Békés Megyei Népújság, 1963. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1963-11-07 / 262. szám
„ÖRÖK DICSŐSÉG A HARCOSOKNAK...” emlékmű Rajkaion túli katonák es komszomolisták a magyar internacionalisták A sebes sodrású tajgal Tungir folyón, mintegy nyolcvan kilométerre az oljokminszki kerület köz. pontjától, Tupik falutól, van egy zátony, amelyet már hosszú éveik óta magyar zátonynak neveznek. Vajon honnan ered ez az elnevezés— hiszen ez a hely sok ezer kilométerre fekszik Magyarország, tói? Miféle kapcsolat van a Tun- giír tajgai partjai és aközött a föld között, amelyet a Duna hullámai simogatnak? Mindjárt kiderül, hogy van ilyen kapcsolat, méghozzá igen erős: mindkét tájat a magyarok és oroszok kiöntött vére öntözte a szovjet hatalomért folyó harcban. 1918-ban a Vörös Hadsereg ala. kulatai között, a dvorszki fronton, magyarok is voltak: az első internacionalista magyar csapat. Szem- jonov atamán fehérbanditái ellen harcoltak. Ez az egykori magyar hadifoglyokból alakult csapat megérdemelt hírnevet szerzett. 1918 nyarának közepén bonyolulttá vált a helyzet Az intervenciósok és a fehérgárdisták egyre erősödő gyűrűbe szorították szovjet Szibéria és a Távol-Kelet területeit. A Bajkálon túli szovjet hatalom összeomlott. A szovjet ka. tonáknak ideiglenesen meg kel. lett szakítani a fronton vívott har. cot. Partizánháborút kezdtek. Megindult a Vörös Gárda egységeinek kialakítása. Sz. Lazo és D. Silov részvételével megoldódott a magyarok ügye is. A magyarok elhatározták, hogy megőrzik egységüket és egy ideig a tajgába vonulnak. Azt tervezték, hogy a Tungir folyón Tupiktól Jakutiába eneszikednek, és ha a Léna mentén vörösökkel találkoznak — egyesülnek velük, hogy közös eró. vél folytassák a harcot a szovjet hatalomért. Lazo utasítására a magyar csapatot a nehéz helyzet ellenére is felszerelték kellő mennyiségű fegyverrel, lőszerrel és élelmiszerrel. A magyarok különösebb veszteség nélkül elérték Tupikot. Ez annál jelentősebb dolog volt, mert útközben Mogocstól fehérkozák portyázások voltak. Megindult a munka: az ismeretlen őserdei folyón kellett útjukat folytatni. Sietve tutajokat ácsoltak, a lőszert, fegyvert és az élelmiszert is felrakták. A Tungi- ron ereszkedtek lefelé, őszi, alacsony vízállás, zátonyok, lassú folyású folyószakaszok gátolták az előrejutást az északi folyón. Beálltak a fagyok és a csapat két hét alatt Tupiktól csak hetven kilométernyire jutott előre. A magyarok nem tudták, hogy ve. szély leselkedik rájuk. Attól a helytől, ahol a Cserjemnaja patak ömlik a Tungir folyóba, körülbelül tíz kilométerrel lejjebb van egy zátony, amely végzetessé vált a magyarok számára. A gör- gelék kövek néhány tutajt összetörtek, a lőszer, a fegyver, az élelem mind elsüllyedt. Megkezdődött a kényszertelelés. A Tungir jobb partján tábort kellett építeni. A magyarok számára a szokatlanul szigorú tél nehéz helyzetet teremtett. És itt nemegyszer a proletártestvériség mentette meg őket. A közeli falvak és bányák munkásai utolsó falat kenyerüket, utolsó marék lőporukat is elvitték nekik a tajgába... A magyarok földbe vájt kunyhókat, fedezékeket építettek és jó néhányszor visszaverték Szem- jonov atamán portyázó csapataiMogocsában gyülekező fehérgárdista egységek jelentették. Igaz, a bányamunkások segítettek a for. radalmi magyaroknak: rá-rátá- madtak a fehérgárdistákra, egy időre megakadályozták az ellenfél közeledését a tungirszki országúton. De az elkeseredett harc egy hónap múltán tovább folytatódott. 1919 márciusában Mogocsa kör. zetében több ezer jól felfegyverzett fehérgárdistát összpontosítottak, támogatásukra pedig japánok is érkeztek. Az ellenfél erőd nagyok voltak. Letörték a bányamunkások ellenállását és sikerült megközelíteniük a magyarok táborhelyét is. A harc néhány óráig tartott. Kifogytak a lőszerkészletek, sok harcos elesett a csatában. És ekkor az életben maradottak elhatározták: felgyújtják a tábort és áttörnek az ellenfél állásain, hogy egyesüljenek a vörös partizánokkal. Más választás nem volt! A mintegy 300 harcosból álló emlékművénél. egységből egy kis csoportnak, mindössze tizenegy embernek sikerült áttörnie a vörösökhöz. E csoportban volt Selusevics, Anton Verbej (Verebély?) és Kertész. Később ők mondták el a magyar csapat sorsának történetét. A többi harcos nevét sajnos nem sikerült megállapítani... Múltak az esztendők. E távoli évek eseményei nagyon felkavartak. Engem, a Magyarország felszabadításáért folyó harcok részt, vevőjét, szó szerint megrázott a magyar csapat hősi sorsa. Azoké a magyaroké, akik a Bajkálon túli északon életüket áldozták a szovjet hatalomért. Gondolták-e a magyarok, hogy egyszer felkél a nap és a szovjet katona eljön Magyar. a földesurak igája, a fasizmus uralma alól? Tudtak-e a magyarok arról, hogy azokban a napokban, amikor a magyar csapat a tajga mélyén október ügyét védelmezte és Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot, a nagy Lenin, a párt kongresszusáról rádión közölte: „Oroszország munkásosztálya minden erejével az önök se. gítségére siet”. 1962-ben a csitai kiadó megjelentette az én verses elbeszélésemet. Ez a címe: Magyar zátony. Ez év tavaszán a tungiroljokminiek meghívtak a téli vadászatok befejezésekor a szarvastenyésztők és vadászok ünnepére. Megegyeztünk az ünnepségen: nyáron vagy őszszel, amikor már nyoma sincs a Tungir jegének, amikor a tajga a legcsodálatosabb, leereszkedünk a folyón a magyar zátonyhoz és em_ lékművet állítunk a forradalmi magyaroknak. És íme, csónakjaink máris kikötnek a parton. Szétnézek. A folyó fölé vörös fenyők hajolnak, A szovjet hatalomért elesett magyar hősök emléktáblája. NOVEMBER 7 Ezer új hajtás nőtt fel, ezer tekergő inda fonja most át a fákat növekvő, új erővel. Udvara van a holdnak, zizzenve él az erdő, gyökerek hűs tövében nyugosznak lent a holtak. Sok év múlt el azóta, hogy innen elindultak, s fiatal szívük sajgott a rab világnak kínján. A géppisztolyok tára föld besüppedve hallgat, s tücsökzenén keresztül intenek hallgatásra. Régóta zárt szemekkel néznek át a homályon és azt mondják: — Ki most érez. te tudod, mi a reggel, te tudod, mi az élet, mi az, hogy hazatérni, nyugodtan ágybatérni... Ezt a világot védd meg! — Ezt az életet óvjad! — A békesség vigyázzon! s továbbhallgat az erdő, s udvara van a holdnak. Tasnádi Varga Ét Svudttn, Jccmátt — Naplótöredék — Kitárom a szállodai szoba ablakát. Harmatos, puha fényű reggel van. Július 10-e. Ma útrakelühk, megyünk tovább Szocsiba. Jó most itt állni az ablaknál, a Nork hegy piruló baracktól illatos tetején, míg a többiek alszanak, jó zavartalanul elmerülni a fenséges panorámában. Jereván... Jereván... örmény- ország fővárosa vagy, s előttem terülsz el. Ezernyi ház, ezernyi utca, esténkét — millió szentjánosbogárka pillog — fényárban tündökölsz zsongva, keletiesen. Már könyökölök. Bálra puha párába burkolózottan tartja az eget az Ararát. A kicsi és a nagy. Mert kettő van. Csillog a hó mindkettő tetején. Aki felnéz rájuk, az már Törökországot látja. Jobb oldalt is kék hegyek koszorúja. Amikor öt nappal ezelőtt a vnu- kovói repülőtérről felszállt hatalmas gépmadaraink, még azt hittem, hogy egzotikus városba jövünk. Pálmák, zsibongó piacok, turbános öregek látását vártam, a Sejtelmes Keletet. Most már, hogy öt napon át csavarogtam az utcákon, tudom, hogy nem meseváros Jereván, hanem a Szovjetunió egyik leggyorsabban fejlődő köztársaságának szíve, prózai, dől- gos hétköznapokkal, nyílt és szerető szívű emberekkel, mesévé szelídült legendákkal. Nézem a várost, az ébredését lesem és próbálom az eligazodást. Merre is jártam? Zfionganak a képek, kavarognak az utcák. A Lenin tér ködpárába bújik. Innen igaznak ki — mint a küllők — az utcák sugarai. A téren hatalmas szökőkút, körötte tó és a tó körül pihenő öregemberek. A régi városrész tőle jobbra terül el a Zangu partján. Egymás hegyé- re-hátára épített házait hamarosan lebontják, hogy újakat építsenek az embereknek máshol, a város másik szögletében, napfényeset, emberit. Rengeteg lakás épül most is, de nehezen tudnak mindenkinek új otthont adni. Az első világháború előtt csaknem egymillió örmény vándorolt el Amerikába, Lengyelországba, Afrikába és ki tudja még hová. Aki nem halt meg, az lassan visszatér elhagyott hazájába. A honvágyat csak a halál sorvasztja el... Az állam minden visszatérőnek lakást biztosít. Micsoda humánum! Ez a város 50 évvel ezelőtt csak néhány tízezer lakost számlált, s ma csaknem 700 ezren élnek benne. Napról napra tágul a határa. Felvillan az úttörővasút képe. És a Győzelem Parkja, ahol most egy nagy gránitobeliszk hirdeti a győzelem fenségét. Családi séták, bimbózó szerelmek parkja ez a park. Csupa illat, csupa madár- dal minden szeglete ilyenkor nyáron. A gyárakat keresem innen ttz ablakból. Az alumíniumüzemet, ahol tegnap este az egyik örmény legény egy magyar slágert énekelt nekünk magyarul, a konyakgyárat, ahol a Szovjetunió konyakexportjának 75 százaléka készül, a Tudományos Akadémiát, ahol a világhírű csillagász ■— ősz hajú, kék szemű ember — Viktor Am- barcumjan dolgozik, az Operahá- zat, ahol az örmények „csalogánya”, Goar Gaszparjan énekel, az Ecsimiazint, az egyházi székhelyet, ahol az örmény pápa él, aki tud magyarul... Hihetetlenül gazdag és kedves ez a város. Az emberei lépten- nyomon segítenek, ha kell, a gyerekek kilométereken át sétálnak veled és amolyan apró atomkori Vergiliuszként dicsekednek szülővárosukkal, a csodás Jerevánnal. Bennünket, magyarokat nagyon megszerettek. A temperamentumunk hasonló. Az örmények talán még vígabbak és táncosabbak, mint mi vagyunk. Kultúrájuk magas színvonalú. Filmjeik a világ minden tájára eljutnak, rádiójuk — a híres örmény rádió — négy nyelven ad műsort. Rossz érzés búcsúzni tőled Jereván. Csodálatos vagy. Aki téged egyszer látott, az nem tud nem visszatérni ide. Visszajövök majd, mint ahogy visszajönnek itt született, de elhagyott fiaid a világ minden szegletéből, hogy még szebbé és gazdagabbá építsenek.. Pallag Róbert mintha csak zöld zászlókat lengetnének. Itt, a jobb parton volt a a magyarok tábora. Húszpercnyi járásra innen viharvert földkunyhók állnak. Gerendáig meghajoltak, de még most is, annyi év után, látni az emberi élet nyomait; az ablaknyílásokat, a kőből rakott tűzhelyeket, az időjárás által meg. viselt tetőket. Hozzáfogunk tulajdonképpeni feladatunkhoz: néhány órára kőművesekké leszünk. És íme, az őserdei folyó jobb partján, egy magaslati helyen egyszerű emlékmű emelkedik. Az emlékeztető táblán felirat: „Itt, a Tungir folyón, a magyar zátonynál, 1918-ban magyar inter, nacionalista csapat harcolt a szov _ jet hatalomért. Örök dicsőség a harcosoknak, akik a kommunizmusért estek el”. Jurij Goldman szovjet költő
