Békés Megyei Népújság, 1963. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1963-11-10 / 264. szám
Kiss Zoltán: Lenin jóslata Babonás hittel hitte az ember, hitte, mit ésszel föl sem ért talán, hitte, hogy korgó gyomrába étel, talpára bocskor, kezébe szerszám kerül, és délre meghozza érett gyümölcsét a nyár... Mint földben a mag, mint éjben a fény, mint. éles tőrként kiálló tüskék között a bimbós remény kipattan, leveti bánat-fekete üszkét, s Viharmadár száll szabad magasban szárnyaló tűzként.., Kínok savával ezért verették, ezért lesett rá orozló halál — szemében álmok kékje ne ringjon, ne gyújtsa izzó holnappá a mát, szaván, mint partra ívelő hídon, fény ne fusson át... Végtelen térbe nyitott ablakot. Mint jövendölte: a jóslat betelt. Ember az Embert emeli fénybe, kitárul napunk, mint nyíló kebel, s tűzpiros ívén a vér erezése jövendőt ölel...-----------------—*---------------------Ol áh Éva: És neveden sem szólíthatlak.. , A kötöttségek szökökútvizében Forró kezünk hiába áztatom; Téged meleg szobába old a kétség, Engem szelekre fon a fájdalom. Koraszülött vagyok, A túllépett előítélet igazán, De lányért imádkozott, míg hordott engem, S vagy negyven évet tévedett anyám, En nem dobtam el a gyermekcipőket, Szenvedélyünk nem fogyasztottam el Kanalanként Családi vacsorákon; Az én szavam nem lehetett a döntő, S bár tőlem még senki sem kérte számon, Szétosztottam naponta minden álmom. Lázit a csend, Sok bezárt kapu messzire hajít, S én egyre halkuló léptekkel járom Az egyedüllét mellékutait,------------*-----------F iiadéi fi Mihály: Köszönöm neked... Most csendben köszönöm neked a mosolyt fanyar ajkadon, a szemedben alvó tüzet, a hangtalan ígéretet... Most halkan köszönöm neked a vágyat és az álmokat, a hívő s józan perceket, s minden dalt, amely égetett... Most némán köszönöm neked a színt, a szót, a bánatot, s ezt a félig lepergetett örökké izzó életet...------------*-----------Éb li Katalin: Csillag-lugas borul fölém, szememben az ég áttetsző; szövőszékén a szorgalmas Hold hatalmas, fekete selymeket sző. A mozdulatlan, álmodó városokon zümmögő vonatok suhannak át, finom, lágy füstté oldva fel a lerakodott, kemény éjszakát. Később a táj körvonalaiba fény-elektronok áramlanak, izzik a part és a házak éle, mikor újszülöttként felsír a Nap. Szalai János: ÍTÉLETIDŐ i Szakadt az eső. Vakitóaa cikázott az ég és amint elérte a legelőn magányosan álló öreg tölgyfát az Isten ostora, olybá tűnt a nagy csattanás, mint egy mesebeli óriás hatalmas, fájdalmas ordítása. A lángok belemarkoltak a fa üstökébe és mohón nyelték az ágakat. Az ember, akit a vihar útközben ért, megállt egy pillanatra. Belebámult a végtelenbe. Végignézett ázott ruháján, köpött i egy nagyot, ezzel is jelezve, hogy számára ennyit ér most minden, és dühtől fűtötten ment tovább haza, a tanyára. Késő délután volt, amikor Tóth István hazaért. Bodri, a jó öreg komondor is csak a vackából üdvözölte. A ház most még elhagyatottabbnak tűnt. A felesége nem jött elébe és amikor benyitott, akkor is így fogadta: — Hát megjöttél? — Meg! — Mi van veled? Mi történt? — Semmi! Fázom! Hozz inkább száraz ruhát! Az ember átöltözött és leült az asztalhoz. Az asszony odarakta eléje a párolgó, illatos csirkepaprikást. Utánanyúlt, de félúton megállt a keze. — Ez is neki készült, mi? — Kinek? — Neki, a hétszentségit! Neki, aki miatt levágtad a csirkét... — A csirkét? A csirkét megfogta a Bodri, a kutyád, azért kellett levágni... — Megfogta a kutyád, a