Békés Megyei Népújság, 1963. október (18. évfolyam, 230-256. szám)
1963-10-13 / 241. szám
Termeténél fogva nem tartozott az osztály legkisebbjei közé, de ha csak apró villogó szemét, nyomott kis egérképét nézte valaki, — törpének tűnt. Egyébként Taliga János volt a becsületes neve, de mindenki csak Ser'tin tőnek hívta. Száját kissé előrecsucsoritva tartotta, mintha titokban folyton cukrot szopogatna. Olyankor húzta félre, ha oldalt, a hiányzó foga helyén át a kijelölt célpontra köpni készült. Egyszerűen nem tudta megállni, hogy valakinek a cipőjére vagy a pádba süllyesztett tintásüvegébe ne sercintsen egyet-egyet Innen ragadt rá: Sercintő... Hogy mindezt valami belső inspirációra vagy az egyszerű köpködés művészetté való fejlesztése miatt tette — nem tudni, de e tekintetben még Behemóttal sem kivételezett. Szinte menet- rendszerű pontossággal hetenként rajzolt „lakk-spiccet” cipője orrára, amire az — csupán presztízsből is — rendszerint csattanós pofonnal válaszolt. Ilyenkor keserves bőgés, ezt követően pedig kölcsönös kibékülés következett. Ezek a sorozatos „események” egészen furcsa módon egyre közelebb vitték őket egymáshoz. Különösebb barátságot igaz, nem kötöttek, de ha Sercintő valahányszor bajba keveredett, “Bohémétnál mindig védelemre lelt. Ruházatában nem volt semmi rendkívüli... Színtelen, agyonmosott pulóver, Laci Kettétört gondolattal és összeszorult szívvel búcsúzunk. Emlékeket hagytál magad mögött és mj ezek között az emlékek között keresünk téged, az Embert és az Írást... Ember voltál... Az emberekről Írtál az embereknek, meleg szívvel, igazi kacagással. A természetről írtál elmélyült gondolattal, ünnepélyes szavakkal és költői kifejezésekkel... örömet árasztottál szét, ha szatirikus tollhegy- gyei szúrtad életünk fonákságait, de veled éreztünk akkor is, amikor a halálra Ítélt lombok és fák védelmében emeltél szót.« Ember voltál... A „Szattyán csizma” gyermekhőse átúszott az emlékkori pöcegödrön és a vizen vitte magával az utcátok labdáját... Végigkísért utadon a közösség játékát féltő gyerek sorsa. Sorsa sorsoddal nőtt eggyé, kiáltása a Te kiáltásod, könnye a Te könnyed lett. Küzdöttél a gyerekek labdájáért... Ne csak egy utcának, hanem külön-külön minden gyereknek legyen labdája. Ember voltál... Betegségedben, egyéni tragédiádban, de már az erőd és a mi együttes erőnk is kevésnek bizonyult. Elszórt betűid élnek bennünk és az az egy sor is, amit lombhullajtott fába véstek reszkető emberi kezek: Pusztai László élt 40 évet. Csoór István Pusztai László: Szattyáncsizma féllábszárig érő, zörgős ceig nadrág, s térdhajlatban az elmaradhatatlan harmonika. De cipője, az igái... Nagy volt, lötyögős... Fel- kunkorodó, hegyes orrával szinte folyton az eget szaglászta. Bokájánál vagy háromszor körülcsavart spár- ga-pertli csupán annyit tartott, hogy el ne veszítse. Apjáé volt — míg ki nem húzták a tutajok alól. A cipőt a parton hagyta... Ha reggelenként becsoszogott, nem állták szó nélkül soha. Egy ilyen alkalommal végignézett rajtuk, vékony ujjaival hátrasimította homlokára lógó barna gubancait s kivágta: — Ha kijárom az iskolát, szattyáncsizmám lesz, s csak bámultok majd, ha meglátjátok a lábamon... A kis cigányképű odaíu- rakodott: — Sosem lesz neked olyan... — De lesz! Maminké mondta... — Akkor sem lesz! összeverekedtek. Mikor szétválasztották őket, Sercintő a következő pillanatban már a padok tetejéről szórta fintorait. De a szattyáncsizmáról attól kezdve hallgatott. Csak Behemótnak sugdolózott néha róla... Közben beszaladt a március és nekiszabadulva rúgták a labdát napestig a temető melletti tisztáson. Ami ugyan akkoriban tiltott terület volt számukra, mert folytonos kiabálásukkal zavarták az áhítatot. Ezt ugyan nem vették észre, de a szolgálatos rendőr annál inkább. Nemegyszer zavarta szét a bandát. r.. Hűvös, hideg • délután volt. Szinte borotvált a szél, de az ócska, agyonvarrt futball-labda úgy húzta ki őket a temető térre, mint a mágnes. Akkor történt először, hogy Sercintőt -is -r az örökös labdaszedőt — bevették a csapatba. Eszményi játékos volt. Ha azt mondták „Ereggy rá” — ráment--- Ha azt, hogy „Add át” — átadta... Kapucsere után kikövetelt magának egy szabadrúgást. Sokáig készülődött... de a nagy igyekezetben akkorát rúgott a földbe, mintha a teret akarta volna kirúgni a labda alól. Egy ideig sziszegett, kapkodta a lábát, aztán a szélre állt... Taccs... Sercintő dobta, cselesen. Először balra hajolt, majd hirtelen jobbra lépett... A bokor közül váratlanul elő- ugró rendőr nem számított rá s a lendülettől vagy tíz mé tért botladozott előre... Egy pillanatra megdermedtek a látványtól... Aztán usgyi... ki merre látott. Jó időbe telt, mire újból összeverődtek. A labdáról nem tudott senki. Sercintőről sem. Csak a cipője maradt ott... Cigányképűt küldték el véle, míg lehúzódtak a temetőárokba. Mikor megjött, előbb ordítozva közéjük vágta a lasztit, majd ő is leugrott. — Nála volt... — Vele mi van? — Semmi. Fekszik és didereg. Meg krákog... Köpködi a pocsolyát. Átlábalt a pöcén... Elmerült vagy kétszer... Másnap nem jött iskolába. Harmadnap Giliszta vitte a hírt komolykodó ábrá- zattal. — Nagyon beteg, félrébe- szél. Kint volt náluk az iskolaszolga. Délután a tér sarkán sokáig tanakodtak, hogy ki menjen. ^Aztán elindultak mindannyian. Majd'egy órányira laktak, kívül a városon, a Nádas-tó szélén, egy beugró, süppedős részen. Az anyja jött ki elibük, szemét törölgetve. — Vigyázzatok fiúk, a téglára lépjetek. Bent egy öreg nénit láttak a tűzhely fölé hajolva, amint nagy buzgalommal tologatta a lábasokat. Közben valami füvet szórt az egyikbe... — A gyógyító asszony — súgta Giliszta — reggel óta kotyvaszt. Egyébként könnyen tájékozódtak. A túlsó sarokban egy szalmazsák... visszább egy másik. Azon feküdt Sercintő. Félig nyitott szájjal, aprókat lihegett, s úgy bámulta szemközt az öreg kakukkos órát, mintha akkor látta volna először. Mikor megismerte a srácokat, nekipirosodott arcát erőlködve fordította feléjük. — Hát... eljöttetek? — Eljöttünk. — Titeket elkapott ...? — Nem. — Engem majdnem... A labdát akarta... de becsaptam... átvittem... a pöcén -Köszönjük Sercintő, köszönjük... — szerették volna mondani... de valami jeges kéz hideg gombócot gyúrt a szájukba, és hallgattak mindannyian... Még Be- hemót is — az osztály legerősebbje — csak a nyűtt takarót nézte szótlanul, mintha talán a foltokat akarná megszámlálni rajta. S úgy csúszott ki a száján szinte észrevétlenül. — Jól játszottál, Sercintő... * — Odakint megborzongott a nádas... a menekülő szél ijedt fodrokat hagyott a tó sima tükrén... s az ócska viskó ajtaján lassan lenyomódott a kilincs... Taliga Jánosékhoz új vendég érkezett. Egy ideig nézgelődött, hallgatta a beteg egyre ritkuló lélegzetét, majd hozzálépett s Köpenye alól eléje csúsztatott valamit... A beteg lázában felnyöszörgött s vékony karjával belekapott a levegőbe. — A csizma... A szattyán- csizma...! — Tetszik? — Nagyon... — Próbáld fel... A nagy sietségben alig találta arany zsinórú fiillen- tyűjét. Ügy rántotta fel me- zítlábra... S ott topogott benne lelkendezve a szalmazsák előtt... — Nem szorít? — Nem — tapogatta újból — pont jő... — Hát aikkor indulhatunk... Csak most nézett fél, s ijedten hőkölt hátra. — Hát... hát... te hoztad? A Halál keresztbefonta a karját és gúnyosan elmosolyodott. — Én... Ügy ugrott vissza a takaró alá, csizmástól. — Nem...! Nem megyek veled...! A halál elkomolyodott. Nem szólt, csak odalépett az ajtóhoz, kitárta és kimutatott az éjszakába... Különben... reggelre fagyot ígért a széL KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A békéscsabai múzeum története és gyűjteményei 2. RÉSZ Az építkezés művezetési munkálatait az Egyesület Wagner József tervező mérnökire bízta. Az ő irodájában írták alá az ajánlattevőik a szerződéseket, az elkészítés föltételeit és a költségvetést. A munkálatok első mozzanata a teliken lévő régi épület lebontása volt, amit október 21-én fejeztek be. U gyanezen a napon Áchim Gusztáv városi főmérnök kitűzte az utcavonalat és a művezetővel együtt megállapította az épület fekvését. Az alapozási munkák 24-én kezdődtek, az alapfaűazás november 3-án. Az alapozási munkák november 23-ig tartottak, amikor is a meglévő alapokat földdel fedték be, hiszen következett a téli munkaszünet. A félben hagyott munkát 1911. A múzeum épülete véget ért minden berendezési munka. (1963-ban tehát a békéscsabai múzeum épülete kereken 50 éves!). 1914-re maradt a gyűjtemények kiállításának munkája, a l. Bevétel: leltározás és egyéb „utolsó simítások”. Ez év január 14-én a választmány a következő ösz- szesített jelentést hallgatta meg az építkezéssel kapcsolatosan felmerült költségekről: 102 000 91. Kiadások: 1. államsegélyekből 102 000 K 2. kölcsönből 78 832 K 3. kamatokból 18 535 K 1. építkezésre fordított kiadások 176 963 K 2. berendezésre 19 677 K 3. vegyesekre 2 727 K Összesen: 199 367 K Ennyibe került tehát a múzeum. A közgyűlés úgy határozott, hogy a múzeum felavatási ünnepségét március 28-én és 29- én rendezi. A közgyűlésen, mely első ízben folyt le az új épületben, Vanságh Béla elnökölt. Dr. Rell Bajos igazgató A liiUúvaiu c^Uivic. március 6^án folytatták tovább. A kőműves-, majd később az ácsmunlkálatok olyan serényen folytak, hogy a szerződésben megjelölt határidőre (jún. 30.) elkészültek. Szeptember 29-én a választmányi gyűlés már azt állapíthatta meg, hogy a tetőfedő munka is befejezést nyert. Közben már folyamatban volt a bád ogos m unka, a megrendelt szobor^ és kőfaragómunkákat pedig pontosan szállították. Hasonlóképpen a tervek és a szerződések szerint folyt a többi munka is. December 15-re a mázoló- és szobafestő-munkálatokon kívül az összes többi munkálat befejeződött. A hátralevőket 1812-ben folytatták. Közben, hogy az építkezés ennyire előrehaladott állapotban volt, fölmerült az a terv, hogy a múzeumi gyűjteményeket még 1912-ben átköltöztetik az új épületbe. Ez azonban újabb tetemes kiadásokkal járt, úgy, hogy a vezetőség újabb államsegély ügyében próbált eljárni az Országos Főfelügyelőségnél, a belső fölszerelések költségeinek fedezése érdekében. Ennek a kérésnek sajnos, éveken keresztül nem mutatkozott eredménye, úgy, hogy az egyesület szerény keretek között csupán arra az anyagi bázisra tudott támaszkodni, amit megtakarított az építkezésnél. Az átköltözés és az új épületben való berendezkedés időszakában a vezetőség a művezetőt és az igazgatót tanulmányútra küldte, hogy tekintsenek meg néhány újabb múzeumot a berendezkedés szempontjából és tapasztalataikat a csabai múzeum berendezésénél érvényesítsék. A kiküldöttek e tanulmányút alkalmával fölkeresték a szekszárdi, pécsi és szombathelyi múzeumokat és sok hasznos tapasztalattal gazdagodva tértek haza. Bár a gyűjtemények és a könyvtár átszállítása még 1912 júliusában megtörtént, az anyag elhelyezése a berendezési tárgyak hiánya miatt csak 1913- ban történhetett meg, amikor is részletes jelentését azzal fejezte be, hogy a múzeumi gyűjteményeket az Egyesület nevében a városnak engedte át, és ezzel az egyesület feladatát befejezettnek látva kimondotta a Békéscsabai Múzeum-Egyesület feloszlását. A feloszlás kimondása után Vanságh Béla elnök megilletőd- ve a következő szép beszéddel mondott búcsút a csaknem másfél évtizedre terjedő munkásságnak: „Tisztelt Közgyűlés! Most kimondott határozatával jelzett határidőben a Múzeum-Egyesület befejezi működését. Lelkesedéssel alakult meg annak idején, amely jó magyar szokás szerint az időik folyamán lohadni kezdett, tagjainak létszáma apadt, az érdeklődés megcsappant. Lehet, hogy a vezetőségben is volt hiba, mely nem tudta a megnyilatkozott érdeklődést felszínen, ébren tartani, lassan dolgozott. A felelősségnek ebből ránk háruló részét vállalnunk kell, vállaljuk is. Ha azonban számot vetünk a kezdet nehézségeivel, mérlegeljük, hogy semmiből kellett teremtenünk; az anyagi támogatás biztosítása, a kultúrházzal való kapcsolat mennyi komplikációt váltott ki, és ezen ügyek elintézésének tőlünk nem függő része a hivatalos retortákon át mennyi időt vett igénybe: a jóakaratú elbírálás találni fog mentséget is részünkre, ha az elért eredményeket számba veszi. Elejétől fogva a magyar kultúra szeretete vett rá bennünket, hogy a legtöbbünknek teljesen ismeretlen területen való munkálkodáshoz hozzáfogjunk és ezt most már be is fejezzük; Létrehoztuk az alapot, kereteket, melyeket továbbfejleszteni, teljesebbé tenni, betölteni most már a nagyobb erővel rendelkező község és az utódok feladata lesz. A becsületes igyekezet megnyugtató öntudatával adjuk át új tulajdonosának a kultúrházat és múzeumot azon reményben, hogy rohamosan fejlődő községünk kultúrájának ezen intézményét a nemzeti közművelődés szolgálatában azzal a szeretettel fogja gondozni, előbbre vinni, amellyel mi megalapoztuk. Ügy legyen!” (Folytatása jövő vasárnap) Beck Zoltán Csillagos jegy Akszjonov novellájának magyarul beszélő szovjet filmváltozatát tűzte műsorára a dévaványai Kultúr mozi 1963. október 14-töl 16-ig. A film moszkvai fiatalok életéről szól, magas szintű művészi hitelességgel.
