Békés Megyei Népújság, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-19 / 66. szám

1964. március 19.

4

Csütörtök

Emberré formálni a Jövő szakmunkás-nemzedéket

A szakmunkásképzés igen komoly feladatot ró az iskolára, az üzemekre, a szülői házra egyaránt. Az ipar korszerűsítése, művelt, sokoldalú szakmunkásokat igényel. De nemcsak arról van szó csupán a szakmunkásképzés elemzésekor, hogy milyen szakmai tudással rendelkeznek fiataljaink, hanem arról is,- hogy menynyi emberséget tanulnak, hogy készülnek fel az életre. Hogyan felelnek meg az alapvető célkitűzésnek, mely szerint sokoldalú, művelt, kulturált szakemberekké kell, hogy váljanak.

Az iskolának kevés lehetősége van a nevelői feladatok elmélyült ellátására.

A tanulók egy-két napot töltenek csak az iskolában,

napjaik többi részét az üzemekben, szakmunkások között töltik el. Ezért a társadalmi nevelői tevékenység jó részét az üzemek dolgozóinak kellene megoldaniuk. De ez nem történik meg, inkább csak ösztönös nevelés folyik, mint céltudatos.

Nézzük a tényeket. A Békéscsabai Hajtómű- és Felvonógyárban csaknem 80 ipari tanuló van. Köztük első-, másod- és harmadévesek. Az elsőévesekkel különösebb baj nincs, őket önálló szakoktató tanítja a gyakorlati fogásokra, aki közben nevelői tevékenységet is folytat. A másod-harmad évesek már benne vannak az élet sűrűjében, szakmunkások között dolgoznak.

Mucsi Gábor, a lakatosműhely művezetője így nyilatkozik, amikor a nevelésről beszélgetünk:

— Értem én mire gondol az elvtárs, csakhogy ilyen formában nem foglalkozunk a tanulókkal. Elsődleges ‘feladatunk a gyakorlati munka elsajátíttatása. Csintalanok a gyerekek, de azért nem lehetne azt mondám, hogy rosszak. Sajnos, nem mentesek a szakmunkások drasztikus megnyilvánulásától, s ez baj. Sokszor nem tudnak különbséget tenni a munkahely és a szórakozóhely között Igaz, hogy mi sem foglalkozunk ilyen értelemben velük,

inkább csak az alkalomszerű nevelés

mutatkozik nálunk. Hiba, hogy túl vagyunk terhelve, s nem nagyon érünk rá velük foglalkozni a szakmán túli dolgokról.

Kovács Pál, a gépműhely ve- eetője sok problémát említ.

•— Kétségtelen — mondja —, hogy komoly feladatunk van az ifjúság nevelésében. Kevés gépünk van, ez kihat a tanulók önállóságra nevelésére. Normában dolgozunk, s ez szorít bennünket. Ennek ellenére rendszeresen öszA Mezőhegyest Földművesszövetkezet

külterületi vegyesboltjába

boltvezetőt

keres. Erkölcsi bizonyítvány, valamint működési bizonyítvány feltétlen szükséges. Jelentkezni lehet a földművesszövetkezet központi irodáján, Mezőhegyes, Kossuth u. 12. Felvétel esetén útiköltséget térítünk.

140

szehívom őket. Ilyenkor különböző problémákról beszélgetünk, a szakmai dolgokon túl szó esik magánéletükről, s mindenről. Igen hasznosnak tartjuk, hogy műhelyünk szocialista brigádjának tanácskozására a jobbakat, mintegy jutalomként, meghívjuk. A résztvevők azután társaiknak beszámolnak a tanácskozásokon hallottakról. Tapasztalatunk szerint ez jobb eredményre serkenti a tanulókat.

Hasonló érdemben nyilatkozott Filyó Mihály szakmunkás is, aki elmondta, szívesen foglalkoznának a gyerekekkel, de kevés az idő. Jobbnak tartaná, ha a három évben tanműhelyben dolgoznának a fiatalok.

Pécsi László harmadéves marós tanuló társai nevében is beszél:

— Mi meg vagyunk elégedve a munkahellyel, változatos munkát végzünk. De bizony jobb volna, ha mindannyian külön gépen tudnánk dolgozni.

A szakmunkások jól bánnak velünk.

Igaz, néha keményebben, de az ránk fér, mert azért elég sok a baj közöttünk...

A felvonóban tehát találunk jó példákat is, de azért nem ártana többet, szervezettebben, folyamatosabban foglalkozni a fiatalokkal.

Az AKÖV-nél Pomázi László mérnökkel beszélgetünk a tanulók neveléséről. Elmondja, hogy a tanulókat brigádokba osztják be.

s a brigádokat kéthavonként változtatják, hogy a fiatalok a legkülönbözőbb munkákkal megismerkedjenek.

