Békés Megyei Népújság, 1964. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-16 / 12. szám
IMI* január 16. s Csütörtök Csoór István: TANDÍJ 0 0 9 Qhjíit a mezökovácsházi járás néhány tanácselnökéhez Az emberek szalonnát sütöttek. A diák fél szemmel leste a vastag nyakú segédmunkást, aki egy vékony nád^zálra fűzte fel a szalonnát és éles bicskával csíkokat hasított a hátán, elébb hosszában, azután keresztben. A fiatalabb a tüzet élesztette. Zsaluforgácsot rakott a meggyújtott papírra, arra meg dirib-darab deszkavégeket. A diák kazalban száradt fűzvesszőt nyesett és arról vagdosta le a bütyköket. Azt már tudta, hogy igásnak kell lenni a nyársnak, ne legyen görbe, mert akkor olyanokat lendül a szalonna mint egy félrekoptatott köszörűkő. Azt is elleste már, hogy a végét hegyesre kell vágni, a héjtól megfosztani és a bőrön úgy kell átdugni, hogy a sózott tetején ki ne dugja a hegyét. Két szeletet kanyarftott le a vekniből. Az egyiket görbe hátú forgácsra fektette és idei zöldhagymát karikázott rá olyan vastagon, hogy alatta eltűnt a kenyér. A másikat a tűz mellé állította és fapálcikával támasztotta fel a kenyér hátát. Hadd piruljon. A vastag nyakú a sarkán ku- eorgott. Jó helyet választott magának, mert a gyenge szellő, ami a gátőrház udvarán karisztolt, a hátába kapott. A diák szemben helyezkedett el vele és figyelte az ujjak mozgását. Azt látta, hogy a tenyere vé- ! gén kiáll a nyárs és a vessző derekát a hüvelyk- és mutatóujjával pedergette takarosán úgy, hogy a láng egyformán járja körül a nádra fűzött szalonnát A diák is forgatta a nyársat olyasformán, mint a vastag nyakú, de még sem úgy. A fiatalabb, aki feltűrt ingujjban lángoltatta a tüzet, a diák felé kacagott: — Senye vagy? Pislogott a diák és az öregebb okosította nyugodt szóval: — Jobbra pergesd ...! Elindította a diák, de a kezéből három csavarás után már elfogyott a bot, úgy kellett utánakapnia, amitől a zsír szétfröcs- csent és a fiatal keze fejére is jutott belőle. Hátrább húzódott a legény. — A kenyérre csepegtesd... Így nem laksz jól... ■ 1 Melegedett a diák füle. Égette' a nap és égette a láng is. A sze- j mével is sűrűn kellett pislognia, mert a füstöt arra csapta a szél. Száraz volt ugyan a fenyő, zör- gött, mint a csőröge, de akadt közte kátrányos is, ami csipöß ködöt fújt ki magából. A vastag nyakútól akarta ellesni a tudományt. Milyen komótosan csinálta. Tenyerébe fektette a kenyeret és a piruló szalonnából csurgatta a zsírt, mindig csak annyi kicsike helyre, amennyi egy falatot kitett. Azt leharapta mindig és utána újabb területet áztatott be. A száraz nádszál könnyén lángot kaphatott volna, de még csak meg sem perkelő- dött, csak a szalonna. Az olyan gyönyörűen sült, sárgult és töpörödött, hogy a nyála majd elcsur- rant. Kínozta az éhség a diákot. Szeretett volna már harapni, mint a vastag nyakú szomszédja, de valahogy nem úgy sikerült. Forgatta a nyársat. Ügyelt, hogy a zsír ae élessze a tüzet, arra is, ha lángot kapott a nyárs, fújja, köpködje, a füst felé is pislogott, ha jön, legyen ideje a nyakát félrecsavarni. Nem kényelmes munka, azt már az első. pillanatban érezte. Súlyos is a nyárs, mert a végére olyan nagy darab szalonnát húzott, mint agy háziszappan.