Békés Megyei Népújság, 1962. október (17. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-04 / 232. szám

W62. október i 4 Csütörtök ben. Valkó századosban is fel­csillant egy pillanatra a menekü­lés reménye. De csak egy pilla­natra. A szűnni nem akaró, sőt egyre gyorsuló pörgéstől ugyanis a kidobott hasemyő kupolája nem lobbant ki, hanem a tönkrement, rongyként vonszolódó hátemyő ku­polájának rés-záró zsinórjára csa­varodott. S a hasernyő selymének egy része Valkó százados testére, fejére tekeredett. i „"Ez a vég” — gondolta a tiszt halálra váltan, s eszébe jutott fe­lesége és két gyermeke, a hatéves Attila és a kétesztendős Ági, akik — reggel hat óra lévén — még az igazak álmát aludtak otthon, nem is gondolva arra, hogy apuka a halállal viaskodik ég és föld kö­zött. Valkó százados úgy küzdött az újra és újra a testére tekeredő ej­tőernyő-selyemmel, mint valami fantasztikus film hőse a tenger mélyén az óriáspollp csápjaival. Az ernyő, amely máskor az éle­tet, a biztonságot jelenti az ugró számára, ezúttal fojtogató ellen­séggé váll Másodszor is, har­madszor is, negyedszer is újra rá­­tekeredett a tisztire, aki egyre gyorsabban zuhant a föld felé, mint a számyaszegett madár. Ponyvát! Ponyvát! Még egyszer összeszedte minden erejét és negyedszerre is sikerült kiszabadítania magát az emyőse­­lyem főj tógát ásóból. A földre pillantott, amely mint­ha eszeveszett gyorsasággal ro­hant volna feléje. Felette, a repü­lőgépből Húsé szakaszvezető már­­már úgy látta, hogy a százados a földre zuhan és ott leli szörnyű halálát, amikor... 1. amikor Valkó századosban ismét fellángolt az életösztön: — Ponyvát, gyerekek! Ponyvát! — kiáltotta lefelé kétségbeesetten. Odalent ekkor már felengedett a dermedtség: nyolcan-tízen ra­gadták meg a ponyvát és rohan­tak vele a zuhanó test alá. Valkó százados jól látta ezt, s végtele­nül jóleső érzés töltötte el. „Meg­mentenek. Mégsem halok szörnyet a földre zuhanva.” Hanem ekkor újabb váratlan fordulat következett: húsz-har­minc méternyire a kifeszített ponyva fölött egy váratlanul erős szélroham a tisztet estében ol­dalra röpítette. ”Végem van. Nincs menekvés” — ismerte fel a helyzetet, de mégis szabályosan összezárta a lá­bát és várta a földre zuhanás végzetes pillanatát. A ponyvát tartók tehetetlenek voltak, hiszen a tiszt esése oly gyors volt, hogy a néhány pillanatnyi idő alatt nem követhették a ponyvával. Egy harcos közbelép — Vége! Szörnyethal! — néz­tek a zuhanó testre, s akadt, aki behunyta a szemét, hogy megme­neküljön az iszonyatos látvány­tól. Valkó százados összeszorította a fogát és elkészült a legrosszabbra. S amikor már mindenki azt hit­te, hogy sorsa beteljesedett, ak­kor történt valami, amire senki sem számított. Bartucz Pál hon­véd szélvész-gyorsasággal a zu­hanó test alá vetette magát, s ön­feláldozó bátorsággal estében el­kapta és saját testével fogta fel lendületét. Mindketten a földre zuhantak. A közelben állók kezéből er­nyedten hullott ki a ponyva, s mindannyian a két földön fekvő ejtőernyőshöz, Valkó Gyula száza­doshoz és az elöljárója iránti hő­sies önfeláldozást tanúsító Bar­tucz Pál honvédhez futottak. — Mi történt?! Éltek?! — hang­pípaszár-lábát, amelyet valóság­gal eltorzított a felpuffadt, kösz­­vényes térde. A kapcsolóihoz nyúlt, s felgyújtotta a villanyt. Az ablakon túl egyenletesen morajlott a tenger. A Kaspi isme­rős, monoton hangjához később halk sustorgás vegyült, amely egyre erősödött. S csakhamar sű­rű zápor verte a háztetőt, az ab­lakot meg a ház előtt álló füge­fa leveleit. A tenger felől távoli csattanás hallatszott. Mintha ágyúból lőttek volna. Pedig csak az első viharhullám csapódott a parti sziklákhoz. Az öreg mezítláb odacsoszo­gott az ablakhoz, megnézte, jól be van-e zárva. Aztán felkupo­rodott az ágyra, s bebugyolálta magát a takaróval. így ült ott reggelig. A hajnal igen összetörtén ér­te. Lekászálódott az ágyról, s meggyújtotta a petróleumfőzőt. A szomszédék kislányának mindjárt itt kell lennie az üveg tejjel. Igen, már meg is jött: lépések hallatszottak a ház mellett. Az öreg kinyitotta az ajtót, átvette a tejet, kiöntötte egy lábasba, az üveget pedig visszaadta. — És a péns? — kérdezte a kislány. — Menj csak, menj csak, majd holnap megkapod. — Az öreg bezárta az ajtót, s a petróleum­főző fölé hajolt. Gyorsan kiitta a tejet, s meg­ette a krumplit is, amelyet még előtte való estén főzött. A lelke mélyén nyugtalansá­got érzett. Nem pontosan hajtot­ta végre az utasítást. A rádió­­gram úgy szólt, hogy a kertes házból kijövő férfit az állam­biztonsági szerveknek adja át, s nem a rendőrségnek. Igaz, próbált valamit tenni, hogy a rendőrségi vizsgálat köz­ben ráterelődjön az állambizton­sági szervek figyelme is. De mi lesz, ha azt a bizonyos dolgot nem veszik észre, s a rendőrség minden különösebb vizsgálat nélkül szabadon engedi? Tudta jól: a hírszerző-főnök­ség mindig igyekszik ellenőrizni ügynökeit. Ilyen ellenőrző fel­adatot ő maga is kapott már. Mi lesz, ha ezúttal is sor kerül egy ilyen ellenőrzésre, amely ráadá­sul könnyen kiderítheti, hogy a rendőrség nem vette be a hor­got, s az illető urasan távozott a börtönből... Ebben az esetben őt egykönnyen megvádolhatják, hogy félre akarja vezetni a gaz­dáit. Ezért pedig alaposan meg­fizethet. S ő most már tudja jól, mivel jár ez a fizetség. Nem, nem. Cselekedni kell, méghozzá azonnal, órákon belül. Meg kell győződnie, hogy minden úgy si­került-e, ahogy kell. Felvette az ingét, s kinyitotta a ruhásszekrényét. Ott volt a szilvakék öltöny, amelyben teg­nap este a városban járt. De meggondolta magát, s vissza­csukta a szekrény ajtaját. Az ösztöne azt sugallta,, hogy ezút-Az önfeláldozó, bátor életmentő: Bartucz Pál honvéd. (Bleich Rudolf felvételei) zott innen is, onnan is az aggódó kiáltás. — Nem élhetnek — legyintett valaki lemondóan. — Egész biz­tos szörnyethaltak. Azután egyszerre mindenki megkönnyebbült: — Gyerekek, már él is búcsúz­­kodtam — emelkedett fel az élet­örömnek, az átélt szörnyű má­sodpercektől eltorzult mosolyával Valkó százados. Azután Bartucz honvéd is félemelkedett. Elvtársaik hitetlenkedve ta­pogatták végig őket: nem akartak hinni a szemüknek, hogy épség­­ségben maradtak. — Csoda, valóságos csoda! — jegyezte meg valaki. — Nem csoda ez — kontrázott a mindjobban magához eszmélt Valkó százados és hálatelten né­zett önfeláldozó' megmentőjére. Odalépett hozzá és gyengéden magához ölelte a lányos arcú, sző­ke Bartucz Pál honvédet. Az egész életre emlékezetes ese­mény óta már néhány nap eltelt. S Valkó százados időközben már újabb ejtőernyő-ugrásokat hajtott végre; akárcsak megmentő je, Bar­tucz honvéd. Egyikük sem tekin­ti hőstettnek cselekedetét. Pedig hőstett volt ez a javából: a kikép­zés, a kator-ai kötelességteljesítés, az önfeláldozó bátorság hősies cselekedete. Bertalan István kihasadt, a kupola kifordult, nem volt semmi tartása. Ráadásul tes­tének'pörgő zuhanása sem szűnt meg, de a pörgés sugara nagyob­bodott. Ekkor kezdődött meg a drámai küzdelem az életért ég és föld kö­zött Kinyitni a hasernyőt „Köszönöm.” Hüse Károly szakaszvezető, ug­­jsrtó-paran csnok karjeiére Valkó Gyula százados határozott ragasz­kodással vetette ki magát a re­pülőgépből. Ez vott a 617. ugrása. Odalent, a repülőtéren már a nyitás pillanatában észrevette mindenki, hogy Valkó százados ernyőjével baj történt. Néhány pillanatra megkövültén álltak az emberek és feszülten figyelték a zuhanó tisztet: mi lesz vele? „A hasernyőt! Kinyitni a has­„Igy kaptam el zuhantában” Ekkor még nem gondolta, hogy eletánek milyen drámai másod­percei következnek; Nem sejtett semmit a történet igazi hőse, Bartucz Pál honvéd sem, aki Valkó százados előtt hagyta el a gépet és éppen a tiszt zuhanása közben ért földet. Az ernyő kihasad Odafent az »gró már az első másodpercekben észrevette, hogy elvétett egy mozdulatot, s emiatt zuhanás köziben gyors pörgésbe kerüli— Zuhanása mindjobban gyor­sult, füle mellett szokatlan éles­séggel süvöltött a levegő. Ügy tetszett, mintha a föld rohanna feléje odalentről eszeveszett gyor­sasággal, hogy szótlapítsa, elnyel­je, magába eméssze. Eltelt a zuhanásra előírt 20 másodperc, akármi történik, nyitni kell az ernyőt... Egész testébe sajgó fájdalom hasított A szokásosnál sokkal erősebb rántást érzett az ernyő nyitásakor. Feltekintett a réseit ernyő kupolájára: megdöbbenve tttta, hogy a rést összefogó szelet “ mutatja Bartucz honvéd. ernyőt!" — várták odalent szív­­szorongva, feszült aggódás köz­ben. A repülőgépről Hüse szakaszve­zető felülnézetben látta a zuhanó Valkó századost. A tapasztalt ug­­rató-parancsnok azonnal felmér­te a helyzet veszélyességét: hiszen a hasadás és a szálátcsapódás há­rom részre különítette az ernyő kifordult kupoláját, a hatvan négyzetméternyi felületből mind­össze 6—8 négyzetméter fékezte a tiszt zuhanását. Valkó századosnak nem volt egyetlen veszteni való másodper­ce sem. Hosszú ejtőernyős pálya­futása alatt beleidegződött a gyors döntés és a gyors cselekvés tulaj­donsága. Villámgyors, szabályos mozdu­lattal kinyitotta a hasemyő zsák­ját és a nagy sugarú zuhanó pör­gés irányába teljes erejével ki­dobta az ernyőt. Akár az óriáspolip... Odalent a szemtanúk egy pilla­natra megkönnyebbülten felléle­geztek. Akárcsak Hüse szakaszve­zető odafenn, a bajba jutott ejtő­ernyős felett keringő repülőgép­Egyetlen lehetőség van: neked, Georg át kell menned az oro­szokhoz. Ha én lennék a te he­lyedben, én is ezt tenném. Erre megesküszöm neked. Felesleges lett volna tiltakoz­nom. Maxnak igaza volt. Hát ezért vagyok most itt. * Az öregnek rossz éjszakája volt. Későn feküdt le, a nap fo­lyamán átélt események igen ki merítették és sehogy sem tu­dott elaludni. Észrevehetően ide­ges volt. Elmúlt éjjel egy óra kettő, három és jő még mindig csak forgolódott az ágyban, kö­­hécselt, sóhajtozott, s időnként valamit mormogott magában Végül, amikor mér felad­ta a reményt, hogy elalszik, felült az ágyban, s a hideg agyagpadlóra eresztette vékony Hogyan mentették meg egy ejtőernyős életét? ÉBethalál-kiizdelem az ég: és a föld között

Next

/
Thumbnails
Contents