Békés Megyei Népújság, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-29 / 75. szám
V/7 alalhogy úgy érzem; hogy * az a világ, mely tizenhat éves koromig megpróbált kézen fogva vezetni, hazugságait és ellen tmonúásait nemzetiszínű ködlepellel takargatva, lényeges bajai elől hármas halom és kettőskereszt mögé bújva — számomra egy kora tavaszi napon porfelhőbe burkolva, millió tégladaratobal együtt foszlott szét. A nagynevű ideggyógyász felesége, az egykor ünnepelt operett-diva a villa előtt kocsira várt, hogy vidékre költözzék, mikor 1944. április 3-án, hétfőn délelőtt az eltévedt bomba szétvitte a házat, és magát a művésznőt is. Ez volt Budapest bombázásának első napja... S a Him- fy utcai villa szerteröppenése nekem mindmáig szimbólum maradt... Ez a villa ugyanis ott állt az egykori úri negyedben, a Gellérthegy oldalán... Nem volt olyan úri, mint a Rózsadomb vagy a Hűvösvölgy, de nagyon úri volt... Éppen annak a középrétegnek lakterülete, akikre az addig volt rendszer leginkább támaszkodhatott. Az első támadást gyors ütemben követte a többi. Napok alatt szertefoszlott az a hiú remény, hogy Magyarország — a hitleri Németország utolsó csatlósa — megúszhatja a háborút... A i.KáUay-krettős’! gyatra koreográfiájában Hitlerék diktálták a befejező lépést, a táncrend felborult... Vijjogó szíré-* nák szavára, bombarobbanások borzalma között végre szembenézhetett az akkori társadalom egésze a valósággal... A gimnázium, melynek az akkori rend szerint hetedikes diákja voltam, a többihez hasonlóan, bezárta kapuit. Budapest ;,bombázási rendje’* ugyanis majdnem menetrendszerűen alakult. Délelőtt amerikai, éjjel szovjet és angol gépek bombázták —, ahogy ezt a gépek érkezési irányából a pesti polgár kiszámította. Átalakult az élet. A hivatalos ügyben loholó emberek és bevásárló háziasszonyok délelőtt 11 tájban biztos helyen igyekeztek lenni. Este pedig színház, mozi, étterem is úgy csukott, hogy éjfél előtt valamivel mindenki [elkészülhessen az alig pár perces eltéréssel érkező újabb s.bombaszönyegek” fogadására. Ez a napirend teljesen lehetetlenné tette az iskolák működését, — Így május közepe körül valamennyien szétrebbentünk, ki vidékre, ki csak mamája védőszárnyai alá. Némelyikünk dolgozni ment. Szerencsés évjárat voltunk, a nyári kényszermunka ránk még nem vonatkozott, s a leventék beszippant,isa csak késő novemberben kezdődött meg. J ómagam egy nyomda vállalat szerkesztőségébe kerültem, amolyan szerkesztő- tanoncnak, és itt ismerkedtem meg az írókkal az óvóhelyen. A nyomda szerkesztősége az egész vállalat lelke volt. Itt dolgoztak a lektorok, akik a művek kéziratait véleményezték, majd egy-egy elfogadott mű gazdái lettek az egész munkafolyamat alatt, mig a kéziratból takarosán kiállított könyv lett. Emellett havonta megjelentettek egy kis jelentőségű, de kellemes folyóiratot, afféle könyvszemlét. Magán a szerkesztőn, sajnos, gyógyíthatatlan betegség uralkodott, a felszabadulás után ágynak is dőlt, s a múlt év tavaszán olvastam egy jelentéktelen hírt haláláról. Most, amikor jószerivel senki sem tudja már, ki volt ez az ember. Kenyeres Imrének hívták, s a magyar irodalom legszebb hagyományainak névtelen ápolója, egy, a legnehezebb években is — legalább kolla- boránssá nem váló — kiadó- vállalat kormányrúdját tartani segítő hős volt. Talán túlzott a szó, de hős volt... S tanúsíthatják ezt az írók, az óvóhelyen. Badarság és utólag születő álutópia lenne e derék intézményt a haladás fellegvárának tekinteni. Nem is volt az. „Félhivatalos” állami intézmény volt, nem is magyar ki- rányi, hanem, ahogy neve kezdődött „Királyi magyar...” s nem vonhatta ki magát a kor sem királyi, sem magyar men- talitásáből, de legalább megállt egy ponton. Ha már nem