Békés Megyei Népújság, 1963. november (18. évfolyam, 257-281. szám)

1963-11-10 / 264. szám

KOROS TÁJ _________KULTURÁLIS MELLÉKLET P etőfi Zoltán, a szarvasi diák 2. rész A nyilvános, rendes tanuló p etőli István, Zoltánt Tatay István szarvasi gimnáziumi igazgató aján­latára íratta be az ottani gimnáziumba. Zoltán nem a kollégiumban lakott, ha­nem Horváth Károly taní­tónál — Petőfi Sándor aszódi jskolatársánál — az Űj templom mellett. Innen járt be naponta tanulni a gimnáziumba. Az iskola közelében, a Nagybetlehem utcában lakott Kicska Dá­niel tanár, két nagy fiával: Emillel és Móriccal együtt. Zoltán mindkettővel jó ba­rátságban volt. Emil ma­gánúton is tanította barát­ját, Móricz pedig osztály­társa volt a VII. osztályban, ö mutatta be Zoltánt köz­vetlenül iskolába lépés előtt a szarvasi .kompánia” tag­jainak. Közöttük szerepelt Chován Zsigmond — Petőfi Sándor aszódi iskolatársá­nak és barátjának — két jókedvű fia: Ohován Vik­tor és Jóska is. A fonókák- ban ők teremtették a leg­jobb hangulatot, társaik ezért „spiritusz rektorok”- nak nevezték őket. A ki­fogyhatatlan derűtől sugár­zó „lurkók” társaságába tartozott még Zoltánon és Móriczon kívül Horváth Bé. la is, Horváth Károly isko­lamester fia, Zoltán „titok- noka”; egyik legnagyobb kegyeltje pedig Lukácsdk Jankó, a társaság dterása volt. 1865. szeptember 5-én már az ismerős pajtások so­rai között lépett be Zoltán a szarvasi főiskola VII. osztályába. A jó barátok a padokban egymás köré tö­mörültek. Zoltánt mindenki örömmel fogadta. Neve im_ ponált: „Petőfi Sándor fia!” Omaszta Gyulával együtt Petőfi Zoltánt tartották ők is a legszebb fiatalember­nek a szarvasi gimnázium­ban. Büszke is volt reá Móric barátja: — „Ha a ki­rály fia jött volna velem, azt bizonyosan nem nézték volna oly kíváncsian” — írta naplójában. Osztályta­náruk Lányi Gusztáv volt, aki a görögöt is tanította. Az igazgatón kívül a VII. osztályban még Kicska Dá­niel, Szendi (Golnhoffer) György és Zsilinszky Mi­hály is tanított A tanulás kezdetben még rendjén ment. Nem sok gondot okozott a fiúknak. Lányi Gusztáv sok szabad­ságot biztosított az osztály­nak. A kisváros hagyomá­nyaiból a szüreti vakáció sem maradhatott el, amely­nek jó részét Zoltán néhány barátjával a Maczó-kertben töltötte. Érthető, hogy ta­nulmányaiban nem volt szorgalmas, de időnként ne­mes kultúrtevékenységet végzett. Tagja volt Zsilinsz­ky Mihály önképzőkörének, amelyben dolgozatokat mu­tatott be, kisebb verseket írt. Bírálód és Zsilinszky sd. kerülteknek ítélték műve­it. Wjajnos, Zoltán hamar megunta itt is az is­kolai munkát és korához, műveltségéhez nem méltó szórakozásokat keresett ma­gának. Petőfi István a leg­jobbat akarta becsének, ö csak azt látta, hogy Szarva­son voltak a költő diákkö­ri pajtásai, jó ismerősei, ba­rátai, maga Kemuch Zsu­zsanna is, aki Kiskőrösön dajkálta apját gyermekko­rában. Az apa nagy dicsősé­ge, nagybátyjának jó ösz- szeköttetése túl sok volt ah­hoz, hogy Zoltán emberré faragásában eredményes le­hessen. Elmaradt az óvatos felügyelet, amelyre múlha­tatlanul szüksége lett volna az apai dicsőségtől túlságo­san elhódított ifjúnak. Pe­tőfi István Szarvason töb­bet kedvezett a fiúnak, mint Csákón. Megengedte