Békés Megyei Népújság, 1962. december (17. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-15 / 293. szám

r 1962. december 15 4 Szombat ÉVFORDULÓ Fennállásánál; 50. évfordulóját ünnepli ma a mezőberényi ön­kéntes tűzoltótestülert. A két év­szám: 1912—1962 között, az ala­kulástól a mai napig, hosszú idő telt ed, belefért két világháború is, s ha a testület fejlődését, éle­tét szeretné megírni' a krónikás, ugyancsak meg kellene hegyeznie Régi ereklyék között. a tollát, hogy el ne kopjon, míg a végére ér. Sok-sok kedves emlék, élmény, még több harc, küzdelem, munka tette tartalmassá ‘ezt az ötven évet. Nem dolgoztak rosszul, s er­re büszkék a testület tagjai. Sor­ra mutatják az ezüst serlegeket, koszorúkat, okleveleket és dísz­tárgyakat, mélyeket az évek során kaptak a különböző versenyeken való jó szereplésükért. Ezeket az ereklyéket féltve őrzik, hiszen mind jó munkájuk bizonyítékai. Pedig sokszor nem is volt kömy­­nyű önkéntes tűzoltónak lenni. Erről talán a legilletékesebbek: az alapító tagok beszélhetnének a legtöbbet A 86 éves Sepnenyi István bá­csi még ma is élénken emlékszik a régi időkre. S amikor a mai fia­talok — munkájának folytatói — néha-néha felkeresik, elmond egy-egy történetet Sok éven át volt a testület szertárosa. A fel­szerelés kopott, újat nem kap­tak. S amikor baj volt, sokszor maga javítgatta, ahogyan tudta, hogy kitartson még egy ideig. A beszámolóban — melyet a mai ünnepségen Petries Dániel, a jelenlegi parancsnok mond el —, a régi idők küzdelmeiről, Gzin­­koczi Pál alapító tag emlékezett meg. Az ünnepségen ő és még né­hány társa is ott lesz, s bizonyára fedelevenítik emlékeiket. Nem marad majd említétlenül Govrik László építészmérnök neve sem, aki ma már nincs közöttük, s akinek fényképét oly kegyelettel őrzik a testületben, hiszen az 6 parancsnoksága alatt fejlődtek a legtöbbet, felszerelésük is sokat gyarapodott. A felszabadulás előtt ők vol­tak a megye legjobban felszerelt1 önkéntes tűzoltói. De nem marad­tak el az elmúlt 17 évben sem. Büszkén emlékeznek a megyei és országrészi versenyekre, mélye­ken az elsők között voltak.*Jutal­muk nem maradt el ezeken sem. Oklevél, emléktárgy, de még Seprenyi bácsi, az egyik alapító­tag. ja. A kultúrcsoportban még a fe­leségek '» szerepelnek. így tudták elérni a mezőberényi tűzoltók, hogy ma is a megye legjobb fel­szerelésével dicsekedhetnek más községekkel szemben. A jubileum alkalmával jelvény is készült. A tervét egy volt tűz­oltó: ifjú Ponicsán Ádám tanár rajzolta, akinek az édesapja ma is aktívan dolgozik a 46 tagú tes­tületben. Ma az ünnepi gyűlés be­számolója erről az elmúlt 50 év­ről, a testület munkájáról szól majd és a kiállítás is, amit ren­Műszaki ellenőrzés a tartálykocsinál. műsora December 15-én, este 7 órakor: TCZJJATÍIK Sz&Lvénybárlet. December 15-én, este fél 8-kor, Gyu­lán: HAMLETNEK NINCS IGAZA egyenruha is szerepelt az I. n. he­lyezés díjai között. A tanács sokat segíti őket. Csaknem minden év­ben 12—15 ezer forintot ad ru­hára és egyéb felszerelésre. A többit pedig maguk teremtik elő a különböző rendezvények bevé­teleiből. Mezőberényben nagy ese­mény mindig a tűzoltók műsoros estje, közös vacsorája vagy bái­deztek a jubileum alkalmából Erről ad képet a film, melyet ko­rábban készítettek a testület éle­téről és munkájáról. Az 50 éves évfordulón mi is köszöntjük a mezőberényi önkéntes tűzoltókat és további sok sikert kívánunk munkájukhoz. Kasnyik Judit Fotó: Kocziszky László LAJOS LÁTÓ &ÁTÓ1BÁN Piros biciklin jött, az ezüstös küllők csil­logtak a szép őszi nap­sütésben. Ruhája sö­­_________ tétkék új, de még­is kilátszik belőle csontos, erős csuklója, kinőtte né­hány hónap ailatt. Sapkája bár­sony tetejű, mint a diákoké, arca első pillanatra ismeretlen. Ki lehet ez a mutáló hangú, pelyhes állú kamasz, aki olyan otthonosan támasztja kerékpárját a kerítésnek és bejelenti: látoga­tóba jött hozzám. Egy pillantás a sötétbarna kerek szemekbe, az arc két oldalán bűvölő- kis lyukacs­­kákra „grüberlikre” és máris elém vetítődiik egy légi őszi dél­előtt. Az első osztálynak olvasás-órá­ja van. És egy kerek fejű, „lyukas arcú” kisfiú kemény harcot vív a betűkkel. Ö az, Lajos, aki 9 év után bebiciklizett a régi tanító né­nihez. Csak a konyhában ül le, és a vasár-napi pecsenye sülő-fővő za­jában beszámol élete folyásáról. — Hát az jó volit, hogy tanító wém olyan szigorúan fogott az ol­vasásra. Nekem az volt á legne­hezebb, és a többi testvéremnek is. De én nem buktam meg sose, és négyessel végeztem el itt ta­nyán a nyolc általánost. Tanulni nem nagyon szerettem, csak a gé­peket szeretem most is. De ha én fejembe veszek valamit, abból nem engedek!! Emlékszik tanító néni, amikor oltásra vitt minket és engem hárman fogtak le, mégis eltört a tű?!! — nevet rám a konyhaszékről. — Emlékszem Lajos, jó nagy birkózás volt az is. Erős fickó vol­tál már hatéves korodban. De most mesélj, hol élsz, mit tanulsz? — A Mezőhegyes! Állami Gaz­daságban vagyok ipari tanuló — és mint akitől már nagyon sokat kérdezték, kezdi elsorolni az ipa­­ritanuló-otthon reggeltől estig tar­tó napirendjét. — És ezek a jelvények? — Ez KISZ, ez a ‘.József Attila Olvasómozgalom”, ez sport — so­rolja, és szeretettel nézegeti a pi­­ros-arany-fehér kis érmecskéket. — Egészen városi ember lettem, pedig ha elvégzem az iskolát, visz­­szajövök ide a gazdaságba, vagy máshova. Szeretek tanyán élni! De attól még lehet művelt az em­ber a mai világban, nem igaz? — Igaz, Lajos — felelem —min­den lehetsz a mai világban, ha to­vábbra is ilyen szívósan törsz cé­lod felé. De mit izegsz-mozogsz, és nézegetsz kifelé? Ráérsz még ha­zamenni! — Pista bácsit nézem, hogy merre van? Hallottam, hogy sokat betegeskedik a kis Berva-motor, segítenék megjavítani! sötétkék ruha oda, egy pillanat múl­va már ott guggol a gép mellett, és behallatszik, amint hol gyermekes vékony hangon, hol férfias bari­tonján sorolja a műszavakat: „gyújtás, gyertya, kuplung ...” Süt az aranyos őszi nap, deríti a kedvet, és másnap elborul. La­jos látogatásának emléke egész hé­ten melegíti a szívemet. H. I. Es fehér ing ide, 2. Vad hegyi romantika A növényzet mindinkább bu­jább lesz, amerre haladunk. Még a cölöpök is kihajtottak, megleve­­lesedtek, amelyeket a birtokaik határjelzése végett vertek le a he­gyi parasztok. A hegyhajlatokon, amelyek több száz méter magas­ra emelkednek, törpe-pálmák, agávék, kaktuszok nőnek öt-hat méter magasra, aztán meg fák, számtalan léggyökérrel. Az út mintegy 50 méterre köze­líti meg a tengerpartot. Az ember látja, hogy a föveny a korall-part ra ráhömpölyödik. Mennydörgő hanggal zúzódnak szét a hullá­mok a partba ütközve, még a mo­tor zúgásánál is hangosabbak. Baitiquiri település mellett már messziről világítanak felénk a fehér só-halmok egy sópárló szé­léről. Itt tengervízből párolják, készítik a sót „ A Sabanalamar, a Carnpo és a Jojo folyók hídjain keresztül már szabad a forgalom, bár az útpálya még nincs aszfaltfelülettel bevon­va. A dzsipp ráz és fel-feldobja az embert az ülésről. Most elhagyja a Via Azul a partot és a hegység felé tér el. Az utazás ezen a részen különösen sajátságos, vad és romantikus lesz. Az. út folytonos meredekség­gel emelkedik; gyakran alig szé­lesebb, mint a dzsipp. Csak az egyes építési szakaszok anyag- és lakó-telephelyeinél volt meg a le­hetősége a veszélytelen kitérés­nek. Majdnem szakadatlanul tül­költ a három dzsipp, hogy jelt ad­junk a szűk kanyarokban esetleg szembe jövő járműveknek. Né­ha lépésben kellett a dzsippnek haladnia, közvetlen a hegyfalhoz simulva, mert a felduzzadt pata­kok belevájtak a még meg nem szilárdult út alzatába. Ha az em­ber lenézett a völgybe, a két-há­­romszáz méter mélységben olyan piciiknek látszottak a pálmafák, mint a játékfácskák. Szerencse, hogy az esős évszak még nem kez­dődött meg, mert különben itt az­tán nem lehetne átvergődni. El Cedro faluban Körülbelül az út félte után a he­gyek szétterjedtebbek lettek. Egy sík területen fekszik El Cedro fa­lu, terjedelmes cédrusligetek kö­zepén. Faházikók állnak jobbra és balra a vastag ponéteggel fe­dett, széles út mellett. A „Tiendo del Pueb!ó”~ban, a falu szövetke­zeti boltjában vettünk néhány üveg „Refrescos”-t, üdítő-italt. Szinte hallottuk a szódavíz sister­gését, amikor- a torkunkon le­­csorgott, olyan szomjasak vol­tunk. A falubeliek. körülvettek bennünket és barátságosan kérde­zősködtek a jövetelünk és célunk felől. A vezetőnk, Orlando, elmondot­ta nekünk az itteni életszokáso­­kát. A világtól való teljes elzárt­ság miatt nagyon elmaradt véle­ményeik vannak a dolgokról a falusiaknak. Ha betegek, inkább a betegséget elűző imádkozóhoz mennek, mint a kormányzat által odahelyezett orvoshoz. A varázs­latban és a bálványokban még mindig nagyon sokan hisznek. Az egész lakosság írástudatlan volt az 1961-i nagy akcióig, amely a tudatlanságot megszüntette itt is. Az áruk kínálatát, amely a nagyvárosokban megszokott do­log, a hegyi lakosok még mindig bizalmatlanul szemlélik. A forradalomnak még sok munkát ad a hegyekben az, hogy a múlt befolyását leküzdjék és az embereket a szocializmus felépí­tésébe bevonják. A hegyek között lakó parasztok olyan sok mindent kérdeztek a latin-amerikai barátainktól, hogy már elfogyott az idő a további be­szélgetésre, mert tovább kellett mennünk. Ismét meredek emelkedőkön, lejtőkön, fel és le. Sokszor men­tünk át gázlókon; gyakran majd­nem teljesen eltoriaszolták a kő­törmelék-halmok az utat. Itt, 1000 méter magasság felett «sak kevés ember él. Akik itt tartózkodnak, azok az útépítésnél dolgozó pa­rasztok, akik lombos gallyakból tákolt kunyhókban laknak, s az élelmiszert naponta egy dzsipp hozza fel nekik. A vezetőnk el­mondotta, hogy ő az útnak ezt a részét már több mint százszor megjárta, legtöbbször robbantó­­anyagot hoztak az útépítéshez. Ismer már minden kanyart, az útszakasz minden ravaszságát. A nap lassan nyugatra csúszott már, amikor egy hatalmas, csú­csos hegyhez éltünk. Az út végte­len kígyózással vezetett fel egész a tetejéig. A dzsipp motorja ne­hezen 'ugyan, de legyűrte az emelkedő terhét. Ez az út legma­gasabb pontja. 1400 méter magas­nak mondja a vezető, ami egy kicsit azért túlzás. Itt fenn, a pálmák közt lucfenyők vannak. Az egész Kubában otthonos puly­ka-keselyűk szüntelenül keringe­nek a fák koronái felett. A most kezdődő lefelé-menet­­től megáll a lélegzetünk. Vakmerő iramban szalajtatja a kocsit lefe­lé a vezető. Szűk, kígyózó utakon fordul el az út a völgybe. Aztán feltűnnek az első kávé- és kakaó­ültetvények. Megálltunk, hogy néhány cserjét megnézzünk. A kakaó-bab már vörhenyes színű, tehát érett. Egy csősz jött ki egy alacsony, gallyakból készült szárnyékból és felénk tartott. Az ültetvény a Bacuca helység Kávé- és Kakaó Intézetéé, amelyet mi, nem messzire innen útbaejtünk, mondta a csősz. Tőlünk még né­hány kilométerre van Baracoa, ahova délután elérkezünk, köz­ben áthaladunk az új 154 méter hosszú, Miéi folyó feletti hídon. A Baracoába vezető úton, a város szélén is útmutató tábla van: Via Azul felírással. A haladás bevonul A Via Azul annyit jelent: égszínkék út; ezt már a kubai for­radalom építette. A hegyi folyók feletti hidakat az út építése köz­ben elkészítették, július 26-án forgalomba is helyezték. Még sok kilométernyi aszfaltborítás nem készült el, de már élénk a forga­lom mindkét irányban az új úton, amely felett az ég gyönyörű azúr­kék színben csillog. Az úton robognak az élelmisze­res és az ipari termékeket szállí­tó kocsik a legtávolabb eső falvak­ba is. A hegyekben nőtt nemes­fákat, a kávét és a kakaót — amely a legkiválóbb minőségben itt terem —, ezen az új úton szál­lítják a megmunkáló, a feldolgo­zó üzemekbe. Rajtuk jönnek a filmvetítő kocsik és a mozgó­­könyvtárak, hogy a népet a mű­velt életben részesítsék. Rajtuk vonul be a haladás, az új élet a hegyek közé. Fordította: Gilányi Elemér

Next

/
Thumbnails
Contents