérnök már éppen indulni akart, amikor a mama megkérdezte: — Mondja csak, mérnök úr, tulajdonképpen miért motoroztatja a mi lányunkat? A férfi hirtelen nem tudott szólni sem. — Tetszik tudni... A lány elpirult. A mama tekintetében ülő szigor pillanat alatt elröppent Udvarol a lányomnak — gondolta magában ás olyan boldog volt, mint egyszer, régen, amikor igent mondott a férjének... Négy hét múlva a szintező brigád befejezte a munkát. A nagy terv is elkészült, és amikor megjelentek a földeken az árokásó gépek, a fél szövetkezet kivonult a határba. Még azok is ott voltak, akik valamikor annyira ellenezték, hogy öntözőtelepet építsenek... A rózsaszín masnis lányról pedig mindenki tudta, hogy nemsokára menyasz- szony lesz. Dupsi Károly
