Békés Megyei Népújság, 1963. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1963-11-24 / 276. szám
KOROS TAJ _________kulturális melleklet_________ S zervusz Sanyikéin! Fekete hajú, kreol bőrű, rokonszenves arcú fiatalember nyit be hozzám. Verseket hozott, olvassam él őket. Kóté Sándornak hívják. Raktári munkás a csabai ruhagyárban, Szabad idejében írogat. Átfutom, ízlelgetem a sorokat, egy alapos kóstoló előlegeként. A kéziratok tulajdonosa ügyes kezű ötvössé válhatás ígéretességével, hol jól, hol gyengén for- málgatja ihletett gondolatait zöngeményekké. Ha többet, alaposabban merítene mindabból, ami a tehetség elengedhetetlen kiegészítője, akkor idővel keze alól maradandó alkotások kerülhetnének papírra. Miközben erre gondolok, hirtelen abbahagyom a verslapozgatást. Egyik költeménye alatt ugyanis ezt olvasom: Argentína, Buenos Aires, 1957. március 20. A következő ugyanott íródott, csak egy évvel későbbi keltezéssel. Kérdőn pillantok a szerzőre, s ő beszélni kezd... 1956 1956 őszén, annak a viharnak az idején 16 esztendős voltam és az oroszlányi gyi arra kért, nézném meg, mi lett a bolondságos időben Pesten élő rokonságunk sorsa? Szívesen vállalkoztam erre, gondolván, nem árt az intézetbe való visszatérés előtt kissé szétnézni. Odafent mindenkit épségben és egészségben találtam. Indultam volna vissza Csabára a jó hírrel, mikor az állomáson, várakozás közben szóba elegyedtem egy ismeretlen férfivel. Azt mondta, Bécsből ruccant vissza a családjáért. Előzőleg kitapogatta ott a helyzetet. Biztatott, tartsak vele, lássak világot. Izgató volt nekivágni az ismeretlennek, s olyan tájakra ke- rüni, ahol még sosem jártam. Budapest, Becs, Buenos Aires Becsben, a mődlingi lágerben szétosztáskor a Dél- Amerikába küldendők csoportjába cseppentem. Rotterdamban raktak bennünket hajóra, saját felelősségünkre, mivél robbanásveszélyes olajszállító tankhatést is adott, de munkát is bőven. Napi 14—15 órát dolgoztatott. Egyszer aztán megelégeltem a szörnyű robotot. Mind többször idéztem fel magamban hazám tájait és a drága Békéscsabát. De kinek panaszkodjam, kinek mondjam el bánatomat és mélységes honvágyamat? Barátok sehol. Honfitársaimnak elég volt a maguk baja, nemhogy még az én nagy kétségbeesések után sirámaimmal törődjenek, egy hentesmester fogadott Ceruzát ragadtam hát és a fel a mindenesének. Ehet- hófehér papírnak kezdtem tem, volt hol hálnom, fize- vallani: Ahogy visszanézek a Bio de La Plata mellől, lelki szemeim előtt látva az Alföld szépségeit, falánk kérdések hántolják szívem falát, a szivemét, mely oly nehéz mint kőszikla a lápon süllyedve a feneketlen mélybe. A vers költői értékéről ne egy Európába készülő tebeszéljünk, azonban a ben- hergőzösre. Megbújtam a ne sorakozó szavak mélyen őszinték és tettre serkentő a vágy, mely a sorokból hajófenék áruhalmai közt. Néhány nap múlva azonban kint a nyílt tengeren fedélárad. Kíváncsian várom zetre űzött az éhség ég a hát, mi lett a szerző továb- szomjúság. A kapitány “ Ö nóSatós nélkül Uruguay fővárosában, Mon. tevideóban átadott a kikötő rendőrségének, akik nyomfolytatja: Haza! Haza!! ban visszazsuppoltak Bue- E1 határoztam, hogy bár- nos Airesbe. Űjabb hajóval mi áron hazamegyek. Ki- próbálkoztam sorra egymás kötőmunkások segítségé- után, de mindannyiszor level, rakodómunkásként, teli buktam. Kétségbeesésem zsákkal a hátamon feljutot- megint csak versbe sújkol- tam a buenosi kikötőben tam: Miközben s Rio de La Plata partján sétálok, felidézve a rég múlt történeteket, megzavar egy hajó szirénája várón, figyelmeztetőn, hogy hatodszor Is megpróbáljam a szökést több ezer mérföldön át megbújva a hajófenék patkányaival, pár naranccsal és három tábla csokoládéval; itt hagyva álmaim városát, hol nem hullt aranyé*ő, hol nem lehettem milliomos autókirály, hol senki sem mondta nekem: — Szervusz, Sanyikéin! vájártanuló-iskolában éltem. Az intézet vezetői rendben, fegyelemben tartottak és tanítottak bennünket, mintha odakint nem is lett volna kavargás. Decemberben aztán hazaengedtek szerelteinkhez egy kis vakációzásra. Békésbe negyvenen utaztunk, nevelők kíséretében. Kitérőleg el kell mondanom családi helyzetemet, hogy a továbbiak érthetőbbek legyenek. Apám zenész volt. Az elmúlt háborúban bevonultatták és elesett Élt egy húgom is, de korán meghalt szegény. Édesanyám férjhez ment egy másik városban lakó emberhez. Vitt volna engem is, de én szívesebben maradtam szülővárosomban, Békéscsabán, me. lyet annyira szeretek. Nagy. anyónál lakom. Volt is nagy boldogság, mikor váratlanul betoppantam hozzá, a Hegedűs utcai házba. Rövid otthoniét után azonban Hajóról volt szó. Ez 1957 februárjában történt. Egy hónap múlva kötöttünk ki Argentína fővárosában, Buenos Airesben. Így kerültem olyan messzire és így került ott született két versem alá az a városnév.. Rám néz, szemével kérdi: elég magyarázat ez? Engem azonban annyira magával ragad a történet, hogy arra kérem, mondja tovább. Szívesen beszél. Azt hittem, paradicsomi élet kezdődik. Ám, megint lágerbe kerültünk. Zsúfoltság, kevés élelem, bőséges ígéretek — ez volt. Argentínában van baj elég. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy megbámulá- sunk után tovább is törődjenek velünk. Sőt, augusztusban az utolsó magyart is kizavarták a lágerből, menjen, amerre lát, boldoguljon, ahogyan tud. Sok-sok kódorgás, kuncsorgás, nagyBíró József: Egy színésznőhöz Tegnap még Te sem gondoltad volna, hogy ilyen nyíltan a szemedbe vágják: ,,öreg vagy! A próbán nyomnak az évek, s vakítanak az illetlen lámpák, az ügyelő szavát már meg se’ hallod, csak ülsz álmosan a tükör előtt, a festék félve néz a szürke arcra, mit a pók-idő álmokkal beszőtt.” Kimondták, hát menni kell... Te is akard, lépd át bátran az ajtó küszöbét, vissza se nézz: az irodában éppen nevet egy lány... fiatal, csodaszép! U62. 1958. január tizediké lett kinti életem legszerencsésebb napja. Megismerkedtem egy idős magyar matrózzal, aki még a húszas években került a nagyvilágba. Az argentin hajóstársaságok egyikének, az YPF- nek a szolgálatában állt. Elrejtett hajója kabinjában és sikerült Olaszországig hajóznom, honnan a magyar követség hazajuttatott. Bolondos tavaszi szelek nyargalásztak a tájon, mikor a pesti gyors lépcsőjéről csabai földre léptem. Igaz valóság ez vagy csak a riói kikötőben játszik velem a képzelet? A váróterem felől utasok özönlöttek a Gyulára, Kétegyházára, Szegedre, a megye s az ország más tájaira készülő szerelvényekhez. Valaki közülük örömtelin kiáltott felém: — Szervusz, Sanyi- kám! Hogy itthon vagyok végre, ékkor éreztem iga- zán. 0} Rezső Károly hazamegy SORJÁBAN tűntek el asz. ismerős falvak, tornyok, hiszen hét éve szeli már a vonatokkal a tájat, szülőfalujától Pestig, Pesttől vissza kéthetenként. Legemlékezetesebb az első útja. Édesapja mély zengésű hangja töltötte be a fülkét, amelyben hárman ültek. A harmadik, az Idegen, aludt. Apja hangjának zengése összefolyt a lármázó kerekek énekével. Ebbén a hangáradatban sok volt a szomorúság, 6árga, nehéz Illat, temetőszin. Apja édesanyjáról emlékezett. Friss volt még az emlékezés, a lelkűket és a hantot még nem nőtte be a fű. Lakatos, gépészemberek voltak mind a ketten, híresek a környéken. Mégis felszámolták anyja halála után kis üzemüket és Pesten, a gazdasági gép- és traktorgyárban helyezkedtek el. Falusi házukban csak az anyai nagymama maradt. Nagymama szombatokon várta a munkásvonatot, amely- lyél mindig meg is érkezett a veje és az unokája. Hétfőn hajnalban utaztak vissza. Egy Ilyen csendes hajnalon — nagymama már régen kint pusmékolt a konyhában, készítette az útravalót, már kétszer is beszélt, hogy kelhetnek — ifjabb Károly azt látta, apja az ágy szélén ül, nagyokat sóhajt, nem mozdul. — Lekéssük a vonatéi, édesapám! — Én nem megyek! — szólt vissza tompán az öreg. — Hogyhogy nem jön? s , — Meguntam... Meguntam Pestet... — Pestet? — bámult a fiú. Tekintete követelőzött, magyarázatot, bővebb felvilágosítást kért. — Nem töröm magam tovább. Megélek én itthon is... Megszólított a Haladás elnöke. Gépjeik, traktorjaik vannak. Tavasszal pedig már saját kombájnjuk lesz. Kell ehhez a hétezer holdhoz!... A kombájnhoz pedig egész szakember kell... A mozgóműhelyt is beállítják. Aszongya, hogy lépjek be hozzájuk... Vagy én, vagy te... Ügy gondoltam, én lépek be... Te még fiam, fiatal vagy... Járjad a világot! Tanulj!.., IFJABB KÁROLYT fejbevágta ez a hirtelen fordulat. Ugyan mit vethet ellen vagy minek helyeseljen? Idő kellene a gondolkodáshoz. Jó, nem jó? Miért jó és miért nem jó? Erre pedig most nincs idő. Az asztalon petyeg a vekker, a mutatók kíméletlenül tolják az Időt előre. Sokszor szaladtak már nyirkos, ködös hajnalokon Jegyzet Csontváryról — Budapesti kiállítása alkalmából — Jellemezhet-e egy — bármily találó — anekdota egy alkotó művészt? Kétségtelen, hogy az anekdoták is sok mindenre rávilágítanak, de igen nagy hiba elsősorban anekdotából ítélni meg valakit, akinek alkotásai maradtak fenn. Ez a hiba történt meg — sajnos, elég sokáig — Csontváry Kosztka Tivadarral, a XIX. század végének és századunk elejének patikussegédből lett,-^ nagy autodidakta festőjével kapcsolatban. Az anekdoták — amelyek főleg abnormális lelkiállapotokra utaló kijelentéseire és tetteire vonatkoztak — önmagukban igazak voltak, mint ahogy igaz is, hogy Csontváry orvosilag bebizonyított betegsége hatással volt több képének természet-látására, a képeken látható emberi alakok és tárgyak arányaira stb. is. És nem lehet vitás az sem, hogy korunk művészete az értelmes, tudatos, teljes emberség, a testi-lelki egészség hitvallása, az őrület elleni tiltakozás jegyében fejlődik. Csontváry azonban minden lelki ficama és több képének könnyen kimutatható aránytalanságai ellenére mérhetetlenül több volt, mint anekdoták és orvosi szakkönyvek hőse, aki a maga sajátos szimbólumokat teremtő mesét és valóságot egybeötvöző erejével, nagy egyéniség volt. Amikor mintegy fél évvel ezelőtt — Székesfehérvárott megnyílt Csontváry Kosztka gyűjteményes kiállítása, tíz- és tízezrek „zarándokoltak” el Fehérvárra az ország minden részéből. És külföldről is. S amikor most, a Budapesti Szépművészeti Múzeum nagy márványcsarnokában lett láthatóvá (az egy, technikai okokból ki nem állított Balbeek című vászon kivételével), a fehérvári kiállításnak a művész — meny- nyiségileg nem nagy — termését átfogó anyaga, már az első napokban ezrek és ezrek nézték meg azt. Többek között az emlékkönyv bejegyzései bizonyítják, menynyire tetszik a legkülönbözőbb korú és foglalkozású nézőknek a „Tátrai táj” álomittas lírája, a Csontváry olaszországi ,apostoli bőlyongásai”-t, megörökítő „Ta- orminai görög színház romjai” nem nyomasztó monumentalitása, a Van Gogh drámai művészetével — nem tudatos — rokonságot tartó „Sétalovaglás a tengerparton”. Nem kell megismételni — ellenkező előjellel — a már említett „anekdota-szemlélet” hibáját és azt állítani, hogy Csontváry minden alkotása remekmű, hogy furcsaságai soha nem ütköznek ki, vagy hogy nincs különbség csodálatos önarcképei (a gyermeki gátlástalanság és a rejtett, egészen finom szellemesség egyaránt jellemzi e képeket!) és néhány zsenialitást, de torz vonásokat is mutató kompozíciója, például a már említett „Balbeek” között. A lényeg az, hogy annak a folyamatnak a tanúi vagyunk, amikor széles tömegek érdeklődése és szeretete szentesíti kiváló festőknek és műbírálóknak azt az ítéletét, hogy Csontváry Kosztka Tivadar, a különc anekdotahős, a „dilettáns” festő kora egyik legnagyobb magyar művésze volt. Olyan nemzetközi hírnévre is jogot tartó festő volt ő, aki egyszerre tudta felidézni egy furcsa vágású női szem, egy fiatal fa vagy akár egy ruhadarab megragadó különösségét és azt a rettenetét, amit az elnyomással ét háborúkkal terhes korával való szembenézés váltott ki belőle. Amíg kortársai közül sokan — képességes művészek is — olcsó idilleket festettek, Csontváry a tisztaság és a harag, az ember felé forduló áhítat és a veszélyre figyelmeztető dráma festője volt. a® állomásra, ugrottak fel a mozgó vonatokra és fújtattak Szemlőhegyig. Azért még ma csak be kellene jönni Pestre az apjának, rendezni dolgait a gyárban, hiszen szervezett szakmunkás nem hagyhatja úgy ott a helyét, mint tyúk a tojását, — Azért ma még csak tessék bejönni, rendezni a benti dolgokat. Felmondás is van, mun- kakönyv is van.., — Attól félek, nem engednek el _; K ároly vállrántva kisietett. Nagymama a konyhában a nyakába akasztotta a vinniva- lót és Károlyka nekieredt az útnak. Kiáltás érte utol: — A féltízessel mégiscsak bemegyek! * AMIÓTA Idősebb Károly visszamaradt a faluban, Károly ritkázta a hazajöveteleket. Már egy éve Is elmúlt, hogy Itthon járt. A munkásszállót is otthagyta, Zugióban bútorozott szobát bérelt. Most sem Jött volna, de express levélben hívta az apja. A sürgősség okát nem árulta el. Azt Is írta, örülne, ha a szabadságát itthon töltené. Szívesen, ha azt a zuglói kék szemű kislányt is hozhatta volna már, de az anyakönywezető majd csak októberben adja meg erre az „engedélyt”. Vajon miért sürgős most apjának az ő hazajövetele? Hirtelen beleharapott a gondolat: Nősül! Nem hiszi! Legalábbis furcsa elgondolni egy fiatalembernek, még ha katona- viselt is, hogy édesapja felcseréli az ő édesanyját egy Idegen asszonnyal... Este érkezett haza. Hiába zörgette a kaput. Nagymama sem bújt elő. Benyúlt es szokás szerint a kapukulcs bent lógott a kapufélfán, szegre akasztva. Fellépett az eresz alá. Megnyomta a konyhaajtó kilincsét. Nyílt az ajtó. Itt lehetnek valahol a közelben. Villanyt gyújtott. A konyhában fényes, tiszta volt minden; ragyogott a kredenc, csillogtak a falra aggatott disztányé- rok. Benyitott az utcai szobába. Ami először meglepte, modem csillár csüngött a mennyezet közelién. (Édesanyjának volt örök vágya egy ilyen díszes, modem csillár...) Azután egy fényképet pillantott meg. Fekete hajú nő ejti fejét apja széles mellére. A nő kezében virágcsokor. Ügy tűnik, hogy ismeri Is. Felcsillannak távoli évekből tekintetek, arcok, szemsugarak, melyek elkapták az utcán, boltokban, nyilvános helyen, amikor még ő is Itthon gépészkedett, hol itt, hol ott, és olyan elérhetetlennek tűnt fel Pest, mint a messzi ég. Ez az asszony az állami textilboltban ült a kasszában. Elvált asszony, hogyishlvjákné volt?... Apja a fényképen hihetetie-