Ügyesen be is vagdosta, de mire elhozta a kenyérig, lángot fogott a sarka és míg piszkálta, elapadt a csurgás, csak a földön mutatta az utat, sűrű, fekete cseppekben. A kék ruhás fiatal is értette a fifikát. A szalonnáját áthúzta a nyárson, és a végére száraz kol-j Az ujjal lassan Idomultak a forgatáshoz. Nem lengett a nyárs és úgy tartotta a szalonnát, hogy ne csak az elejét, hanem az alját is érje a tűz. De ezt sem lehetett sokáig, mert a láng belekapott a nyársba és olyan sercegéssel égett, azt hitte kilő, mint egy vadászpuska. Elébb a héját marta le, aztán az elevenjébe is belekapott és azt derékig elvékonyí- totta. Szeme is csak kettő volt. Ilyenkor ebből is kellene legalább négy. Akkor mindenre tudna I ügyelni, arra is, hogy ne cseppen-1 bászt akasztott Véglgcsurgott rajta a zsír és mire a kenyérre került, paprikás színe lett és olyan illata, amitől majd beleszédült a diák a tűzbe. A fiatal is falta a zsírral áztatott kenyeret és közben a nyárssal a diák pirítósára mutatott: — A pirítóst feketén szereted? Mind a két keze tele volt a diáknak. Egyikben a kenyér, másikban a nyárs, aminek a tövét áztatta a zsír és úgy kapott bele folyton a láng, hogy szinte siví- tott örömében. Fújta, rázta, legyezte, és közben fröcskölt szerteszét a zsír, mint a vízipuska. Nincs harmadik keze, pedig most | kellene, mert a pirítás olyan füstöt eresztett, hogy nem látott át a másik oldalba, ahol a vastag nyakú kucorgott. A földre pakolta le a kenyeret, rá a szalonnát és I mentette a pirítóst, aminek az alja lángolt, parázslóit, ahol pe- j dig a tűz elvégezte a dolgát, fekete lett, mint a szurok. Ügy nézte, mint amikor a folyóba ejtett csontnyelű bicskát nyeli a víz. A fiatal bátorította: — Van, aki így szereti... A diák nem így szerette, de így sikerült. De még nincs veszve a. világ, mert csak az alja égett el, a teteje csak megszikkadt. A vastag nyakú a bicskára mutatott: — Kapargasd meg! Nyúlt a bicska után és az élével nekiesett a kenyerének. Nem keseredett még el, mert a kenyeret meg lehetett fordítani. Az égett alját hagyta felül. Rászúrta egy pálcikára és a parázs mellé tette. Megnyútogatta a derekát. A ' lábából kirázta a görcsöt és a másik sarkára kuporgott le. Arrébb húzódott, hátha ott nem éri el a füst és a lángot nem csapja mindig a szeme közé. Rettenetes melege volt. A trikó csuromvizes í lett a hátán, folyt végig és a | klottgatya korcában gyűlt össze. | Érezte, ha megengedné a madza- igot, kannányi ömlcne a lába elé. jen a lábszárára a zsír, ami piros foltot hagyott maga után és fel is púposodott, mint a hólyagpapír. Égette, marta a bőrét. A vastag nyakú orvosságot ajánlott rá: — Nyálazd be, az használ... Tenyerébe köpött és míg a lábát kezelte, a fiatal a pirítás felé pislogott: — Megint vargát ránt...! Füstbe borult újra a kenyér és az istállóajtóban heverő kutya arrébb somfordáit és kettőt tüsz- szentett. Utána a lábával kaparta az orrát, mintha csak a ráragadt pihét akarná levakarni. Felkapta a kenyeret, de vissza is ejtette, mert parázs lőtt köröskörül a héja és a közepébe is belemart a láng és úgy szikrázott, mint a csillagszóró. Nyújtogatta a nyakát a diák. Egyik sarkáról a másikra ült és forgatta a nyársat tovább és azt gondolta, hogy több baj már nem is lehet... Pedig lett. Hamarosan. Alig hallható recs- csenés percent a tűz fölött és azt érezte, nagyon könnyű a nyárs. Megfeketedett csonkot látott és a szalonna a parázs fölött csinált magának kényelmes ágyat... A vastag nyakú vigasztalta: — Szokott ez így... A fiatal is szólt, csak azért, hogy mondjon valamit: — Lábasban jobb, abból nem fordul ki... A diák csak nézte a megfeketedett szalonnát, a szurokká égett pirítóst, érezte, hogy olyan üres a gyomra, mint a kiszáradt kúté. Látta, hogy a vastag nyakú a bőrt kapargatja a bicskájával és ropogtatja harm:ekét foggal. A fiatal hengergeti a kolbászt a kenyéren és a serkedő szakállán ?sorog a zsír, végig az állán. Sóhajtott a diák: — A tandíjat itt is meg kell fizetni ... A kutya az árnyékban a másik ' oldalára fordult és a hasaaljában j bolhákra vadászott... KEDVES ELVTÁRSAK! Valószínű olvasták a Békés megyei Népújság január 8-i számában megjelent, nekem „ajánlott” nyílt levelet. Hadd szögezzem le: nem a sértett, hanem a levélben kapott bírálat jogosságát indokoltnak tartó, a felsorolt jelenségek megléte miatt nyugtalan népművelési felügyelő beszél belőlem! Igaza van Paál Gyulának. A Justh Színpad tájolási tervének vagyon örültünk. Örömünket azokban más-más okozta, ö csoportjának megyei szereplési lehetőséget látott, S ez nagy őröm — ismerem. Én boldog voltam, hogy azoknak a községeknek — ahol a művelődési terem egy-egy községvezető joggal kárhoztatott hanyagsága miatt rendszeresen zárva van — tervszerűen adhatunk legalább színpadi, nagytermi programot. Járásunk néhány községének: Medgyesbodzásnak, Reformá- tuskovácsházának, Magyardombegyháznak, Kisdombegyháznak, Pusztaottlekának nagyon kellene a hasonló és más irányú program, mert, ha filmet nem veti*evének művelődési termeikben, nyűgöd. tan bezárhatnák az egyoldalú programoztatás miatt, hiszen a televíziót esetleg el lehetne helyezni egy iskolai tanteremben is. Elvtársak! Ezt Önök ugyanúgy látják, mint a járási művelődésügyi osztály. A programkidolgozás elvi alapjait bizonyára jól ismerik, de évek óta tűrik a tétlenséget és fizetik a tiszteletdíjat — a tétlenségért. Igaza van Paál Gyulának: „...ennyi felelőtlenség erkölcsi és anyagi károkkal jár”. (Hozzáteszem: ideie lenne járásunkban bevasalni ezeket a károkat az okozóikon.) Bátran mond. hatom: sok a jó nálunk, de néhány „seb” elrákosodott. Ezek temetése örömkönnyet csalna. Az őszinte szó kimondásának szándéka és az indokolt változás reménye címeztette levelem önökhöz. Ha a hanyagolás baktériumát lojalitásunkkal, erőltetett türelmünkkel mi, népművelési felügyelők terjesztettük, elnézésüket kérjük, a kapott szérum minket kigyógyított. Talán nem veszik rossz néven, ha a részleteket e levélben nem teregetem. Azt hiszem., a lényeg világos: a népművelési munka — végső következtetésként — a termelés elősegítésére hivatott, ott is, ahol valójában csak a tervekig vagy nagyhangú ígéretekig jutott el, ahol a megvalósítására hivatottak hanyagsága miatt sorban megbukik A többit Paál Gyulának kellene elmondanom — bizonyára hozzá is eljut e levél. Almáskamarást különösebben nem érheti vád, mert „időben lemondta” az előadást, bár a lemondás nem volt teljesen indokolt. Tanulniuk