Békés Megyei Népújság, 1962. december (17. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-24 / 301. szám
KÖRÖSTÁJ KULTUR ALIS MELLEKLET Tsz esztendő s mérlegen Mit mutat a kepzeletbeli mérleg, ha a serpenyőjébe helyezzük az orosházi színjátszók tízéves munkáját? Nem mai keletű kérdés: mit ér, és mi a feladata a műkedvelő színjátszásnak? Vannak, akik még szorosabbra fonják e kérdés körül az elhatárolás körét: szükség van-e egyáltalán a műkedvelésre, különösen azóta, hogy a legkisebb faluba is „betört" a televízió, és a pusztai olvasókörökben is a Nemzeti Színház vagy más nagy színház előadásai elevenednek meg a képernyőn? Aztán ott van a megyei színház, számtalan községben vendégszerepei... Mi marad a műkedvelőknek? A probléma — kezdjük talán itt — nem Békés megyei csupán. Országos az, és nem véletlen, hogy a Pécsett néhány hete összegyűlt országos konferencián is ezt vitatták a szakemberek. Megvitatták, és kimondták a szentenciát: Igen, kell a műkedvelő színjátszás, de csak akkor, ha korszerű. — Ezzel a meghatározással teljesen egyetértek — dől hátra a • kényelmes, párnázott széken Zana János, az orosházi Petőfi művelődési ház művészeti vezetője, a 10 éves jubileumát tavasszal ünneplő színjátszócsoport rendezője. A művelődési ház klubjának egyik sarkában telepedtünk le, és amolyan kötetlen, csapongó beszélgetés — néhol vita alakuH ki közöttünk a műkedvelés dolgairól. — Korszerűség? Nos, Igaza van Máté Lajosnak,’ a Jókai Színház rendezőjének abban a cikkben, amit a Népújság december 16-i számában írt, — idézi fel az írás néhány megállapítását. Főként abban, hogy a műkedvelő színjátszás korszerűségének alfája a műsorpoütika. Ezzel egyetértek. Azt hiszem a televízió, a megyei színház sok és kitűnő műsora, előadása ellenére mi.azért jutottunk el a tízesztendős jubileumig, és azért örül-* hettünk annyi szép sikernek, mert ezt az „alfát”, ezt az alapkövetelményt sosem felejtettük el. Dossziéjából nyolc, sűrűn telegépelt oldalt húz elő. Elém teszi. Első oldalán ezt olvasom: „A kiváló színjátszó együttes elnevezés el’ nyerésének feltételei.” Kérdőn nézek rá. — Beneveztünk. A megyei tanács művelődésügyi osztálya tette közzé ezt a felhívást, az évad népművelési feladatait összegező kiadványában. Szeretnénk, ha sikerülne.*. Valóban, a 10 éves jubileumra — mintegy koronaként — -elnyerni a kiváló színjátszó együttes címet, nagyon szép lenne. A nyolc gépelt oldalt tartalmazó összesítés vagy adattár — mindegy, minek nevezzük — részletesen feldolgozza a csoport eddigi, történetét, működését. Felsorolja a rendezőket, alapító tagokat (Tóth Sándor, Pasztercsák Károlyné, O. Kovács Károly, Hajdú Gábor és Dani Béla neveit olvasom itt), aztán az 1953. május élseje óta játszott darabokat ismerteti. Gyönyörű íe sorolási Tizenhét bemutató 10 év idő határaiban, nem kis teljesítmény. És, hogy a korszerűcég követelményét 1953 óta igyekeztek betartani, azt néhány darab címe kitűnően bizonyítja. Játszották Petrov: A béke szigete, Urbán: Uborkái a, Barta Lajos: Zsuzsi, Dihovicsnij: Nászutazás, Moliére: A nők iskolája, Hubay: Egy magyar nyár, Darvas: Kormos ég, Friedrich Wolf: Hazafiak című művét, és nemcsak Orosházán, hanem a város különböző határrészeinck olvasóköreiben, még távolabb: Kardoskúton, Tótkomlóson, Pusztaföldváron, Csanádapácán, Csorváson, egyszóval a járás valamennyi községében, de eljutottak a szegedi országos fesztiválra, a Szegedi Kender, és Lenfonógyárba, Békésre, Gyulára, Székkutasra, Mczőkovácsházára is. Legiöbb előadást a Ná-izutazás ért meg: ezt 32-szer játszották, tizenegyszer a Zsuzsit, a Kormos ég négyszer, a Moliére darab hatszor, az Egy magyar nyár ötször került színre. — ö.szesen, — mutat két számra a rendező — megalakulásunk óta 126 előadásunk volt, és 23 807 nézőnk. Ezek a számok önmagukért beszélnek és most már — visszatérve egy előbbi gondolatra — ugye, nincs abban semmi szerénytelenség, ha az orosházi színjátszók 10 esztendő jól végzett munkájának tudatában örömmel említik sikereiket. — A siker azonban nem terem az „uborkafán” — nevetünk össze a jóízű szójátékon —, de sokat is kell dolgozni érte!— A sóhajtásba halkuló hangulat megfordítja a beszélgetés eddigi irányát, és szóbakerülnek a sikerek „láthatatlan” feltételei. — Első: az önképzés. A szakmai tudás állandó gyarapítása nélkül nem boldogulhatunk. 1955-ben kezdtük el a rendszeres tanfolyamot, melyen a színjátszással kapcsolatos alapvető tudnivalókat sajátították el műkedvelőink. 1958- ban már éreztük, hogy a szakmai képzés kevés, szükség van az irodalmi műveltség mélyítésére is. Ebben az időben alakítottuk meg — az utánpótlás biztosítása érdekében — az ifjúsági csoportot. Ez a csoport eddig 14 gyermekdarabot tanult be, és 42 előadást tartott Megtudom még. hogy a színjátszók bf őbbje tagja a művelődési ház irodalmi színpadának, és> végül, hogy a jubileumi előadásra Bródy Sándor Dada című színművével készülnek. A próbák már el is kezdődtek. A kérdés: szükség van-e műkedvelő színjátszásra? — tehát választ kapott. Ez igenlést még jobban aláhúzza az, amit az orosházi színjátszók munkája, 10 éves önzetlen művészetszeretete tükröz: így érdemes, így kell, így szükséges! Hiszen a népművelés nagy -gépezetében elengedhetetlen foga-kerék a műkedvelő színjátszás, de csak akkor, ha korszerű, a máért, a ma problémáiért lelkesülő céljai vannak. Különben egykönnyen berozsdásodik ez a kerék, és nem segíti, lendíti, hanem csikorogva gátolja a gépezet működését. Nem kell bizonygatni, hogy mit jelent a jó műkedvelő színjátszás. Ezrek és ezrek kiváncsiak rá, és szívesen fogadják a te’evízió, a megyei színház adta lehetőségek mellett is, ennek ellenkezője csak ott válik kényszerű ieazsággá, ahol a műkedvelők még mindig a népszínművesdi, és a kétes értékű, minden áron szerepelni-vágyás kerékvágásában haladnak csak. Ezt a kerékvágást azonban egyre jobban betemeti az idő, és hiábavaló munkát fecsérel az, aki újra meg újra ki akarja vájni. — Mit gondolsz — kérdem még — sikerül elnyerni a „kiváló színjátszó együttes” címet? A rendező széttárja a karját. — Nem vagyok jós... Bár tudnám. Az eredmények biztatóak. Sokat elértek 10 év alatt, kevés csoport őriz „történelmében” annyi sikert, annyi megbecsülést, mint ők. De ha még több támogatást kapnának, mi lenne akkor? Mert anyagi gondokkal küzdenek. Nemcsak a színjátszók, a művelődési ház is. Kérdem: a termelőszövetkezetek nem segítenek? Sok és nagyszerű példa van erre; Elek, Tótkomlós, Kondoros, Füzesgyarmat... Sajnos, nem. Pedig erős. jó szövetkezetek gazdálkodnak Orosházán. — De ez már új téma, ne bonyolódjunk bele, — döntjük el, és megegyezünk abban, hogy majd legközelebb erre is sort kerítünk... Nem mondjuk ki. de mindketten arra gondolunk: hátha addig más les a helyzet, és abból a bizonyos kulturális, szociális alapból jut egy pár forin' a kitűnő orosházi művelő dési háznak is._ Jó helyre adnák. Sass Ervin ZSUZSI írta Túrán István rökké vidám, nevető arcú kislány volt a Szabadosók Zsuzsija. Csak a szemében bújkált valami rejtett szorongás. Ez azonban senkinek sem tűnt fel; így szoktuk meg az évek során, így dobogtatta meg a falubeli legények szívét. Hosszú idő telt el, amíg titka megvilágosodott előttem. Zsuzsi — szüleivel együtt — o prof étista gyülekezet tagja volt. Falunkban ma is létezik még a szentlélek-hit fanatikusainak e szektája. Hívei minden vasárnap másmás háznál gyűlnek össze, és ájlatosságukon szívesen látják az érdeklődőket. Akit kétszer-háromszor elvisz közéjük a kíváncsiság, annak a nevét felírják a következő nyáron álámerítkezők listájára. A keresztelésnek ezt a látványos ceremóniáját mindig a faluszéli Ördög-patakban végzik; a sátántól kölcsönvett név, úgy látszik, nem zavarja őket szent tevékenységükben. I^Jegismerkedésünk egy ártatlan kis galibával kezdödött... Szabadságomat töltöttem Otthon, s mindjárt az első napon összefutottunk. Kerékpáron igyekeztem valahová. ő meg olyan hirtelen bukkant elém a sarkon, hogy kis híján elütöttem. — Ne haragudjon! — hebegtem zavartan. — Rossz szokásom, hogy szeretek gyorsan kerékpározni. — En kérek elnézést — felelte szelíden. — Hiszen csengetett; nekem kellett volna vigyáznom. — S ezt. úgy, olyan önváddal mondta, mint aki mindig kész elítélni magát. Ettől kezdve jó ismerősként üdvözöltük egymást. Ha találkoztunk, mindig megálitunk pár szóra. S egy augusztusi estén, mielőtt felocsúdott volna, megcsókoltam, • 1/ órán köszöntött be a tél, és karácsony hetében már vastag hópaplan alatt álmodott a határ. Az ördög-patak vízén fehér jégtáblák úsztak, s a csikorgó hidegben egyre terebélyesedtek, egyre lomhábbak lettek. Egy hét szabadságom volt még, s azt az ünnepek előtt vettem ki. Zsuzsiékhoz indultam éppen, amikor megállított az utcán a prof étista prédikátor. — Bocsásson meg, fiatal barátom, hogy megszólítom — mosolygott rám negédesen —; de még sohasem beszéltem eleven újságíróval. Nem inna velem egy feketét? — invitált a cukrászda felé. — Szívesen — válaszoltam. Magamban régen számítottam már erre a találkozásra. CKépek i melyei liépzőmüvészeli !X. térfaláról Petrovszki Pál: Homokbányászok (tempera) Sülé István: Utca (tus) Az apró asztalokkal telerakott helyiségben csak ■ felszolgáló unatkozott. Behúzódtunk az egyik félhomályos sarokba. A prédikátor apró, savószínű szeme fürkészve tapadt rám. Minden átmenet nélkül szegezte mellemnek a kérdést; — Ugyebár, önöknek kötelező ateista propagandát folytatniuk? „Helyben vagyunk” — gondoltam. Így akar hát megbizonyosodni: fogékony leszek-e valaha a prófétista tanok iránt. Belementem a játékba. — Igen — bólintottam. — Miniszteri rendeletre? — Nem. A lelkiismeretünk parancsára. — No igen — mondta kis szünet után —, önök materialisták, mi pedig hívők vagyunk. Ha meggondoljuk, igazán nem nagy a különbség. Jó adag értetlenség ülhetett az arcomra, mert — tx>nálnyi mosollyal a szája szélén — hozzátette: — En Istenben hiszek, ön pedig a materializmus igazában. Ez is. az is hit kérdése, tehát tulajdonképpen mindketten hívőknek vallhatjuk magunkat. Azzal, mint aki elvégezte, amit akart, sietett elbúcsúznif — Megbocsásson, nekem mennem kell. Eg önnel! — nyújtotta a kezét, s én csodálkozva bámultam utána, amíg csak el nem tűnt fekete ruhás alakja a behavazott park lombtalan hársfái között. A karácsony estét megelőző nap délutánján keres” tem fel Zsuzsit, mert tudtam, hogy a gyülekezet valahol — talán éppen náluk — ünnepi istentiszteletet tart majd, és akkor nem akartam alkalmatlankodni. A lány kisírt szemmel fogadott. Némán tessékelt a belső szobába, amelyet nagy ritkán melegített csak be a búbos kemence. Most is barátságtalan hideget lehelt ránk, nekem eszembe sem jutott, hogy ezzel törődjem. Zsuzsi az asztalra borult, és vállát meg-megrázta a zokogás. Hűdötten álltam. — Mi történt? — Nem találkozhatunk többet — lehelte alig hallhatóan. ' Keserűség ömlött szét bennem. — Elég gyorsan visszatáncoltál... — Miért bántasz? — gördült végig az arcán egy könnycsep. — En? meredtem rá. — Mivel? —- Azzal, hogy nem akarsz megérteni. Pedig értettem, jobban, mint szerettem volna. — Tudtad rólam, hogy nem hiszek Istenben? — kérdeztem tompán. Bólintott. —■ Na látod. Mégis megszerettél