— Nevelésükről, hogy úgy mondjam szervezetten nem gondoskodunk. Bár a szakszervezet, a KISZ-szervezet foglalkozik velük, de ez még kevés. Mi is meghívjuk őket az üzemrész termelési tanácskozására, hogy mégis- mertessük velük az üzemi élet j problémáit. Ez jó, nevelő hatású, jj s a tanulók szívesen jönnek, sőt! több esetben elmondják véleményüket is. Nevelésük céljából szorosan együttműködünk az iskola szakoktatóival, Matvan Györggyel és Varga Istvánnal, akik igen nagy segítséget nyújtanak nekünk. Nagyon fontosnak tartjuk a tanulók versenyszellemének fokozását oly módon, hogy roncskocsikat adunk nekik javításra, s majd a munkában kitűnt fiatalokat kirándulásra visszük vállalati költségen. Ügy gondolom, ha csupán azt vesszük alapul, hogy a szakvizsgát tett fiatalok nagy része nálunk akar maradni, akkor úgy érzem, jól dolgoztunk... Hogy vannak még problémák, azt nem titkoljuk ..,

A két üzem nevelői munkáját étékelve megállapíthatjuk, vannak helyes törekvések, de még többet kell foglalkozni fiataljainkkal az üzemi KISZ-szervezetnek, szakszervezetnek, s kamatostól térül vissza a fáradság, ha a párt- szervezetek is figyelemmel kísérik a szakmunkások emberformáló tevékenységét.

Háló Ferenc

N. TOMAN:

(4)

Golubev még hozzá akart tenni valamit, de ebben a pillanatban éles hangon megszólalt a telefon.

A főhadnagy felemelte a kagylót.

— Lunyin elvtárs? — hallotta főnökének a hangját.

— Igen.

— Mindent kiderítettünk. Alekszandr Andrejevics Golu_ bev kijevi mérnök annak idején valóban kerestette fiát, Sztyepán Golübevet, aki 1925-ben született és alkit ezerkilencszáznegyvenhá. romban Németországba hurcoltak. Fiától az utolsó levél 1944 decemberében érkezett Hamburg városából. Az öreg Golubev szülök a háború végén meghaltak, ezért pontos adatokat fiukról egyelőre nem sikerült szerezni. Kérdezze meg tőle szüleinek itteni címét.

— Mondja csak, nem felejtette még el kijevi címüket? — fordult a főhadnagy Golubevhez.

— Hogy lehet azt elfelejteni!

— kiáltott fel élénken Golubev.

— Kijev, Kotovszkij utca 30. II. em. 27. Nagyszerűen emlékszem rá. Ablakai az udvarra néznek, az ablakok alatt három fa: két jegenye és egy kőris.

— Ne ismételje a válaszát — hallotta a főnök hangját a kagylóban. — Mindent hallottam. A cím egyezik, jóllehet bombatámadás érte a házat. Egyelőre végeztem. Folytassa a kihallgatást.

A főhadnagy letette a kagylót s valamit kérdezni akart éppen, de Golubev sietve elébe vágott:

— Én tudom, főhadnagy élvtárs, hogy ez természetesen nagyon kevés, hogy higgyen nekem ... De van még más bizonyítékom is.

Elhallgatott egy pillanatra, mély lélegzetet vett, aztán olyan sietve folytatta, mintha attól félt volna, hogy valaki félbeszakíthatja:

Kisregény

Fordította: Sárközi Gyula

Jogos-e a

Sokszor a dolgozók észrevételeit idejében el lehetne intézni, hogy az panasszá ne váljék. Azonban sokan úgy vannak vele, hogy majd elintézzük... és az észrevétel panasszá változik. Van olyan eset is, amikor a panasz nem jogos, és a dolgozó mégis úgy véli, hogy megpró- • bálja kérését elintcztctni, hátha sikerül.

A jelen esetben többek panaszáról van szó. Nagyon sok dolgozó jelentkezik, hogy a vasút területére érkező vagonárnk kirakásánál segédkezzen és ezáltal egy kis anyagiakhoz is jusson. Tudott dolog: a szállítás megköveteli azt, hogy a vagonok mielőbb kiürüljenek és ismét töltés miatt elkerüljenek az illetékes helyre. A vállalatok szóvá teszik, hogy sokszor a vagonok kiürítése munkaerő hiánya miatt nem halad. Most a dolgozók panaszkodnak, hogy egy-egy munka befejezése után, minden héten kedden és

panasz?

pénteken jelentkeztek a munka után járó bérért. Március 13-án is többen mentek, hogy felvegyék az összeget, de elutasították őket. Mégpedig azzal, hogy most, fizetés napján, amikor borítékolással foglalkoznak, nem fizetnek, jöjjenek máskor.

Bizony nagyon sok dolgozó több kilométer távolságról jelent meg a fizetésért, s másnap is be kellett menniük az AKÖV pénztárához, hogy megkaphassák a jogos összeget. Legjobb volna, mondják a dolgozók, ha az AKÖV külön fizetne a vagonok kirakásáért a helyszínen, legalábbis Békéscsabán, ahová az áruk nagy többsége érkezik. Ez esetben mindig lennének, akik jelentkeznek munkára, és ezzel az AKÖV is jelentős összeget takaríthatna meg a kocsiálláspénznél, de a dolgozóknak sem kellene kétszer beutazni a megdolgozott összegért.

Boldizsár Gyula

Huszonöt kiállítást rendeznek Békés megyében a Szovjetunió bemutatására

A felszabadulási évforduló alkalmából megyénkben 25 nagyszabású kiállítást rendez a Magyar—Szovjet Baráti Társaság. Tablókon, fényképek, rajzok, grafikonok segítségével mutatják be, hogyan él és dolgozik a szovjet nép. A felszabadítók őshazájának fejlődéséről, a békeszerető baráti nép munkásságáról készült szemléltető eszközök rendezését megkezdték. A városi és falusi művelődési otthonokban április 4-én ünnepélyesen nyitják meg az érdekesnek ígérkező kiállításokat, s élménybeszámolókat tartanak a Szovjetunióban járt turisták, szakemberek.

— Azért is szöktem át, hogy bejelentsem ezt maguknak. Va- szil Kravec barátom, akiről már beszéltem, tegnap éjjel váratlanul felébresztett. „Tudod, Sztyepán — mondta —, nem bíznak bennem...” — „Hogyhogy nem bíznak? —■ csodálkoztam. — Honnan tudod?” — „Gondolkozzál csak — felelte Vaszil. — Kivettek a diverzáns osztagból, sört, azt hiszem, nyomozni kezdtek utánam. Ügy látszik, valaki beszámolt nekik a hangulatomról”. — „Ezek szerint most ón is gyanússá válhatok?” — ijedtem meg. „Kétségtelenül” — „vígasztalt” a barátom. Ekkor határoztuk el, hogy azonnal átszökünk Berlin keleti övezetébe, méghozzá különböző utakon, hogy ne bukkanjanak a nyomunkra. Nekem sikerült, de Vaszil, azt hiszem, a karmaik közé került..;

— Ennyi az egész? — csodálkozott a főhadnagy.

— Ugyan, főhadnagy elvtárs! A legfontosabb a következő: a diverzáns osztag egyik tagja, Vaszil Kravec osztagtársa, az elmúlt éjszaka repülőgépre szállt és Görögországba repült. Utjának végcélja: Nyugat-Ukrajna. Ezt a diverzánst Luzskovo nevű városka közelében dobják le. Valahol Huszttól délkeletre fekszik. Ö is, mint Vaszil Kravec, kárpát-ukrajnai születésű és jól ismeri a vidéket.

A főhadnagy gyorsan jegyzett, olykor fürkésző pillantást vetett Golubevre, s amikor az elhallgatott, hogy egy kis pihenőt tartson, sietve mekérdezte:

— Mikor akarják ledobni azt a diverzánst Kárpát-Ukrajná- ban?

— Ezt nem tudom! — sóhajtott Golubev. — Vasalnak csak annyit sikerült megtudnia, hogy Luzskovóban lakik egy Pencso Veres nevű ember, aki jelt ad majd a repülőgépnek és fogadja

a diverzánst... Ennyi az egész, amit tudok — fejezte be Golubev megkönnyebbülten és mohón kiitta a pohárban maradt vizet.

— Még egy kérdés —- szólalt meg a főhadnagy. — Tudja a diverzáns nevét?

— Zénón Turenica. Vaszil még

a háború előtt ismerte és ő mindezt teljes titoktartás mellett árulta él Vaszilnak.

— Van még valami jelentem - valója? — kérdezte a főhadnagy.

— Ez volt, kérem, a legfontosabb — felelte Golubev. — Aztán meg ez egészen pontos, míg a többi, sajnos, nagyon bizonytalan dolog.

— Hát akkor majd kicsit később folytatjuk beszélgetésünket — fejezte be a főhadnagy a kihallgatást és sietett a főnökéhez.

Kirejev őrnagy kételyei

Kirejev őrnagy sűrű szappanhabos arcának tükörképét komoran nézegette, s köziben felidézte emlékezetében az utóbbi napok eseményeit.

Külsőleg úgy nézett ki a dolog, mintha minden szerencsésen sikerült volna. A legutolsó művelet ragyogóan sikerült: Iglidkij, a külföldi ügynök, akit legjobban a Szerencsés fedőnév alatt ismernek, nemcsak hogy megadta magát az őrnagynak, de még a Gurov mérnöktől elrabolt tervrajzokat is visszaadta neki.

Kirejev azonban még mindig nem akarta elhinni ezt a túlságosan könnyűnek látszó győzelmet. Persze, Iglickij helyzete szinte reménytelen volt. Az elhárítok bekerítették, mint a vadat. Mindössze háromszor lőtt rájuk, s ezt is csak valószínűleg azért, hogy feltartsa az állambiztonságiakat és időt nyerjen.

(Folytatjuk)