Békés Megyei Népújság, 1963. június (18. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-02 / 127. szám

^tdag^óqamafil LmlL a szavakban elmondhatatlan köszönetről A z elmúló évek arcokat, emlékehet feled­tetnek. Ám vannak arcok, vannak emlé­kek, amelyeket sohasem tud elhalványí­tani az eltűnő idő, A megőrzött, arcok első sorában betűre okító taní­tóink arcát is ott látjuk. Hiába mennek el mellettünk az évek, nem tudjuk — és nem is akarjuk — elfelej­teni őket. Ma kilenc éve, hogy utoljám köszöntöttem ta­nítóimat — az ö ünnepükön, Az akkori virágok — szeretetünk és hálánk jelképei — már régen elher­vadtak. De azóta is minden év júniusának első va­sárnapján, gondolatban újm az üdvözlők között ál­lok. Hallgatom a szívből fakadó szavakat: ~„.í. ae osz­tály nevében köszönöm fáradozásukat, szeretetünk jeléül fogadják szívesen e néhány szál virágot...“ Látom, amint átveszik a csokrot, megpuszilják a copfos vagy kurta sörényű kis emberkéket, és a ta­nítványok az akaratlanul előtörő könnyekből tudják: minden „bűnük? meg van bocsájtvaHallgatom a szívből fakadó szavakat és érzem: mondani kellene még valamit! De ezt a valamit — milyen hálátlanok vagyunk mi, fiatal és öreg tanítványok! — a köszöne­tét, sohasem tudjuk méltó szavakba foglalni. Pedig Fehér, Kiss, Pásztor, Miklya tanár bácsik és valamennyien, akik segítettek nekünk, hogy az „eljött élet-csatákban”- emberként álljunk helyit ugye, ezt várják? Bevallom, amikor tegnap írógép mellé ültem hogy megfogalmazzam ezt a kurta kis levelet, hittem, hogy talán most.., most meg tudom majd köszönni mind azt, amit értem és társaimért tettek, tesznek és tenni fognak. Fejér és Pálmai tanár néni? Önök tanítottak magyarra, Önök szerettették meg velem a szép szót. Mindennapi munkám a mon­dott és leírt szavak nélkül elképzelhetetlen. És lát­ják: most hű társaim hűtlenek lettek hozzám, Már tu­dom: a vállalkozásom sikertelen marad. Most egy kicsit neheztelek önökre. Neheztelek, mert nem tanították meg arra, hogy méltó módon és méltó szavakkal fejezzem ki azt a köszönetét, és azt a szeretetet, amivel nehéz, de na­gyon szép munkájukért tartozunk! így, a felnőtt tavasz csokorba szedett virágai mellett ezen a kedves júniusi vasárnapon csupán e néhány, ólom-nyomta sorral köszönti önöket egykori tanítványuk: Brácsok István Ügye, ugye nincs neked mit keresned a szép, fiatal nőknél. A vágyakozás kín­ja, az a tiéd. Ne vágya­kozz, akkor jobb lesz, MIKOR FIZETETT, a lány ott állt a kassza mellett a falnak .dőlve Egykedvű­en nézett valamerre, unal­masan. Átnézett fölötte, s 6 tudta, hogy sohasem juthat közelébe, soha meg nem fogja szólítaná, pedig igen szeretné.- Egy csendes, szo­morkás sóhajt nyomott el magában: eh, nem való hoz­zád úgy se az ilyen. Túl szép és tűi fiatal. Betemette a lány képét a sóhajjal s amikor kilépett az utcára frissen, megnyír­va, már csak aranyi volt az egészből, mintha egy fájdal­mas dallam záróhangjai még nem tudtak volna egé­szen elhalni. • EGÉSZ CIPŐT VESZ, vannak szép, fehér vászon­cipők, ezek fogják a lábat; a sarkúiknál és orruknál pe­dig ki van vágva, irtó jól mutat; abban bírja majd az állást, egész nap pancsol­ni s undorító pasasok boros­tás képét nyúzni, mint en­nek is itt. S mind azt hiszi, hogy vele mindent lehet, mind meg akarja fogni ma­gának. Unja már, hogy akárki bejön, nem tud tő­le nyugton maradni. A ko- csányon lógó szemét akaszt­ja rá vagy még szemtele­nebb és molesztálni kezdi. De belemélyedt az az alak az olvasásba. Se lát, se hall. Muris lenne, ha ottfe­lejtené magát s mikor már mindenkit megnyírtak, megberetváltak, s csuknák a boltot, odamenne hozzá: „Uram, maga kire vár?” fine felnézne a könyvből és azt válaszolná: „Magáim". Biztos ezt válaszolná? És ha nem. És ha rád se hede­rítene? Azt hiszed, már mindenki csak terád kí­váncsi? Látod, föl se néz a könyvből, fülyül rád. No és ha nem néz, pukkadjon meg. Attól még nem sza­lad a Dunának. MI LENNE, ha este korán lefeküdne, bezárkózna és nem engedne be senkit? Megmondaná a házinéni­nek, hogy nincs itthon. Me­gint jönnek a Pistáék, hoz­zák a kanaszta kártyát. Ne­ki mindig ilyenféle alakok csapják a szelet, mint ez a Pista. Azt mondja: Mari jössz csörögni? Nem me­gyek csörögni. Hagyj békén. És egyáltalán hagyjatok mind békén. Unom a süket dumátokat, a hullámos ha­jatokat, s a pulóvereteket Kérek egy könyvet, bezár­kózom és olvasni fogok. Jaj, az Aranyemibert ígér­ték. Az szép szerelmes könyv, azt mondják. Mi len­ne, ha megkérdezném a vendég úrtól. De ide se néz, csak olvas. Istenem, ha neki egyszer egy komoly férfi udvarolna, olyan, aki neki is tetszik és komoly szándékkal. Más lányok olyan szerencsések. Neki mindig ilyen süket pasasok jutnak, mint ez is itt, akit szappanoz, ez mind ugyan­azt akarja tőle. Hah, Janihoz került. Klassz haja van. Irtó szereti az ilyet, egy kis ezüst is van benne. Borzasztó sze­remé nyírni, összeborzolni, aztán megint szépen megfé­sülni, de ennek a ronda sző­rét kell lehúzni, így jött ki. Hogy miért nem jön ki úgy soha, ahogy az ember sze­retné? Jaj, de szellemes! Simonyi Imre: ITTHON Nézd, ma a hold, a narancs telihold a Körös tükrén lebegő. Mondd, nem ez a kép, meg egy harap ásnyi itthoni jó levegő volt é a hiány ott az idegenbe: ok jajra, panaszra — szegény? Kéznél az a gally, kéznél az az s megkapaszkodni remény emlék kínálja magát. — Nézd, Itt ha botolnál, kar nyúlna feléd, ölelő: felfogni esésed. — Míg élsz, amíg élhetsz, csak itt lehet kedv, meg erő viselni a jót; az itthoni jót, meg az itthoni fájást. Lásd, talpad alá fut az itthoni gyep, s elföd a vihartól az itthoni nyárfás. Eleget járatták már a bolondját véled — távoli földek s messzi egek. Ha kérdenéd, mi a dolgod — s hogy van-e még? — csak itt jöhet rá felelet. (Gyula, 1963 március) ÖTO VÉGIRE A nyenyerevári Zengő Hí­rek frissensült tudósítója fölényesen kacagott: — Bizzák csak rám, ro­vatvezető kartárs ! Félóra se belé és halomba öntöm ide az asztalra ni, Nyenyerevár minden hírét. A nyakamra a nagykést, ha nem úgy lesz! A rovatvezető homloka elborult, de csak azért, mert méltatlannak találta a szer­kesztőségi légkör emelk edett szelleméhez a nyakonszúrá- si fogadalomnak még a gon­dolatát is. Alapjában véve Bőg! Hogy a füléből egy szelet az enyém. Egye meg magának. Levágom neki az egészet, azt is megeheti. Jó étvágyat . NEM KELLETNÉK en ennek. Ide se néz. Ügy látszik, a komoly emberek­nek én nem kellek. Manci kifogott egy olyan klassz, komoly palit, elveszi őt fe­leségül... egy ilyen piti nő! Legyen vele boldog, ő nem szalad senki után. No végre, ezzel megvan. Mit, hogy menjen vele mo­ziba? Megy a halál, örül, ha nem látja a pulóverét. Vigye csak innen a fülével együtt Sóhajtott és lustán, ma- gakelletően nyújtózott egyet. A búra közeiében. Mit is akar itt? A szek­rényhez lépett és keresgél­ni kezdett Jó kis pofa vagy. Tudod tulajdonképpen, hogy mit keresel? A krém amott van az asztalod' fi­ókjában, hi-hi. No, csukd már be ezt az ajtót. Szeme sarkánál ott lebeg a búra. Az aki alatta ül, ha még az hívná őt moziba, de se­hová se hivja és soha se fog beszélni neki az Arany­emberről. Pedig a Bartók Színpadon is játsszák, oda is elmehetnének együtt. Nekidőlt a falnak, a kasz- szánál, dolog híján. Mindjárt jön fizetni s itt áll meg! Biztos van felesége. A nők az ilyet elhappolják, ne félj. Különben is, mit fog ő valaki után futni. AZ AJTÖ becsapódott a férfi mögött s ő ellökte ma­gát a faltól. Odament az asztalkához, hogy egy kis rendet csináljon. Fásultnak érezte magát, s az életet ki­etlennek. Szeberényi Lehel azonban tetszett néki ez az eleven sajtónyüzsgönc, aki­nek talán sikerül az, -ami öreg újságíró rókáknak is alig, vagyis ebben a mocca­natlan városban tollára ra­gad minden friss eseményt. — Munkára fel, ifjú ba­rátom — csapott a vállára. • — Na, még itt megpróbá­lom, támolygott a Tengeri­hántás .Útja Tsz irodájába lapzárta körüli időben, holt- fáradtan a Zengő Hírek friss-sütetű tudósítója. — Van valami hírük a ré­szemre? De esedezem, ne csinálják velem azt, amit eddig az üzemekben, intéz­ményekben, hogy egyik szobából a másikba küldöz­getnek... — Szó sincs róla — zúg­ták egyetértőn a tsz-esek, majd egymás szájából cihái­vá ki a szót, megállíthatat­lanul sorolták, hogy 30 ezer suhángot ültettek él társa­dalmi munkában, a szántás­vetésben. 12 536 holdon ők lettek az elsők mások előtt. Van 1234 lovuk, 3347 szarvasmarhájuk, 1400 hízó­juk, 45 768 baromfijuk, 5002 darab gyümölcsfájuk. A tudósító roskatagságát féllobogó lelkesedése a sem­mibe lökte. Irt és írt, hogy csak úgy füstölt a papír a tolla alatt. Aztán órájára pillantott: lapzártáig ponto­san húsz perce van. Ezalatt az anyagot gépbe teszi és... Nyomban felpattant és kö­szönés nélkül rohant a kijá­rat felé, hová azonban vad kalimpálással érkezett, még a fejével jól meg is dön­gette a keményfa ajtót. Ugyanis rohanás közben va­laki szép komótosan elébe tette a lábát. Mikor eszmé­letre térítették és ő kétség- beesetten igyekezett tovább- száguldani, szelíden lefog­ták és azt mondták, nem ettek meszet, hogy az elnök ellenőrzése és aláírása nél­kül csak úgy ukmukfukk a nyilvánosság elé eresszenek ennyi temérdek anyagot. Utóvégre felelősség is van a világon vagy mi a szösz! — Hol az elnök, hadd ír­ja alá! — heveskedett tudó. sítónk. — Pesten, tanfolyamon. Egy hét múlva itthon lesz — válaszolták megnyugtatás­ként, de már nem hallotta, utővégre elájulás is van a világon. Üj Rezső A júniusban bemutatásra Jterülő új magyar film cselekménye érdekes környezetben játszódik; egy fiatal sofőr és a nála évekkel idősebb özvegyasszony szerelmi drámája, A címszerepet Ruttkai Éva ala­kítja. SZÉLVIHAR Jugoszláv—ölasz közös produkcióban készült ez a lát­ványos, tömegjelenetekben gazdag film, mely Puskin: A kapitány lánya című regényének új feldolgozása. EGY SZÉLHÁMOS VALLOMÁSAI Két botcsinálta feketéző és egy „szeretetne méltó" ló mulatságos kalandjai peregnek ebben az új francia filmben, melyet az utóbbi idők egyik legmulatságo­sabb bohózatának tartanak. Thomas Mann regénye nyomán készült nyugatnémet film, Kurt Hoffmann rendezésében. MI KETTEN, MEG A LO

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents