Békés Megyei Népújság, 1963. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)
1963-08-25 / 199. szám
KÖRÖST AJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Egy csabai notórius nyári utazása HA A PELESKEl nótárius megengedhette magának a postakocsik és lófogatok idején, miért ne engedhetnék meg én a biciklik és űrrakéták korában egy kis utazást, gondoltam és máris csomagoltam.„ nagy izgalommal igyekeztem Csaba Jamina nevű városrészéből a vasúti felüljáró felé, hogy azon át elcsíphessem a héthúszas pesti gyorsot. Azért volt az izgalom, mert a hid építését akkor még nem fejezték be és hátha visszazavamak. Nem zavartak. Még mindenki aludt. Befutott a gyors. A temérdek utas üléséhségtől hajtva rohamozta meg. Tülekedés, sziszegés után megtépve bár, de életerős vadsággal zúdultunk a kocsi belsejébe. Mindenki kényelmesen ülhetett és még kétszer annyinak maradt üres hely. Harcunk tehát önzetlen harc volt! A KELETIRŐL taxin egyenesen a Délire hajtattam. Miközben fővárosunk szépségében gyönyörködtem, a gépkocsivezető elmesélte, hogy a lakásuk élöl valaki ellopta vadonatúj kerékpárját és most hiába fizeti a részletet. — Tragédia, mondtam kiszálláskor és felemelt borravalót fizettem néki. A Déliről irány a Velencei tó, ahová szerencsésen megérkeztem. Ezt a hegyekkel karéjozott és nádasokkal hintett vizet azok a külhoniak, akik először vetődnek feléje, a hőn áhított Balatonnak hiszik és csalódottan bámulják, viszont a Balatont ismerők pocsolyának csúfolják és lenézik, de a velenceiek istenítik, mondván, hogy ilyen víz, ilyen nád és olyan bográcsos halászlé, aminő itt kapható, sehol a világon nincs! — Plattensee! — ordított fel a gyönyörűségtől Bala- tonvilágosnál egy osztrák turista. — Balaton..'. — rebegtem a rég látott testvér iránti áhítattal. — A Guszti megint nem jött elénk, hogy harapna a lábikrájába a kenéséi kuvasz! — kanyarította el egy csomagokkal lefelé kec- mergő asszony. SIÓFOKON leszálltam. A Laci miatt. Rokongyerek. Egy üdülő csónakházában él és vitorlázni szokott. Nagy nehezen felfedeztem. Első szava ez volt: — Röppenünk egyet? Szél és vitorla — ezt jelentette a „röppenés”. Már vetkőztem is! Még a hullánvtörőn belül átvettem büszke hajónknak, a „Kalóznak” az irányítását. Igaz, hogy Lackó ellenkezett, féltette a dióhéjat, ám hivatkoztam hároméves hollandiai hajósmúltamra és nagybácsi-mi- voltomra. A kettő hatott! Félórás keserves lavíro- zás után a „Kalózt” kivezettem a lavómyi vízből a Balaton végtelen felületére. Közben még elhúztam az éppen hazai kikötőbe tartó Beloiannisz gőzös orra előtt, annyira hajszálpontosan, hogy nemcsak én rémültem meg, hanem a kapitány is lenyelte ijedtében a rangjelzését. Baj persze nem történt. MÁR ÖT kilométerre lehettünk a parttól, mikor elfogott a borzadály: — mi lesz, ha orkán zúdul sajkánkra? Lackó megnyugta- tott, hogy az olyan gyorsan érkezik, hogy már hullám- sírban is vagyunk. ;—És a viharágyú? — mutogattam a part felé. — Az rendszerint el sem sül, mert olyanok kezelik, akik azt sem tudják, melyik az eleje meg a vége, —i próbált lelket önteni belém a közel húszesztendős gyermek, majd felordított: — Szomjas vagyok! Kétségbeesés lett rajtam úrrá. Itt lebegünk a végtelem sós vizek hátán. Menynyit fog bőgni a kölyök, míg partot érünk, ő azonban hirtelen felkacagott, a Balatonba vetette magát, lebukott vagy két méter mélységbe s ott nagyokat kortyolt a vízből. A délelőtti „röppenés” után Tihanyba hajókáztam, méghozzá azzal a gőzössel, melyet vitorlásommal majdnem elgázoltam. A kapitány szerencsére nem ismert fél, különben matrózaival a hullámok közé dobat a sirályok martalékául. A TIHANY az egy félsziget: apátsággal, visszhangcsárdával, camping-ekkel, motelekkel, hotelekkel, idegenekkel és tsz-parasztok- kal megrakva. Most láttam először, hogy a tavon is tó van. Ez a következőképpen fest: a Balatonon nyugszik a félsziget, s a félszigeten a tengerszem. Néha nagyokat pislog. Miután kigyönyörködtem magam, busszal utaztam Füredre, a vonathoz. A busz angolokkal volt tele. Csupán mellettem ült magyar, egy dunaújvárosi kazánkovács. Mondom neki: — idefigyeljen elvtárs, ha kíváncsi rá, a tájszólásuk után megmondom magának, hogy melyik angol hová valósi. Kíváncsi volt, $ én mondtam: — Akinek a kalauz éppen jegyet ad, az velszi, a gépkocsivezető mögött ülő, skót, a jobb oldali ablaksornál szorongok brájtaurúak, a balnál ülők norvicsiek. És látja itt mellettem ezt o buldogképű, szeplős pasast? Ragyogó szautszern-aplen- dj tájszólással cseveg, sőt, hogy megszakadjon a szív, időnként még nyukászli be- köpései is vannak. A koma egész lényéből csak úgy sugárzik a tősgyökeres angol! Csak ne lenne olyan ízlésrontó képe a szerencsétlennek... — Közben a füredi indóházhoz érkeztünk, s az én buldogképű angolom felém fordulva, színmagyarul kérdezte: — Ez már a füredi állomás, ugye? O volt ugyanis az angol turisták tolmácsa. Cj Rezső VETÁMC Ceri bácsi hajnalban ve- ’ tődött haza. Kimaradt. I Barátjával pálinkáztak, bo. roztaik. Mérgükben be is szeszeitek. Az ivásra az adott okot, hogy a Fehérakácban zártkörű mulatságot rendezitek, s nekik a rés. tiig kellett m^nni Ez a falu másik végén van. Ide az al_ végiek ritkán vetődnek, csak ha kedvük tartja, látogatják meg a kocsmárosnét. A kissé molett barna asz- szony olyan, akár a tűzről pattant menyecske. Szépséges kék szemével szinte ráÍ beszéli a betérőt: igyon még egy pohárkával. Az asszony most is megállt a csap mellett, esivitelő hangon odaszólt a vendégeknek: — Jó kisüstit kaptam! Igazi. — É6 ravaszkásan mo. solygott Mosolyába az asz- szonyi érzések milliónyi varázslata vegyült A szék. rényből nyomban kivett két poharat és öntött — Nézzék, milyen csillogó! Hogy gyöngyözik?! A két vendég odalépett a pulthoz. Állukat kezükkel alátámasztották és hol a gyöngyöző pálinkát nézték, hol pedig a szépséges asz- szonyt. — Hát ez tényleg szép, — •zalait meg Feri bácsi. — Ibolyka most is épp olyan jó szívű, mint tíz évvel ezelőtt. De én azóta megöregedtem, — legyintett asszony kacagott. — Nem az a fontos, hogy az ember hány éves, csak..: — csettintett kihívóan. — Nekem már mindenféleképpen mindegy, — nézett maga élé Feri bácsi elgondolkozva. — Hát akkor, igyanak! Ettől a jó pálinkától megfiatalodnak. A két barát koccintott, szájukhoz emelték a csillogó poharat és mintha összebeszélnének, egy parányit nyelvükre vesznek, ízlelik. Feri bácsi füttyent és az egészet felhajtja. — Hát ez tényleg nem rossz — nyitotta tágra aprócska szemét. — Ha már ilyen finom ez a pálinka, megérdemli a sorsát, adjon még két pohárral. A kocsmárosné töltött. — Ugye lelkem nincs itthon a férje? — kérdezte az apró szemű. — Nincs. De egyhamar nem is lesz. A két barát összenézett. — Aztán hol van? — Pestre ment. Hajúik Antal: Olvasó parasztasszony. Kiss Zoltán: TÖRVÉNY, SZÉP SZABÁLY... Törvény, hogy jóra tanítsd gyermeked, törvény, hogy utat törjön a jóhoz a hű tudomány, törvény, hogy a könyv ne rejtse titkát, s tanterem ajtó nyíljon meg minden zörgető előtt. Járt ösvényen úgy vezesse fiát népe s a haza, mint anya fogja gyermeke kezét, s jótettért jóval fizesse társát mind kit e féltő, óvó közösség emberré emelt Fölépült rendünk alapköve ez, vérünkkel írott szép szabály, egy új nemzet szózata; ritmusa munka, zenéje a kedv, mely a teremtő, alkotó ember arcán csillagoz. Szabály, hogy tervet készítsen, ki él, s gyümölcsöt hozzon, mint az almafa, szabály, hogy kézhez simuljon szerszám, s aratás után, a termett újból, minden asztalra jusson friss kenyér. Valósult jelkép: törvény és kenyér; jussként kijáró köznapi érdem. Jövőbe lát, H fát ültet, épít, gépeket vezet, s posztjára állott őrként vigyázza fényre tört utak alvó bázait... | |* | f — És magát itthagyta? — Itt. Nem vagyok én hímen tojásból, hogy vigyázná kelljen rám. — Öntsön már magának is, és igyunk együtt. Az asszony egy fehér üveget vett élő és töltött. Koccintottak. — Lássa csak Ibiké, most jövök rá, hogy maga milyen helyes, milyen csinos asz- szomytka lett. A kocsmárosné kijött a pult mögül, összeszedte az asztalon árvuló poharakat. A két férfi úgy nézte, hogy majd felfalta. Az asszony, szeme sarkából egy pillantást vetett a két ku jonra, egy kicsit meg is riszálta derekát. A vendégek pedig megitták a harmadik féldecit. A negyedikre is csakhamar sor került, de az ötödikre nem, mert elfogyott. A kocsmárosné meggy, dió meg csokoládé likőrt kínált, tudva, hogy azt úgysem isz. szák. Végül a bor mellett maradtak. Nagyfröccsben mérték az időt Az asszony itatta őket, arra gondolt, így könnyebben szabadiul majd tőlük. A restibe újabb vendé. " gek jöttek. A ktsz suszterjei a délutáni mű_ szakból hazafelé tartva, itt kötöttek ki. Egész nap együtt dolgoztak, mégis itt mesélik el a legsikamlósabb vicceket. Hangos is tőlük a kocsma. Az asszony is gyakran odafigyel. Szere, tik hallani éles, éltető kacaját Most meg, hogy nincs itthon a férje, valahogy másképp nevet — Tudjátok mit — szólalt meg egy vékonydongájú segéd — meg kellene táncoltatni a medvét! — Hát az meg miféle? — szól oda Feri bácsi. — Hát maga nem hallott még a medvetáncoltatásról? — Nem. — De azt csak józanul lehet járni. Maga pedig már eléggé elázott! — isznak, s jót nevetnek; — Még hogy én nem vagyok józan? — Feri bácsi tényleg nem részeg — mondta a suszter, — de a medvetánchoz még nekünk is hangulatba kell jönni. A kocsma csakhamar megtelt zsivajgással. Ibolyka kiszolgált mindenkit, s az ivás- ban Feri bácsi vezényelt, így akarta kimutatni, hogy nála nincs semmi baj — Azután tényleg medvét akar táncoltatni? — kérdezte ismét a segéd. — Persze! — Hát akkor jó — szólt emez csendesen. — De várjon csöppet. i tszaladt a suszterályba. A zsebébe tett egy negrós dobozt és visszaloholt. — Azt hittem megszöktél — csuklott meg a hangja Feri bácsinak. — Dehogy szöktem, csak a kulcsért mentem. — Azután hogy táncol az a medve? — kérdezte az öreg, az asszonyra kacsintva. — Ha józannak érzi magát, utánozhatja: — Megpróbálom. — Hé, legények — kiáltott a suszter — tegyünk' egymás végébe öt asztalt! Ahogy összerakták, felugrott rá és mackósán végigsétált rajtuk. — Hát ez is valami? «■ kiáltott fel Feri bácsi. — Ha utánoz, öt liter bort fizetek! Széket tettek az asztalsor végére. Az öreg felemelte egyik lábát, de az egyensúlyt majdnem elvétette. Ha nem kapják el, beleveri a fejét az asztal sarkába. Lihegett egy kicsit, majd újra próbálkozott. De elfogyott az ereje. A legények erre körülkapták és feltették az asztalra. Négykézláb terpeszkedett odafenn. A kocsma hangos volt a röhögéstől. Mindenki Feri bácsit figyelte, drukkoltak neki. Biztatták, hogy csak folytassa a medvetáncot. Az öt liter bor megéri! A susztersegéd is ott szorgoskodott az asztalsor mellett és buzdította az öreget. Feri bácsi újra és újra nekiveselkedett, de a medvetánc csak nem sikerült. Megitták az öt litert A