Bodri... azért kellett levágni. Értitek ti, asszonyok a csíziót. Neked meg talán azért kellett lefeküdni vele, a Háttá Danival, mert elfáradtál, nemde? Elég volt a hazudozásból, elég! Mindent megtudtam. Nekem többé nem hazudhatsz! Érted?! Bodri vinnyogni kezdett az ajtó előtt és nagyot csattantva tűzkigyó szaladt az égen. Az asszony odaszaladt az ablakhoz és amint meglátta a közelben égő szalmakazlat, felsikol- tott. — Ég a Kovácsék szalmakazla! — Na és? Mit csináljak? Ügy sem lehet eloltani ebben a megveszekedett időben. Ismét vad szél kerekedett. Megrázta a rozzant ablakkereteket, mint tyúk a szemétben, úgy kotort az égő kazalban, melynek fekete-vörös lángjai a sáros földet szárogatták. — Félek! — mondta az asz- szony. Az ember ügyet sem vetett az asszonyra, csak akkor ordított, amikor látta, hogy még nem kész az ágy. 2.szőtt. Dani nem figyelt. Még egyszer megfordult és most még feljebb csúszott a szoknya. Dani elment. — Pedig milyen közel volt a polyvás! — sóhajtott Kányání. Tegnap itt volt nála Kissné. Elbeszélgettek erről Is, arról Is. Egyszer csak azt mondja Kissné: — Te, ez a Kovács örzse biztosan szerelmes a Daniba’! Mintha a villám csapott volna belé. — És Dani? Ajtó nyílott, megjött a férj. — Julis! Julis! — Na! — Esik az eső, cudar egy idő van. Úgysem tudok mit csinálni, átnézek egy kicsit Berkiékhez. — Ultizni? — Uhüm..: — Jól van, menj. Később én is átnézek... 3.. Förtelmes zenét dobolt a jég a tetőn. Az ember mozdulatlanul feküdt az ágyban. Az asszony is. Egyikük sem szólt, de mindkettőjük arcáról, tekintetéről, gyűrött homlokáról le lehetett olvasni, hogy belülről valami feszíti őket. Az asszonyban ilyen kérdések vilióztak. — Ki beszélhetett Istvánnak? Ki feketíthette őt be? Kinek nem tetszett, hogy ők megértik egymást, hogy boldogan élnek? Kinek? Az ember is kérdéseket méricskélt. — Vajon igaz lehet az, amitv Kányáné mondott? Igaz lehet, hogy az ő felesége a Háttá Danival...? — Elhiszi-e a férjem, amit mondtak neki? Nem, nem hi heti el! — Csak tudnám biztosan. Ha egyszer rajtakapnám őket! Az Isten se mentené meg... — Dani kívánatos, szép ember. Magas, fekete hajú. Egy rakoncátlan tincs mindig a szemébe lóg. Erős, erősebb, mint Pista, de azért nem cserélném el a Pistáért. — Talán itt, talán épp ezen az ágyon. Ezen az ágyon, ahol én fekszem, a hitvesi ágyon, ahol... — Belebolondul a ember ebbe a... — Erzsi, hé, alszol? — szólalt meg az ember. — Nem! Miért? — Csak.-- Elfújjam a lámpát? — Mit bánom én..; Az asszony felkelt. Sötét lett a szobában, csak a gondolatok cikáztak, villogtak az agyakban. 4. Berkieknél még font voltak. Négyen ültek az asztal körül és kártyáztak. Az asszonyok néha oda-odafigyeltek a kár- tyázókra, különösen akkor, ha pénz csörgött. Különben ők is jól szórakoztak. Nemcsak a cérnát, hanem a nyelvüket is szaporán öltögették. Minden szóba került. Egyszer csak Kányáné azt kérdi a többiektől: — Hallották? — Mit? — Valóban ném hallották? El sem akarom hinni, hisz már az egész falu beszéli... — Mit? — Hát azt, hogy Kovács örzse, a tanyai Tóth István felesége a Háttá Danival cicázik. — Jó gusztusa van. — Kinek? — Hát az örzsének. — Azt hittem, hogy a Daninak. — És mit szól ehhez az ura? — Mamlasz az. Már az egész falu tud az esetről, csak ő nem. — Olyan, mint az apja. — Már ő is tud róla! — kacsint Kányáné. — Megmondta neki? — Hát, ha nem jött magától... — Aztán ki látta? — Bolond ember az, aki nyíltan csinál ilyesmit... — Hé, asszony! -- zavarta meg a pletykálókat Horváth Vince. -- Készülj! Megyünk haza. — Befejezték? — Én be, de folytathatom még, ha adsz* egy kis pénzt. — Elvesztetted a pénzt, azt a sok pénzt. — A húsz forintot? — Az is pénz manapság? Nyolcnapi cigarettapénz. És ezt egy este elveszted... Horváthné még akkor is lármázott, amikor kiléptek az ajtón. Kint még mindig tombolt a vihar. Horváthék nagy ügy- gyel-bajjal tudtak csak hazamenni, pedig a szomszédban laktak. 