kell az esetből. Medgyesbodzáson az átépítés terv szerint a múlt év végéig tartott, az igazgató jó ideje katonának ment. Az, hogy az elkezdett építkezést befejezik, természetes. Az, hogy a tényleges szolgálatra bevonult igazgatót a művelődési terem és a községi könyvtár rovására hónapokon keresztül megfelelő hebyettesités nélkül visszavárják — bár szén dolog a hűség —, helytelen. Az, hogy a tanácselnök félvállról kezel hivatalosan megbeszélt, levélben is rögzített, ráadásul sok pénzbe kerülő dolgokat, fegyelmi vétség. A rendezvény időben való lemondása ráadásul becsületesebb is lett volna. Azért, hogy e levelet én írtam meg, elnézést kérek. Paál Gyula nem tudhatta, hogy levelét kollégámnak kellett volna címeznie. Én viszont tudom, hogy e levelet én is megcímezhettem önöknek, hogy a többi tanács vb-elnökeinek is tanulságul szolgáljon. A sarkadi Madách Imre színjátszócsoporttól pedig a legszívesebben személyesen kérnék szégyenünkben bocsánatot, örülnék, ha munkakedvük, amely egy kissé megrendült, visszatérne, s mi is kijavíthatnánk e csorbát. Francz Vilmos népművelési felügyelő, Mezőkovácsháza Hogy a Marson mik vannak! A közvélemény még úgy van az űrutazásokkal, mint valamikor a szárnyashajókkal. A nagyközönség körében egy közönséges civil úrutas élménybeszámolója újdonságszámba megy. Nem csoda tehát, hogy mikor Brillantin Ede, a Karfiolkon- zerv Értékesítő Vállalat utazója első hivatalos marsbeli kiszállásáról visszatért otthonába, a Kelbimbó utca 4/b-be, családja és ismerősei izgatottan fogták körül: meséljen, mit látott? — Hogy a Marson mik vannak, hát az egyszerűen nem igaz! — kezdte. Elmondta, hogy amikor a Kaja- lexum (a Mars bolygó élelemügyi minisztériuma) végigutaztatta az összes iskolai és óvodai gyermekkifőzdéken, leg- öbb helyen alaposan megvár akoztalták. (Ilyesmi is csak ott létezhet!) Mivel a nyelvet nem ismeri, a tolmács meg sokszor el-eltűnt valamelyik csinos kifőzdevezető oldalán, így hát csak várt és szemlélődött. Ámulattal tapasztalta, hogy amikor a gyerekek tízóraiját készítették vagy az ebédet, vacsorát, hát mindenből lecsíptek egy kicsit: a bajdon- bói (így hívják ők a vajat), a razsnakból (zsír), a smájrrból (hús), a jekinből (tojás), a hunokból (kakaó) és így tovább. A szakácsnők, a kukták, mosogatók ott, az orra előtt rakták nyugodt szívvel a szatyrukba, táskájukba. Rá se hederítettek, gondolván, hogy ő egyszerű földi halandó, mit ért az ilyesmihez. Fel sem fogja miről van szó. Bizony, először nehezen kapcsolt, de aztán rádöbbent, hogy itt valamiféle megrövidítés folyhat. Mikor naivan feltárta a tolmács előtt, az jót kacagott. Erre azt mondta, hogy alapos ellenőrzéssel meg lehetne szüntetni a herdálást és lopást. A tolmács még nagyobbat kacagott és megkérdezte, hogy talán a Földről hozzanak embereket? Mert a Marson nincs olyan élőlény, aki megpróbálkozna a lehetetlennel. Brillantin Ede még sok-sok marsbeli visz- szásságról rántotta le a leplet, mint például a protekció, a koma- ság, a törtetés, hízelgés és hasonlók. Embertársai csak hüle- deztek; ilyesmi a Földön képtelenség! És hálát adtak annak a 70 millió kilométer^ nek, ami a Földet velük, a Kelbimbó utcabeliekkel együtt, a marsbeliektől elválasztja. Űj Rezső