azt is, hogy a Kasinóba jár­jon. — „Inkább itt töltsön pár órát, mint a városbeli csavargással!” — mondotta. Horváth Károly pedig la­kodalomra, disznótorra, névnapra, keresztelőre, ebédre, vacsorára is elvit­te magával kegyeltjét. A szarvasiak el is várták tőle, hogy magával vigye: — „Ale nak aj Petőfiho magával hozju!” — De Pe­tőfit is magával hozza! — mondották neki nyomaté­kosan egy-egy ilyen alka­lommal. Később, amikor már Zoltánnak tágult az is­meretségi köre, olyan he­lyekre is hívták, ahová Horváthot nem. El is ment szívesen mindenhová! A tisztességes iskolames­ter Űj templom melletti ott­hona a féltve őrködés mel­lett így vált forrásává Zol­tán kilengéseinek. Érdekes, hogy a sok szó­rakozás és kilengés ellenére sem volt nagyobb vissza­esés 1866. január 31-én, az első fél év végén tanulmá­nyaiban: még három tárgy­ból kitűnőt kapott, négyből dicséretest, de voltak már kielégítő osztályzatai is. A magatartásból kapott „több­nyire törvényszerű” osz­tályzata már aggasztó je­lenség volt! A második fél évben nem voltak ilyen elnézők taná­rai. Egymás után következ­tek a tanári értekezletek, amelyeket csaknem mindig Petőfi Zoltán magatartása miatt kellett összehívni. A mértéktelen szórakozások természetes következménye volt ez, amelyekbe már olyan korán és ellenállha­tatlanul belesodródott. Mindezek folytatása az lett, hogy 1865—66. évi május 23-án keltezett félévi bizo­nyítványában sem szorga­lomban, sem erkölcsi te­kintetben nem felelt meg a követelményeknek. Nem igaz azonban, hogy kizárták az intézetből! Ezt igazolja az 1865—66. évi Főiskolai Évkönyv 22. oldala, ahol a VII. osztályba beírott tanu­lók névsorában a következő rövid bejegyzés található: „Petőfi Zoltán, R. Kai. P.-Csákó, Békés megye; Tanév vége előtt eltávo­zott.” M iért távozott ed az is­kolából, amikor a hi­vatalos iskolai okmányok szerint nem rekesztették ki véglegesen az intézetből? — Erre már bőségesen volt oka. Saját nyilatkozatából is lehet olvasni, hogy nem akarja Szarvason elvégezni az iskolát! A helyzet most úgy alakult, hogy a többiek kizárása őt is távozásra késztette. Zoltán ekkor már azok közé tartozott, akik a „legkisebb áthágás” eseté­ben szintén kitiltásra vol­tak ítélve... Tény az, hogy elment éppen ebben az időben, nem várta meg, míg „csúfosan kirekesztik!” Zoltán ezután már nem tudott tartósan a kötelesség­teljesítés helyes útjára lép­ni. Hiába fogalmazta meg könnyekig ható költemé­nyében magasztos életcélja­it: „Költő szeretnék lenni, nagy s dicső, Hogy zengenék bút s édes őrömet, Hogy lelkesftnék csüggedt lelkeket, S száríthat­nám a bánat könnyeit.” Mindez ábránd maradt csak! Egy beteg testi, lelki­erejétől megfosztott ifjú re­ménytelen vágyakozása! K alandos tanulás Nagy­kőrösön, Szegeden, is. mót Pesten a további sorsa. Színészélet, kóborlás, nyo­mor — későbbi útja. Köz- ben-közben megjelenik még Csákón is, de inár mint sú­lyos beteg. Nagybátyja küL földre küldi betegségét gyógykezeltetni. Gyakran lehetett látni még anyja életében a Gyöngytyúk ut­ca, Zerge utca meghitt or- gonáskertjében. Életének utolján tartott már, „a sze­génység ifjú tüskéi”-vel ar­cán. Odakint május volt még, s a pesti orgonás sem tudta elrejteni tavaszi illa­tával a fiú halálos bánatát, akinek „egyetlen krajcár sem volt zsebében”. Az anya is meghalt már... A nagy költő fia pedig ottmaradt egyedül, kétszeresen árván a pesti utcán: „Távol honomtól éltem egye­dül, Nem volt barátom, és nem volt hazám; Mivel szám- űzetém kegyetlenül, A bánat terhe nehezült re ám... —” írta Egy száműzött imája című költeményében. Utolsó hónapjait nem pesti rokonainál, hanem Do- linay Gyula barátja laká­sán (Sándor u. 12.) töltötte. Amikor a rokonság tudomá­sára jutott súlyos haláltu­sája, a „kitagadott” fiú egyszerre ismét szerető gyermekké, rokonná vált. Petőfi István egy „postako­csi rakomány ennivalót” küldött Csákóról, mégis legnagyobb nyomorban halt meg 1870. november 5-én, reggel 7 órakor Dolinay Gyula lakásán. Petőfi Ist­ván, aki a temetésre késve érkezett, Zoltán haláláról táviratban az alábbi érte­sítést kapta: „Petőfi István, Gyoma. Küldönc által Csákóra. — Zoltánunk ma reggel 6 óra. kor elhunyt, temetése hol­nap délután 4 órakor — Szendrey.” Nem volt még 22 éves sem, amikor meghalt! Temetése megrendítő volt amelyen Arany János is részt vett, a temetőbe kikí- sórvén megrendülve, nyil­vánosan is könnyeit hullat­ta keresztfia koporsójára. fólián élete tragédia, mert tehetséges, több­re hivatott volt. Életéért, tragédiájáért felelős marad környezetén kívül az egész kiegyezés előtti társadalom is, amelyben nem talált ma­gára a nagy költő kiváló tehetségű gyermeke. — Ezért a kegyelettel nem­csak apjának, de elveszett fiának is adósak vagyunk. Irányi István Firajermann szovjet Író Elbeszélés az első szerelemről című re­a TIT irodalmi szakosztályának Senyének filmváltozatát mutatja be ma, november 10-én a rnmnrmrwOTi Amikor egy lány 15 éves iagja csárdaszállási Petőfi mozi. „Szerelvényt igazíts” — mond­ta feljebbvalója a hozzá belépő kiskatonának. Ez civilben úgy hangzik, hogy „helyezd magad kényelembe”. Nos, a Lili báró­nő, mint a legtöbb operett, af­féle kényelembe helyezést je­lent a közönségnek a napi, heti odaadó munka, tanulás, igyek- vés után. Mindezt azért kívántam ily módon előrebocsátani, mert egyszer, nem is nagyon régen, olyan bírálati szempont köve­Ezzel egyidőben illésházy László, színpadi szerző grófi cí­met és hozzá ősi kastélyt örö­köl. Azonban, hogy szövegből is bőven teljék a három fel­vonásra — mert muzsikából pa­zarul futja! —, nem megy olyan simán a dolog. Ennyit a darab­ról. A szereplők esetében a legje- lesebbikkel kezdem és úgy ér­zem, ebben rendező, karmester és színész egyaránt egyetért velem; Huszka Jenő muzsikája alig árnyaltan tolmácsolta. II- lésházy László szerepében Bánffy Frigyes, megszokott, rutinos szerepjátszásával egészí­tette ki kettőjük játékát. Jó lenne, ha a terem akusztikai lehetőségeihez mérten mérsé­kelné hangerejét. Sasvári Cla- risse művésznő: Barcza Éva. Ö és Széplaky a rendező jó szemével, nagyszerűen egymás­ra leltek. Daloltak, táncoltak; vérbeli operettet játszottak. Barcza Éva alakítása igazi cse­mege volt. ®Az ütődött Frédi gróf Széplaky Endre megfogal­mazásában akként hatott, hogy ez a csupa humor színész nem­csak visszaadta egykori „ariszr tokráciánknak” ezt a jellegzetes figuráját, hanem maga is él­vezte a szerepét. Padur Teréz (Agátha grófnő) és Dénes Pi­roska (Chrisztián grófnő) két vénkisasszony szerepében köny- nyekig kacagtatták a nézőt, azonban nem csupán a helyzet- komikum adta gépies lehetősé­gek igénybevételével, hanem sziporkázó komikai tehetség'ik egész skáláját vonultatva fel. Feltűnt Zborai miniszteri titkár szerepében szép énekhangjával Darabos Ferenc. Jablonkai Má­ria szobalánya moliére-i vígjá­tékok hasonló szerepkörének . eleven franciás alakításaira emlékeztetett. A többi epizód­szerep alakítói is kitettek ma­gukért a darab sikeréért. Kü­lön említeném Csonka Imrét, aki Becsey tiszttartó szerepében most mutatkozott be először a csabai közönségnek. Kosztümje kifogástalan, a lovaglópálcát is méltó módon ütögeti időnként, sajnálatos azonban, hogy a fel­felé hajlongó, lefelé taposó ra­vasz, kegyetlen urasági tiszt­telt magának létjogot, mely — kissé karakírozott fogalmazás­ban — az operettől is terme­lési indexeket és dialektikus materializmust kért számon. Ennek a felfogásnak ugyan még ma is akadnak védelme­zői, de sorsuk már az utolsó mohikáné. Ha úgy tetszik, még ez a század eleji figurákkal teli, felszínes tartalmú darab is ne­vel. Különösen a közönség fia­talabb részénél lehetett megfi­gyelni, hogy milyen jót derül­nek a számukra már-már ért­hetetlen bonyodalmakon, mint például harc a rangért, a grófi címért és hasonlók. A történet maga, tizen egy néhány szerep­lője ellenére is sima, egyszerű meséjű. A festékkereskedésből meggazdagodott és bárói rangot vásárolt Malomszeginek már nem elég ez a rang, grófi címre és igazi ódon kastélyra törek­szik. Mindezt pénzzel és lánya kezével szeretné megszerezni. ennek az operettnek a főszerep­lője. Németh László karmester és a színház zenekara méltó módon, lendületesen, bravúros megoldással tolmácsolta Husz­ka zenéjének életvtdámító ere­jét; néhol azonban túlzottak a fortisszimók. Beck György a színpadon el­veszett, megszűnt, helyette Ma­lomszegi báró élte a felfelé törő pénzember fölényes, magabiz­tos, lezser életét, ö volt az a fonál, mely a túltelített oldat­ban összefogja és kikristály osít- ja az egésznek a tartalmát, for­máját, és akinek a célja miatt vagy ellenére történik a darab­ban minden. A címszerepet ala­kító Szegő Zsuzsa nemcsak a közönség nőnemű részéből el­ragadtatást kiváltó kosztümjei­vel és üdeségével hatott, hanem ízléses játékával is. Kár viszont, hogy Huszka kellemes meló­diáit a kelleténél harsányabban; tartó típus, annak karakírozott operettfigurája helyett egy szín telein batosispáait állít elénk. Ez azonban bizonyára csak átmeneti állapot, melyből az állandó gyakorlat kisegíti majd. Suki Antal díszletei „operett-korszerűek”, mintegy tükörben mutatják azt a kör­nyezetet, mely a színpadi figu­rák eleven elődeinek volt a szabad vadászterülete. Máté Lajos rendező ügyesen és gonddal lenyesve minden vadhajtást, minden túlzást, ak­ként rendezte a darabot, hogy az előadás igazolja a rendező­nek eme szavait: Az önmagunk­kal vívott küzdelem pástján a pontozóbíró — a közönség lesz... s hisszük: kegyeit meg tudjuk nyerni úgy, hogy nem ejtünk sebet a magunk törek­vésein, s az ő igényén sem. — így is történt. Huszár Rezső l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents