Békés Megyei Népújság, 1963. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)
1963-08-11 / 188. szám
KÖRÖS TÁJ ___________KULTURÁLIS MELLÉKLET R ecenzió helyeit Csoór István új elbeszélés-kötete alkalmából Vtncze József: Kiss Zoltán: Jóreggelt emberek! Jóreggelt emberek! Piros naparccal köszöntnek reggelek, az élet zöldjét aranysugarak locsolják, s nagyobb lesz holnap minden megint. Mint köszörű a kést... (Köszönettel Garai Gábornak) A kép, mit néked festeni akartam, egyszerű volt és talán megszokott. Köszörűs állt a népes kapualjban, s táncoltak kövén apró csillagok. Ősi zene szólt. Sikongva sírtak a kemény acélból kovácsolt kések. Tűz és vas násza gyűlt, születés jaja vegyült a dallam görögtüzéliez. „Csoór István: Galago* nyagally — recenzió” — valahogy így mutatna a cím az írás felett, ha szabványos módon kellene közzétenni valamit a lapban az íróról és könyvéről. Csoór Istvánról azonban én, aiki úgy érzem, igényt tarthatok arra, hogy jó ismerősének, barátjának nevezzen, képtelen vagyok „kellene” alapon és a művet bíráló, véleményező esztéta stílusában cselekedni ilyesmit, vagyis olyan stílusban, mely akár tetszik nekem, akár nem, bizonyos fokú „hűvös tárgyi objektivitást” és az ilyenkor illő elfogulatlanság tisztes távolságát parancsolná rám. Nekem a Galagonyagally szerzője egyszerűen csak „kedves Pistám”. Ha ilyen hangvételben elfogadják be. mutatását és írói tevékenységének méltatását, ám legyen. — Nos! Emlékszel Pistám, mikor szekéren robogtunk egyik nyáron a szeghalmi határban a végtelenes tsz- földeken? Naptól bronzult arcod, gyermekkíváncsiságú tekinteted kedves ellentétben volt deresedő hajaddal. ÍÜgy ittad magadba a határ, a téged szülő szűkebb hazai táj levegőjét, mint csecs, szopó az édes anyatejet. És mintha csak a családod körében lettél volna; a szekeret vezérlő Miska bácsi, a hatalmas baromfifarm fejkendős irányítói, a végtelen legelők nyáj tengerét terelőkutyájával uraló tsz-pásztor egyaránt Pistáztak, akárcsak én. Így aztán könnyű, vasalt nadrágban is a falusi nép sűrűjébe gyúródni és ízes élményeket íelcsípni, egykomám. Pcnsze erre egy. szerű a válaszod: csinálhatja akárki. Meg aztán felelet részedről ez a legfrissebb csokor; a 18 szál színes virágot, 18 elbeszélést magába ölelő könyvecskéd; a Galagonyagally. De emlékszem, kedves barátom, egyéb bensőséges élményeiére is. A szeghalmi utcán a gyerékek kedvesen köszöntöttek, akár Gárdonyit az ő falujában. A kettőt most nem írói értelemben csendítem össze. Azt kívánom kifejezni, hogy a jó néptanító nimbusza leng körül, holott a 6zó közvetlen jelentéséiben nem vagy az. A gyerékek azonban igazi emberismerők! És mikor a nagy melegben betértünk egy pohár sörre, oda a kisvendéglőbe, nem győztél jobbra-balra köszöngetni. Ez sem az író népszerűsége volt — ha meg nem sértlek —, hanem „Csoór Pistáé”, a „Pista bácsié”, a „Pista komámé”, aszerint, kinek hogyan voltál beágyazva, kar és érzelem szerint, a szívébe. Hát így köny- nyű élményanyagot gyűjteni, nem mondom. Aztán a népzenészek! A cigánybanda! Mikor megpillantottak, lefékezték a muzsikálást, kedvesen mosolyogtak, bólintgattak feléd, »ztán a prímásuk intésére olyan tust húztak, hogy tán a velszi hercegnek se különbet annak idején a Magyari bandája. A jó barátot köszöntötték benned. Mindebben sem a még fellelhető „barátságos vállonveregető leereszkedés a cigányhoz”, s annak alázatoséi mókája, hanem az egy falubeliek, a gyerekkori pajtások örömteli egymásra találása tükröződött őszintén, tisztán, emberséges fénnyel. Találkoztunk mi másutt is, sokszor. Például írók, irodalmárok összejövetelén, ahol a termékenyek és szorgosok búzájában ott konkolykod