5. Hz ember nyugtalanul forgolódott. — Kimerült szegény. Hosszú lehetett az út a viharban. Agyonfázhatott — gondolta magában az asszony, amint a másik ágyról a férjét figyelte. Az ember időnként valami érthetetlent mormogott, aztán vadul cibálta a dunnát. Álmodott. * Borzalmas volt az álma. örzse ott állt a tornácon. Ünneplőbe öltözött. Azt gondolta, hogy István megint a faluba ment. Tévedett, mert István ott állt az egyik bokor mögött és figyelt, örzse mosolygott. Egyszer csak mintha röpülni akarna. Kitárta két kezét, lábujjhegyre állt. A megfeszült izmok szebbé tették a lábait, dagadó keble pedig úgy remegett, hogy Istvánnak kedve lett volna mindjárt megszorongatni. Bodri vakkantott egyet, majd farkcsóválva futott az érkező ember elé. — Dani! — futott ki István száján. — Hát mégiscsak eljöttél? — El szívem. — Ügy vártalak. — István? Elment. Nyugodt lehetsz. Nem gyanakszik. — Pedig, ha tudná... — Jaj, ne is mondd... örzse átölelte Danit. Bementek a szobába. Becsukódott mögöttük az ajtó. Még így a csukott ajtó mögül is kihallatszott a kacagásuk. — Csókolóznak, cicáznak... A keserves úristenit ennek a világnak — rántotta szét a bokrot István. Óvatosan, hogy észre ne vegyék, az ajtó felé kúszott. Már bent volt a konyhában. A szobából örzse hangját hallotta. — Ne! Várd meg, majd ha a feleséged leszek... — Nem tudok várni! Megöl a szerelem. Szeretlek örzse, nagyon, nagyon szeretlek... Hirtelen kicsapódott a szobaajtó. — Cafat! Te, te cafat...! — bömbölte István. Kés villant, hörgés hallatszott, majd minden elcsendesült. — István! Mi van veled? Ébredj, hé!? István felriadt. Álmosan a mellette ülő asszonyra pislogott. — Mi történt veled, István? — Semmi! — felelt az ember és a fal felé fordult. 6. II falióra egykedvűen ketyegett. Kint még mindig tombolt a vihar oly borzasztóan mennydörgött, hogy örzse félelmében összekuporodott. Az álom végül rajta is győzedelmeskedett. Bodri rettenetes csaholásba kezdett. Azt az embert fogta, aki az imént fordult be a tanya udvarára. Alig támolygott. Látszott rajta, hogy rettenetesen elfáradt. Sudár termete mint dacos fa käzdött a viharral. Ha- jadonfőtt volt és így látni lehetett göndör haját, amit úgy összekúszált a szél, hogy egy- egy tincs a szemébe lógott. Az ablakhoz ment. Megzörgette. — Hé, István itthon vagy-é? A kérdésre nem jött válasz. — István, hé... Az asszony felébredt. Az izgalomtól a szíve a torkában dobogott. — Dani! Hogy kerülhetett ez ide? Mi lesz, ha István megtudja, hogy itt van? Jaj, édes Istenem, csak menne el... István mocorogni kezdett. Dani ismét zöargött. — örzse...! — Ha jól hallottam, neked szóltak! — Nekem? — *Neked hát! Engedd csak be a gavallérodat! — Én? — Hát ki az Isten, talán én engedjem be?! Az asszony felkászálódott. Magára rántotta a ruháját, a lábára meg egy rossz cipőt húzott és kikiáltott a jövevény megnyugtatására. — Várjál, mindjárt megyek! Gyufa sercent, kulcs fordult a zárban. — Már azt gondoltam, nem vagytok itthon. István is itthon van? — Itthon! — Hű, de megveszekedett egy idő van kint... — Kerülj már bejjebb. — Jóestét, István! Ne haragudj, hogy éjnek idején zavarok, de gondoltam... — Nem zavarsz. Aztán mi járatban vagy errefelé? — Csúnya idő van kint. Dörög, villámlik, csapkod az istennyila, esik az eső meg a jég, mintha a hideg pokol szabadult volna a földre. ítéletidő van kint. Sok házról még a tetőt is levitte a szél. Nálunk az állatok úgy megvadultak a vihartól, hogy a Sárinak a csikója megszökött az istállóból. Errefelé jött. Azért jöttem: nem volna-e egy esőkabátod... — Vanni van. — Lennél szíves kölcsön adni. Mert hát azért mégiscsak kár lenne azért a nyamvadt csikóért... — Ott van a fogason, a konyhában... — Köszönöm. Holnap visszahozom. — Ráérsz vele. Nem sürgős. — Hát jó, akkor majd alkalomadtán beadom. Dani elment. Az asszony gyorsan a dunyha alá bújt. — Elment? • — El! — Jó trükk ez az esőkabát. Óvatos. Már a konyhában megkérdi: „István is itthon van?” Itthon a hergott istenit, itthon! Jó, hogy itthon van!‘Most legalább maga is meggyőződhetett róla, hogy mi történik a háta mögött. Most tagadd le, most, te cafat. István kiugrott az ágyból. — Takarodj a házamból, te, te mocsok féreg...! Takarodj! — István... Kint villámlott és íelnyögött az ég. 7. Lassan világosodott. Az ablakon beszűrődő fény megvilágította Istvánt. Alit és maga elé bámult. Olyan volt, mint aki megzavarodott. Szemei véresek voltak, arca sápadt és ökölbe szorult keze remegett. Egyszer csak hirtelen a földre vágódott. — Erzsók! örzsi! Erzsikém! Karjai átölelték az asszonyt. Kicsit felemelte, a szemébe nézett és ujjai remegve simogatták a formás kezet. — Erzsók! Nem akartam! Hidd * el, nem akartam! Szeretlek Szeretlek!... 8. Néhány óra múlva egy autó állt meg a tanyán. Négy ember szállt ki a kocsiból. Benyitottak a konyhába, majd a szobába. Az ágyban ott feküdt a halott asszony. 9. fl koporsó ott állt a tanya közepén. Rajta felirat: „Tóth Istvánná élt 23 évet”. A koporsó mellett ott állt az ember. Két rendőr fogta. — Megbolondult — súgták egymásnak az asszonyok. — Talán nem is volt igaz az egész Dani-história. — Ugyan! Ok nélkül nem ölte volna meg! Nem bizony. Biztosan meg volt rá az oka! szólt közbe Kányáné és megborzongott. Valami hideg kéz marokra szorította a szívét. Kányáné behúzta maga mögött az ajtót. Bement a szobába és megállt a tükör előtt. — Na, ezt is elintéztem! — mondta magának, miközben megigazította haját. Sokáig állt a tükör előtt. Danira gondolt. Sokszor ő maga sem tudta megérteni: miért jár mindig az eszében Dani, de mostanában egyre világosabban látja: szereti Danit. Ezt abból Is következteti, ha hozzányúl a férje, amikor ő Danira gondol, akkor úgy érzi, hogy utálja az urát és azt a másikat, az elérhetetlent szereti. A konyhában csörömpölés hallatszott. Kányáné összerezzent. Arca halottsápadt lett és szíve a torkában dobogott: — Jaj, csak nem az uram!? A macskanyávogás megnyugtatta. Az uráról most Ismét eszébe jutott Dani meg Tóth, a tanyai Tóth István, akinek a fejébe szökött a vér, amikor megmondta neki a nagy újságot. Az ő ura biztosan legyintene az ilyesmire és azt mondaná: — Asszonypletyka! Áh, teszeiosza egy ember az ő férje. Dani az más! Csak az meg nem akarja észrevenni. Tavaly csépléskor Is mi történt? Dániáiknál csépeltek. Ebédszünet volt. Ott feküdt ő is az almafa alatt. Ügy tett, mintha aludna, pedig nem aludt. Danit figyelte, aki a gép kör'Jl szöszmötölt valamivel. Ügy emlékszik midenre, mintha ma lett volna. Dani az alvókat nézte és ő rafinált, megfordult. Ügy fordult, hogy a fél combja kilát-