gyógyíthatott, legalább nem fertőzött. Egy virtuális európaiság fellegvára óhajtott lenni — s hogy ez mennyiben sikerült, nem az emlékezés hivatott eldönteni. De, ami nem lehetett a kiadó, az lett gyakorlati értelemben a kiadó szerkesztősége: az üldözöttek menedéke, információs irodája, otthona; mindennapi enyhülete. \ mikor már ismertem a munkamenetét, tisztában voltam a lektori munkával, megírtam első színházi kritikámat (melyet a szerkesztő az elsőtől az utolsó sorig átírt), az egyik lektor „samesza” lettem, s megkaptam korrektúrára Tersánszky J. Jenő Félbolond c. regényének első kefelevonatát... Tersánszky baloldali iró volt, nemcsak egyéni életét, politikai nézetét, de főként híres „Kakuk Marci”-ját sem bocsájtották meg neki... Azt hiszem, néhai derék Kenyeres Imre politikai nevelésem előkészítésének szánta a Tersánszky-művet, melynek főként előszava éles állásfoglalás volt a fasizmus ellen. (Más kérdés, hogy a regény végül is 1946-ban jelent meg, s a remek előszó disszonánsa vált). A szerkesztőség egy szűk utca egyik házának félemeletén, üvegfal mögött volt. Szembe leláttunk a Fészek-étteremre, melyet jobb Időkben szűk pénzű diákok látogattak, most félnap szám üresen állt. Tiz óra tájban befutottak az Írók és költők... Igyekeztek, hogy még a riadó előtt érkezzenek. Siettek. szívesen jöttek, mert itt otthonra leltek... S azt hiszem, hogy az a menedék, amit az írók itt találtak, minden megalkuvó taktikázásnál többet segített. Készült itt hamis bejelentő- lap, katonaigazolvány, zsold- könyv, anyakönyvi kivonat... A nyomda Kliséüzemében katonai és rendőrségi pecsétek készültek, melyek pont olyanok voltak, mint az eredeti, csak arra kellett vigyázni, ha lenyomjuk a fémet, a fára erősítő szögek ne üssenek nyomot a papíron... Előbb-utóbb nagy gyakorlatra tettünk szert... . Itt futottak be délelőtt az üldözöttek, és önkéntesen hallgatók egyaránt. Hozták a híreket... emberekről, egymásról, példákról és árulásokról,.. Híreket újságokból, külföldi rádiók titkos hallgatásából, sokszor, sajnos, fantáziájukból Is... Egy öreg drámaíró, akit a közönség nemigen ismert, mindennap azzal érkezett, hogy holnap megnyílik a „második [ront”,- az angolszászok partra A kubikoscsapatban két filozófus-lélek volt. Rá- gyújtási időben; vagy ebédszünetben sokszor emelkedett hangulatban folyt a diskurzus kettőjük között. Az élet nagy problémáit feszegették. Az egyik Szilágyi Imre bácsi volt, 45 éves, szikár, magas ember. A másik Szé- csi Antal, kis mokány, csavaros eszű, székely. Szilágyi fejtegetései a bibliára támaszkodtak vagy a kalendáriumra. Ez a két sajtótermék volt tudásának forrása. Szécsi mindig valamiféle Csokonai-írásra hivatkozott és egy mister Anderson úr által írt munkára. Hamar rájöttünk, hogy érveit csak kitalálja, ha igaza volt Szilágyinak, ha nem, ő ellenkezett. Szilágyi mindig beugrott. Ettől függetlenül jó pajtások voltak, vagy talán pont a sok meddő vita — mert soha, egyik sem engedett az igazából — hozta őket közel egymáshoz. A nagy problémák mellett gyakran vitatkoztak apró, semmitmondó, nevetséges kérdéseken. Ezekben az esetekben mindig Szilágyi húzta a rövidebbet, illetve lett nevetség tárgyává, mert azt nem kell mondanom, hogy a többiek élvezték a két ember vitatkozását. A vitáknak leginkább fogadás volt a vége. Ilyen esetet meséltek el: Az egyik ebédnél Szécsi odaszól Szilágyinak, aki vágja a kenyeret. — Ejha, komám, még jó szállnak Franciaországban. S mindig úgy távozott: — Ha holnap sem, akkor sz*l menköphettek! Mikor végre, oly hihetetlenül későn bekövetkezett, már S volt az, aki nem akarta elhinni. A z egyik falon egy hatalmas európai térkép és egy kisebb Magyarországi. Ezeken jeleztük naponta kia zászlócskákkal a hadihelyzetet. Sokan álltak előtte, hls .cn nem egynek egy-egy zászlócskától az élete függött... A közeledő front, a bezáruló gyűrű az életet jelentette. De ez még messze volt. A légiriadó után kl-ki elszé- ledt, haza vagy búvóhelyére, — s másnap Izgalommal vártuk, megjelenik-e? Mármint saját személyében: könyveik, írásaik nem jelenhettek meg. A ml óvóhelyi Íróink könyveit az akkori rendszer már nem tudta elviselni. nagy kenyereket süt az asz- szonyod. Ügy látom a karéjról, hogy majdnem akkora lehet, mint amilyet az én feleségem süt. — Ezzel azt akarod mondani, hogy a tied nagyobbat süt, mint az enyém, igaz? — Ezen nem is lehet vitatkozni. Nálunk nagy a család, kevés kenyérrel nem érdemes küszködni. Másfél—két hétre megsüti az asszony előre. Négy—öt nagy, hét—nyolc kilós kenyeret. Alig fér rá a lapátra, amikor kiönti a szakajtóból a tésztát, pedig akkora sütőlapátot csináltattam, hogyha látnád, nem mernéd letegezmi. — Ugyan! Ismerlek már, tinektek mindenből • nagyobb van, minden jobb. De legalább egyszer bizonyítanád be, te okos góbé, itt, az emberek előtt! Szécsi már látta, hogy Szilágyi „ráharapott”. — Hát azon mér ne múljon. Bár felesleges, mert ha fogadunk, úgyis elbukod. — Ne félts te engem! Nyugodtan merfek fogadni, mert biztos, hogy a mi sütőlapátunk a nagyobb. — Hát jó, mérjük össze! Holnap hozzuk ki mind a ketten és itt, tanúk előtt összepászítjuk. Akié kisebb lesz, az fizet a másiknak egy liter bort. — Rendben van. Egy liter bor. A fogadás után már mindenki tudta, hogy csak Szilágyi, de Szécsi nem hozza ki a lapátot. A könyvnapot ugyan ezúttal Is megrendezték. Nem könyvhét volt ez, hanem csak két nap, könyvnap De az 1944-es könyvsátrakban csak könyveket árultak, nem irodalmat. Nem tudtam én akkor pontosan, hogy mi készül itt. Ngm láthattam tisztán a jövőt. De egyet világosan tudtunk: a jelen tarthatatlan, a múlt elveszítette lehetőségét a jövőre. Meg kell húzódni, és e meg- húzódásből hatni kell, és amint lehet, újra meg kell szólalni. • Ilf essze már ez az idő Az Írók, akiknek példája és szava ott formált e „pinee- szerkesztőségben”, megöregedtek, nagyok lettek, befutottak, vagy kevésbé futottak be... De ma nem pincében élnek, hanem az olvasók tudatában. Könyvheti sátrak ünnepi polcán a méltó helyük. S hogy ma ott lehetnek, ebben talán van egy kicsiny része ennek a jelentéktelen kis búvóhelyül szolgáló szerkesztőségnek is, melyre e sorokkal emlékeztem™ Másnap reggel, mivel Szécsi gyalog járt, szokatlanul korén indult a munkahelyére, hogy ne találkozzon senkivel. A lapátot persze nem vitte. Szilágyi az utolsókkal érkezett. A csapat többsége mér feszülten várta. Már messziről látták, hogy a nagy sütőlapát fel van kötve a hátára. Mintha puska lenne a hátán. Amikor egészen közel ért, az emberekből kitört a nevetés. — Na, te kutya góbé, elő a lapáttal — köszönt rá az egyre jobban derülő emberekre. — Ejnye komám, csak nem vesztél meg, hogy kihoztad? — és már Szécsi is nevetett, Szilágyi pedig leakasztotta válláról a lapátot, s ha le nem fogják, egy csapással leüti. Utána egész délelőtt egyfolytában káromkodott. A déli ebédhangulat azonban eloszlatta rosszkedvét. Délután már maga Is nevetett ostobaságán, de komájától követelte a liter bort. Ebéd alatt két fiatal ész* revétlenül elcsente a lapátot és jó magasra felkötötték a töltés mellett lévő jegenyefára. Délután az egyik cigarettaszünetben Szécsi rámutatott a fára, ahol a lapát volt. — Ott van egy fészek, úgy tudom, fiókák is van-, nak benne, aki felmegy érte, kap egy pengőt. — Több fiatal is jelentkezett, de Szécsi nem rájuk várt. — Imre komám, te nem vállalkozol? * — Nem! — nézett rá Szilágyi. — Hát tiz pengőért fel- naész-e? A [elszabadulás utáni Békéscsaba életében volt egy nem is rövid időszak, amikor a városlejlesztés mostoha- gyerek volt. Kifogás persze akadt bőven és szemre igen tetszetős, elfogadható kifogások voltak ezek; „túl gyorsan fejlődünk, nem jutha't mindenre”, „vannak fontosabb tennivalóink Is”, „a megye, az ország érdeke előbbrevaló” és hasonlók. Miként az évek múltán mindenki előtt világossá vált, nem kizárólag holmi „fel- sőbbrendübb”, „halaszthatatlanabb” tennivalók miatt húzódott például a közművesítés, a járdaépítés, a nagyobb arányú építkezés és Így tovább, hanem a jóakaratú, jó szándékú, de tetterő nélküli egykori vezetés miatt. Mert másként hogyan lett volna lehetséges, hogy az ország más megyeszékhelyei, de még a ml községeink, városaink közül Is némelyik az akkori nehézségek ellenére, ha mérsékeltebb ütemben Is, de építkezett, munkaalkalmat teremtett, élt, fejlődött, éspedig azért, mert vezetői nekigyűrkőztek a kétségtelenül létező nehézségek leküzdésének és élet- elemük volt a közösségért való szakadatlan cselekvés. Ha nem többet, azt elérték, hogy egyik évben hosszabb lett a kövesút, a másikban több a boltok száma eggyel, a harmadikban megterveztették a törpevizművet. Békéscsabán legutóbb a lakosság valóban tettre kész tanácsot választott. Evekkel való elmaradást azonban ez sem tud rövid Idő alatt pótolni, de aki szétnéz a városban és. látja a nagy középítkezéseket, a szépülő utcákat és sok más lelkesítő eredményt, már maga Is nagyobb kedvvel és lendülettel végzi feladatát! Szilágyi felnézett a fára, egy kicsit magasnak találta, de a tíz pengő is sok volt. Igaz. csak gyerekkorában mászott fára, azóta nem, de úgy gondolta, most visszavághat Szécsinek és megszabadítja egy tízestől. — Tedd le a tízest, akkor felmegyek I — Rendben — kért kölcsön tíz pengőt amaz a bandagazdától és letette a földre. — Na, indulj! Szilágyi nekifohászkodott és nagy erőlködve mászni kezdett. Már félúton járt, amikor Szécsi felkiáltott: — Szóval a tíz pengőért mászol fel a fészekhez? — Azért — kiált vissza Szilágyi, közben nagy ügy- gyel-bajjal felér a fészekhez. — Na, nyúlj bele! — kiált fel a komája — benne van a tízes? — Nincs, te állat! — Hát akkor mi a fenének mentél fel?! Azt mondtad, hogy a tízesért mégy! A többiek csak most értették meg, hogy Szécsi megint rászedte a másikat. Törvénytelen röhögés tőrt ki belőlük. Szilágyi pedig válogatott szidalmak közepette indult lefelé. Szécsi rászólt: — Édes komám, ha már fent vagy, hozd le a lapátodat is. Valamivel feljebb van, mint a fészek. Annyit hallottam még, hogy a sütőlapát csak egy hét múlva került le a fáról, amikor a Szilágyi-háznál sütéshez készülődtek. Szilágyi mászott fel érte, egyszer éjfél felé, hogy senki se lássa. Dobra Sándor A három elválaszthatatlan fiatal Jőbarát elhatározza, hogy a Fekete-tenger partjára megy nyári pihenésre, és „vadember” életmódot választanak erre a'fc időre. A három jóbarát esküvel fogadja, hogy nem fog inni, dohányozni, de .még borotválkozni sem, és szerelmesek se lesznek, így aztán egészségük szempontjából maximális haszonnal zárul majd a vakációjuk. Egy szőke és egy fekete lány azonban minden tervet és esküt felborít... Így kezdődik a magyarul beszélő, színes szovjet film cselekménye, melyet a szarvasi Táncsics mozi mutat be március 30-tól április 1-ig. Máté Lajos Koncz István: Te vagy, ki vagy Te vagy, ki vagy. Ez minden érved. At meg átjársz, mig rajtakaplak. Levegőnek, földnek, kenyérnek • álcázod magad, majd patak vagy, medre minden kis mozdulatnak, mit mozduló karom sem ért meg... Eszméletemből szökni hagylak, idegeimben utolérlek. Te vagy, lei vagy. Mír észrevenni se tudlak én. Ezer alakban jössz ős maradsz megfoghatatlan. Tulajdonképpen semmi-semmi csodálnivaló nincsen abban: ha meghalok, te szűnsz meg lenni. —hr— dl leadás