tak, fiatalban, öregben olyanok is, akik ha tettek is le már valamicske keveset és laposat irodalmunk asztalára, fölényes karmesteri pózban kívánták uralni és vezényelni a jelenlévőket, s a beszédtémát. Ha olykor belenézünk egy-egy ilyen találkozó perselyébe, bizony csak lyukas kétfilléreseket találunk csupán, ha nem hullatod te és a hozzád hasonló, szerény tollforga- tók gondolataik, véleményük, tapasztalatuk ezüstfo. rintjait, érzéseik és tiszta céljuk mentéjének arany- pitykéit a lyukas garasok közé. Miközben némelyek nagyhangú helykövetelésük közben nem értek rá írni a nap alatt, te szorgos méhecske módján gyűjtögetted az ólét minden rendű-rangú virágjáról az élmények jpőséges nektárját, s otthonodban, csendes kaptáradban ízes, illatos, gyógyító erejű mézzé dolgoztad. Ebből az irodalmi mézből való a „Galago- nyagally” is. • Becsületszavamra, nagyon jól ismerem a benne lévő tizenhat elbeszélést. Mégsem vállalkozom tartalmi ismertetésükre. Jobb azokat elolvasni! A széles szájú, jó ízű nevetés — és mint az egész végére nyomtatónak odatett címadó Galagonyagally mu_ tatja — az emberek és dolgok kapcsolatának, mindig egyenesbe, igazba mozdulni akaró súlyos komolysága, ez mind-mind belehordva, rak. va, mézelve ebbe a szépen kiállított kicsi és mégis nyomós kötetbe. Hát csak ennyit kívántam a magam részéről Csoór 1st. vánnal és Galagonyagaly- lyával meg egész írói mivoltával kapcsolatban, recenzió helyett közreadni. Köszönöm az olvasó szives türelmét. Azt hiszem és úgy vélem egyetérthetünk abban, hogy az „írás napszámosának”, ahogy magát titulálja, eddigi műveihez továbbiakat kívánjunk, ilyen jókat, ízeseket, maiakat, emberi mélységből mentetteket, s ha tud még szebbeket és jobbakat is, hát azt se bánjuk! Űj Rezső Jóreggelt emberek! kik éltek, szültök, és temettek a küzdő élet alatt, kiléptek a Földről, s a férfiról, nőről igaz meséket zengtek. Jóreggelt emberek! Amíg én is veletek kelek dologra, dicsérve, avagy dohogva hintem elétek a szót: a bátoritót, a jót, hogy élni tudjatok a bátorsággal, s birkózni a gyávasággal. Jóreggelt emberek! Keressük együtt a szépet! Kutassuk a jó forrásait! Adjuk meg egymásnak amit az elme és szív együtt adni bir: munkát, szerelmet, békességet. Utam vitt hozzád, melyen járni bátor szívvel és hittel indul a költő, s elővéd-harcban csatározva hányszor reméli, végre kitör a körből. A köd megbontja éleit a tárgynak. A fény elűzi — látom — a ködöt, s amit baráti szó és jó tanács ad: köszörült kés az, tűzben ötvözött. Cserhát József: ÉBREDÉS Ezt szülte a perc: a világot zeneként zengi be. Duzzogva hajtja fejét váltamra ez a zene. Térdemen ül: Meg is ölelget. Belémzsong mindenütt: tele méhkas, melyet a nyár aranyos szárnya megüt. Ébrednek a méhek, a dongók, rákezdik a vén darazsak, derekukon tüzes öv, most kelt fel a nap. Most látszik meg: mennyi a szép kert, mennyi virág van. Űj házak paprikatomya érik a nyárban. Bónus István: r AZ ÁROKPARTON... Az árokparton játszik egy gyerek. Huncut tüzek égnek nagy szeméiben, Fű-asztagot rak önfeledt mosollyal, Mint én egy régi, edsárguLt képen. Boldog, mikor vessző-lovon vágtáit, Ha sárkánnyal fut, s ránevet az ég: El-elnézem: bús homlokú felnőtt, S úgy érzem, mintha véle játszanék. — Mikor szívét csöpp bánat vesszőzi Hallgat, s csupán magában kesereg, Valamikor én is így könnyeztem, Én, az a régi, játékos gyerek, K5 eltűnt, mint halk tücsökszó tűnik, Ha tépdesd az ősz a lombokat... De ha keresném, megtalálnám még Valahol lelkem lim-lomja alatt... Séta a (iáimnál Vibrálnak a túlsó part fényei a vízen. Egy uszály kibújik c Szábadság-híd alól, ferde csikókat húz a sötét folyón, s nyomában a part mentén végigfut a halk locskolás. A fiam elmerülten figyeli a hullámok lomha fodrozóját — Apu, ezt a nagy gödröt mikor ásták a Dunának? Hatéves a fiam, néhány hónapja első osztályos. Most kezd neki igazában a világ fölfedezésének, s — mint a legtöbb nyiladozó értelmű kortársa — meglepő szóbot- lásokkai (vagy szóalkotásokkal?) szórakoztatja a családot. Hall valami előadást a rádióban a hajápolásról, s utána a hajpaprikáról magyaráz; nem szereti a kesztyűt, s inkább mezítkézzel megy iskolába stb. Hanem ez a buta kérdés felbosszant. Mennyit emlegették még a szomszédaink is azt a városi gyereket, aki a falunkban nyaralt, s azt kérdezte az apámtól: mikor hordja tele a kutat vízzel? Hát szépen állok a fiammal én is. Magyarázom neki a folyók keletkezését. De nincs rendben valami, mert hallgat. Ha értené, akkor már kezdene vég nélkül, de hallgat. Én is elhallgatok. Mintha csak ezt várta volna: — Apu, a víz, ugye nehezebb, mint a házak? — Dehogyis nehezebb. A ház kőből 'van, meg téglából. Tudhatod, hogy a kő nehezebb a víznél. — A Duna se nehezebb? — A Duna sem. Persze az egész Duna... — Az egész Duna, mind az egész. Ugye nehezebb? Nehezebb, mint egy ház? — Nehezebb — mondom gyanakodva. — Tudom én. Mert a Duna lenyomta a betont, a házak meg nem nyomták le. Valami félreértés lehet köztünk. — Várjál csak te. Hogyhogy lenyomta a Duna a betont? — Hát lenyomta. — Mutatja a kezével is: — így ni. Lenyomta. — Ohó, kiskomám, a Duna feneke nem betonos. Csak a partja, hogy ki ne mossa a viz. Újabb magyarázat szükséges: régen, nagyon régen így meg így keletkezett, s utat tört magának a folyó, kivájta lassan a medrét, amikor még város sem volt itt.. — Házak se voltált? — kérdi izgatottam. — Persze, hogy nem. Sem ház, sem villamos, sem autóbusz. — De hidak se voltaik? — Hidak sem. — De akkor hogy mentek át az emberek? — Csónakon mentek át az emberek. Kicsit töpreng. — De a kocsik hogy mentek át? Tehát újabb visszapillantás a történelembe. Látom, nem figyel rám, megragadtak valahol a gondolatai, hát abbahagyom. — Mééég... — kezdi rögtön, s tétován néz körül — még villanyoszlopok sem voltak? — Villanyoszlopok sem voltak. Hallgat, gondolkozik. — Ugye, az emberek csinálták? — kérdi azután. — Az emberek csinálták. — Ugye, a házakat is, meg mindent? — Igen, a házakat is. A hidakat is, a villamost is, az autót is, mindent. — De ugye, az urak nem csinálták? — Nem, az urak nézték — mondom. Mit magyarázkodjak még az urakról is dialektikusán. Egyszerűbb ez: átkötni a hézagot egy kis életteli sematizmussal. Halkan pocsog a víz az álsó lépcsőfokon. A fiam belebámul a túlparti sötétségbe. Jó idő műim meg* szólal ismét: — Apu... ugye a betont*» asz emberek csinálták?_ Bólintok rá, és csak most értem meg, milyen gondo kkal-gond ólatokkal küszködik voltaképpen « fiam. A Belváros szülötte; készen kapta ezt a világot. Az ő szemében kezdetben volt a beton meg az aszfalt (és csupán azért nincs mindenütt burkolat, mert idők folyamán felvágták az emberek, imitt-amott, hogy kinőhessen a fa, a fű, a virág). Az ö világképében a Múzeum épülete még ugyanúgy a természethez tartozik, mint körülötte a fák, a Szábadság-híd éppúgy, mint az alatta fodrozó víz és szemernyit sem csodálkoznék, ha a Gellérthegy oldalán az orgonabokrok társaságában villanyoszlopok nőnének. Duruzsol egy motorcsónak. Könnyedén siklik a csillámló vízen. Állunk, hallgatunk. A fiam minden lehető alkalommal megbámulja a motorcsónakot, de most észre sem veszi, annyira belemerült a töprengésbe. Valahol ott, az agynak azokban a sejtjeiben csírázik ki a szép emberi hivatástudat, ahol most a fiam gondolatai tovább-to- vább gyűrűznek, mint a vízen a fodrok. Fekete Gyula
