Békés Megyei Népújság, 1963. június (18. évfolyam, 126-151. szám)
1963-06-02 / 127. szám
KŐRÖS TÁJ ____________KULTURÁLIS MELLÉKLET „ A VERS SZAVA...” Megjegyzések az Erkel Diákünnepek prózai műsoraihoz Szemerkélő esőben, zászlók és iskoláik táblái alatt vonult Gyulán az Erkel Di- ákünnepék megnyitására közel két és fél ezer fiatal. Ünnepélyes és felemelő pillanat volt... és valahogy külön is lelkesítő, hogy ugyanazokban az órákban, ugyanilyen megnyitón, ugyanígy áll még sok ezer középiskolás Keszthelyein — immár ötödször — a Helikon, és Sárospatakon a Pataki Diáknapok megnyitóján. 1963. május 23-án délelőtt tíz órakor bekapcsolódott hát a mi délkeleti or- szágrészünk is a középiskolások kulturális megmozdu. lásába. Négy teljes napig volt „ifjúsági” város az öreg Gyula, s mikor 26-án este az ünnepi harsonák lefújták a diáknapokat, mindenki a jól végzett munka egészséges fáradtságával térhetett haza. Az összefoglaló számvetés azonban nem az én dolgom, de egy részproblémával, főleg a jövő érdekében úgy tűnik, kötelességem foglalkozni. Ez pedig a pró. za- és versmondás, illetve az irodalmi színpadok művészetének lemaradása a többi művészeti ág között. S ez nem először s nem csak itt történt így. Ennek a viszonylagos lemaradásnak persze vannak objektív okai: tükrözik bizonyos fokig középiskolás irodalom-oktatásunk megoldatlan kérdéseit is, és főleg a megfelelő szakemberek hiányát. Mert míg a zene- és énekszámok előadóit (egyéneket és kórusokat egyaránt) jobbára megfelelő szaktanárok tanítják be, addig a vers. és prózamondás meg az irodalmi színpadok irodalom szakos tanárok kezében vannak, s az nem bizonyos, hogy egy magyartanár (bármilyen kiváló pedagógus egyébként) mindjárt egyben rendező, vagy élőadóművész-nevelő is. A feladat pedig szükségképpen az övék, és az is kell maradjon. A» pillanatnyi helyzeten azonban javítani kell, s mert javítani csak ők tudnak: nekik szeretnénk néhány tanácsot adni. 1. A vers. és prózamondók esetében a baj már a választásnál kezdődik. Nagyon sokszor nem vették figyelembe a diákok egyéniségét: nem törődtek azzal, hogy a vers stílusa illik-e az előadóhoz, pedig a diák szellemi színvonala, értelme, hangja, külseje és lelki habitusa egyaránt figyelembe veendő szempont. A vers kidolgozásánál pe. dig legkevésbé a „színészi” eszközökre kell a hangsúlyt fektetni. A „színészi” előadásmód ugyanis sokszor túlszínezi vagy rosszul színezi a verset, a szavaló túlságosan széttördeli azt, (különösen, ha a versnek több megszemélyesíthetőnek vélt szereplője van), s ebből a stílusból ered a legbántóbb hiba: az egyes szavak színezése, sokszor a verssor értelmétől, vagy a nyelvtani feMemtől is elütően. A helyes előadáshoz a vers pontos elemzése, sokszor a költő egész ouvre-jének ismerete szükséges. A szavaiénak elsősorban a költő gondolatainak megértésével és azok hű tolmácsolásával kell hatnia. Értelmi hatásra kell törekednie, intellektuális élménnyé kell tennie a vers tolmácsolását. Nagyon sok a „szenvelgő” versmondó, aki a maga érzéseit, sőt túlzott érzéseit tolja előtérbe. A síró szavaló (különösen, ha leány) sok néző szá. mára már a magas érzelmi hőfok ismérve, pedig jobbára mesterkélt önsajnálat — és ez a művi „világfájdalom” nem csak művészileg rossz —, de diákok esetében gusztustalan is. A prózamondás már több „színészi” eszközt bír el, de a mű megértéséről, az értelmi hatásról itt sem lehet él. feledkezni. De nem szabad 20—25 perces prózákat mondatni: ez felemészti nemcsak a hallgatók, hanem az előadók energiáját is.* Az olyan kirívó ízléstelenséget pedig, mikor a szavaló versét magnetofonról bejátszott zene kísérte, méghozzá rosszul választott zene, szeretnénk csak véletlennek tudni. 2. Az irodalmi színpadok esetében a színvonal már sokkal jobb volt. Ez talán annak is köszönhető, hogy míg tavaly sok helyen erőszakoltan is létrehoztak irodalmi színpadokat — most onnan neveztek be irodalmi színpadok, ahol erre valamilyen objektív feltétel mégis csak adva volt A tavalyi kecskeméti középiskolás irodalmi színpad-fesztiválhoz képest különösen a Békés megyei irodalmi színpadok fejlődtek nagyot. Tavaly nemcsak, hogy érmet nem hoztak haza, hanem jóformán helyezést sem értek el, ezúttal pedig a gyulai gimnázium arany-, a békéscsabai Rózsa Ferenc G imnázium és a Közgazda- sági Technikum ezüst-, a battanyai és szeghalmi gimnázium pedig bronzérmet nyert Különösen szép ez az eredmény, ha a mezőnyben induló 18 színpadról tudjuk azt, hogy ezeken kívül csak két arany, és három bronzérmen osztoztak még. Az eredmények éllenére néhány kérdés további tisztázásra szorul. Az irodalmi színpad fogalma és módszere, de főleg rendezési gyakorlata körül még mindig sok a félreértés. Az már többé-kevésbé érvényesül, hogy a műsor szerkezete egységes, egy gondolatkör köré csoportosul, s kialakulóban van már a líra, epika és drámarészlet, valamint zene és ének helyes aránya a műsorokban. Egyetlen olyan példa volt csak, ahol 4—5 vers fölött aránytalanul eluralkodott egy — egyébként rosszul is rendezett — egyfélvonásos. A szerkesztők az idővel azonban rosszul gazdálkodtak. Még a kitüntetett műsorok is sokszor hosszadalmasak voltak, az összeállítók szem elől tévesztették a közhelyszámba menő igazságot: kevesebb több lett volna! A témaválasztásban még mindig a sötét tónusú műsorok uralkodnak, nyilván, hogy legnagyobb örömmel az élettel, sőt konkrétan a középiskolásokkal foglalkozó műsorokat láttuk. így a gyulaiak ötletes „Tiszta szívvel” műsorát (nem József Attila-est, hanem szellemében József Attila-i ifjúsági műsor!) és a szentesiek Karinthy-szcenírozását a „Tanár úr kérem” és az „így írtok ti” néhány darabja alapjául. Élő, elevenen ható volt a nagykőrösiek ifjúsági műsora is, csak eszmei tisztázatlansága zavarta a jó helyezést Egységében, igényében legkiemelkedőbb viszont a szolnoki Verseghy Gimnázium Kubai elégia c. nagyon ízléses és szug- gesztív műsora volt A rendezés terén egyfajta túltechnizáltság jelentkezett. Fölöslegesen és rosszul használtak fényhatásokat, melyek legriasztóbbja az volt, hogy az elnyomás éveiben sötét a színpad, a felszabadulás után világos! Sok rendező hitte azt, hogy a világos színpad műfaj ellenes, pedig ez inkább fordítva igaz. Egy pár szerencsés kivételtől eltekintve nagyon sokan alkalmaztak gépzenét, s ezzel — főleg, ha az eleven szereplőnek a gépzene vélt hatását ki kellett várnia, — rengeteg u. n. „üres” pillanatot szereztek a színpadon. Végül nagyon sokszor alkalmaztak statikus térformákat, egyaránt fárasztva így szereplőket és nézőt Azt ajánlanánk a jövőben, hogy a témaválasztás legyen élettelibb, ne annyira ünnepélyes, inkább igaz! A rendezés mondjon le a világítás hatásvadász eszközeiről, és lehetőleg mellőzze a gépzenét, a térkihasználásban pedig törekedjék változatosságra. Az állandó térforma gát a szereplők számára és unalmas is. Mint minden művészetben a merevség ellenében a spontaneitás, a flott mozgás a helyes és követendő. Az egész műsor felépítésében pedig óvakodni kell a túlhangsúlyozástól. 3. A szemerkélő esőben álló két és fél ezer alföldi diák látványa felemelő pillanat volt... A fesztiválon szereplő diákok derekasan állták meg a helyüket. Legyünk őszinték és ismerjük él, hogy ez egyben a tanárok fesztiválja is volt, hiszen a sok jó eredmény szorgos munkájuk eredménye. Talán az ünnep hangulatához méltatlannak tűnik a hibák felsorolása, — de szerintem éppen az ünnepélyes pillanatok köteleznek erre. Ahol szükséges, segíteni kell, hogy a további évek során a színvonal még jobb legyen és az elhagya- tottabb műfajok is felzárkózhassanak a többihez. Máté Lajos Miklós István: A körgát mellett (olaj) ^V^VW^VVWWVWVWVWVWW^WHWVWVWW\A/VSA/V<WWWWVWVW Mucsi József: Kérd Kőszürke felhők, vén szemetekkel látjátok-« a tűzcsóvás hajót, amely az égbolt mélységében, mint rohanó fullánk remegve száguld? Félelmes felhők, én nem voltam még szendergő csúcson, s ezért kérdezem: Eltűnik-e az idő a bűvös magasban, s van-e ott csönd és titok? esek Vonuló felhők, küldjétek nekem azúr híreket fürge szárnyakon: Tudtok-e hozni jóságos békét, havazó illat meleg tengerét? Néma felhők, ti, adjatok választ kiáltó kérdéseimre, melyek makacs teherként mélyen süppednek szürke napjaim, s utam porába. Borbélyüzletben OLVASNI AKART, míg rá kerül a sor, de nem tudott. Bűbájos borbélyleány pamacsoit a szélső széken egy hullámos hajú fickót, tói vastag pulóvert viselt. Ügy kellett magára parancsolnia, hogy ne nézze a lányt. Kiesik a szemed és poros lesz — mondta magának. De olvasni se tudott, mert a lány fehér köpenye belevakított a szemébe. Ejnye, mit vagy annyira oda — korholta magát bosszúsan —, azt hiszed, hogy pont egy olyan alak kell neki, mint te? Jól vigyázz, ez egy húszadik századi hölgy, twistet táncol, s a homlokába borzolja a frizuráját. Az a fickó, az kell neki, az ám, a vastag pulóverével. No, mondj le róla szépen. Látod, milyen álmosan, milyen unalmasan néz rád vissza a tükörből. Ügy pöccinti le magáról a pillantásod, mintha pelyhet fújna le annak a vakító köpenyének az ujjúról. Ügy ám, reménytelen esetek után nem szabad futni. Jobb a vitorlát szépen bevonni, mert az ember leéghet, nincs rá semmi szükség. Ne nézz te csak oda, még beképzel valamit a kicsike. Kapsz tőle egy száj- biggyesztést, aztán az a tied lesz. Nem éri meg, öregem. Észbontóan kedves a szőkesége, a bugi-vugis frizurája. S a szemöldökének a huncut meredeksége. VAJON mit csinál az estéivel? Persze, moziba megy vagy elmegy táncolni, fiúkkal. Sok fiúval... Ügy bizony, jó neki. Szép és fiatal. És azt választja magának, akit akar, bármelyik férfit választhatja, minthogy mindenki szerelmes lesz belé egy pillanat alatt. Míg te például nem választhatod őt, minthogy ő tebéléd nem lesz szerelmes se egy, se több pillanat alatt. Ez a rideg való öregem. A régi borbélyához került, a Janihoz. Mindjárt a szomszédos szék. Ej no, Janinak bűvészkeze van, de azért ne téveszd össze a lányka ujjaival. Az a te bajod, hogy mindjárt képzelődni kezdesz. Mintha ő turkálna a hajadban, aranyos nyomokat hagyna a vékony ujja, ahogy bozontod süppe- dékében lépeget, s ott maradnak a nyomok sokáig, a hajszálak elektromos töltést kapnak, s talán még holnap is bizseregnek. Nos, játszunk mást, jó! Ez butaság. És kár magad belelovalni. A lány a szomszéd szék fölött áll. Hajlékonyán jár kezében a kés; mintha ujjainak hegye szikráznék. A pulóveres fickó a hátradöntött arcából néz fed a lányra. A lány föléje hajol, a késsel dolgozik. „Ha sikerül levágni a fülemből egy szeletet, a magáé.” A lány szája parányit rebben, mosolyog. EZ AZ, ami neki nem megy, ez a stüus, pedig a lánynak ez kell, nem vitás, s a fickó söpri be a mosolyt, nem ő. ö sohasem fogja a lány mosolyát besöpörni, reménytelen. Most mit zabolsz a fickóra? Egy jóképű, vagány, pimasz pofával és „szellemes” beköpé- sei vannak. Mellette sehol se vagy. Kár ezen rágódni, az egész nem ér annyit. Röhej. Igen, de a lány kezétől nem lehet megszabadulni. A haját is mintha ő mosná, az áram valósággal futkos a koponyáján. S nem akarózik kiszállni a képzeletből, sőt egyre beljebb csúszik, mert a hangja is ott duruzsol már a fülében. „Ejnye, ez az ezüst, ez szaporodik...” — Ilyeneket ad a lány szájába. El kell, hogy nevesse magát. Jani észreveszi s erről eszébe jut, hogy megkeresse vendégének a Ludas Matyit. Azt mondják, a nők szeretik a hajban az ezüstöt. Nem vette még észre. Ott húz el a lány a búra mellett, felágaskodik a fehér szekrénykéhez s ott matat, szappant vagy mit keres, nem lehet tudni. Boldog ember, aki feleségül kapja. Mintha a nap tűzne a tükörre. Pedig ide se néz, egy pillantása sincs a búra felé.
