Békés Megyei Népújság, 1962. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-21 / 221. szám
2 Péntek GONDOLATOK egy új épület előtt Azt hiszem, nem tévedek, hogy minden ember, ha bármily messze is sodorja az élet, mindig szeretettéi emlékszik vissza arra a községre, városra, ahol született, s ahol gyermekéveit töltötte. Így vagyok én is, akit kora ifjúságában elsodort az élet szülővárosomtól, Gyulától. Ahányszor megfordulok ebben a városban, újból és újból eszembe jutnak a kedves emlékek, s azok a szomorú esetek is, melyeknek akikor gyermekésszel szemlélője, s nemegyszer szenvedője is voltam. Ezek a gondoláitok néhány nappal ezelőtt most is felötlőitek bennem, amikor meglátogattam szüléimét. De most egy új gondolattársítás vegyült. Az már természetes, ahányszor csak a városba látogatok, mindig fogad valami új. Új fürdőmedence, lakóház< üzemátépítés, új út. Most is, amikor a városba értem, a csabai útról befordulva már messziről egy új épület ötlött a szemembe, melyen már az utolsókat simították a munkások. Az épület a város szívében, a legszebb helyen van. Nemrégen még egy földszintes ház állott olt, s ha jól emlékszem, gyermekkoromban a bank árnyékolta, mely úgy emelkedett ki a földszintes házaik csoportjából, mint egy nagy hatalom. Azt hiszem, ez abban az időben így is volt. De sokan gyürkölészték izzadt kezükben akkoriban kalapjukat annak az épületnek folyosóin, arra várva, hogy a pénz hatalmasságai hogyan döntenek további életükről. Lesz-e haladék vagy oda egy élet munkája. Azóta az az épület is békésebb célokat szolgál. Akik e hatalmasságok ellen szót mertek akkor emelné, a legkegyetlenebb üldöztetésnek voltak kitéve. A kommunisták kis csoportjai hol itt, hol ott bujkáltak a kegyetlen csendőr- és rendőrterror elől. Soha nem felejtem el, egyik nap itt is, ott is suttogták az emberek, hogy az éjszaka megverték a kommunistákat. Mint később megtudtam, a földmunkások kommunista Kuba-ellenes támaszpontok Az amerikai imperialisták hadianyaggal és tetemes pénzösszeggel támogatják a forradalmi Kuba megtámadására készülő reakciós kubai erőket. Az ellenforradalmár bandák politikai főhadiszállása a floridai Miamiban székei. A katonai kiképző laborok egy résae ae Egyesült AMamdk Mexikói-öböl partján fekvő körzeteiben, zömük pedig Guatemalaban és Nicaragua területén épült fel. Guatemalában 8, Nicaraguaban 3 helyen létesültek (nevük térképünkön bekeretezve) ez ideig katonai kiképző-helyek a kubai elienforradalmárok számára. A táborok nagyrészt az amerikai gyümölcsmonopólium, az United Fruit Company középamerikai birtokain vagy azok közelében helyezkednek el. Ugyancsak katonai támaszpont épült fel Panamában Punta Mala-nái, az USA „társországa’ Puerto Rico-hoz tartozó Viequez-szigeten, valamint az amerikai megszállás alatt álló Com-szigeteken is, mely Nicaragua tartozéka. A kiképző táborokon kívül operatív katonai támaszpontokat létesítettek a Kuba partjaihoz legközelebb fekvő Mondában, valamint Haitin és a Dominikai Köztársaságban is. A Kuba testébe ékelődő Guarrtánamo-otoöl amerikai haditengerészeti bázieröl felszálló repülőgépek rendszeresen megsértik a forradalmi Kuba légi- MKi. frakció tagjai a csabai út és a kétegyházi út sarkán lévő vendéglő egyik helyiségében tárgyaltak. Valaki besúgta őket, s ennek következtében körülvették rendőrökkel az épületet, behatoltak néhányon, és se szó, se beszéd, gumibottal véresre verték a bent lévőket. Egy levente-foglalkozáson, amikor az oktató tele szájjal szidta a bolsevizmust, egyik levente megkérdezte: volt már ott, hogy olyan jól tudja, milyen ott az élet? Az oktató nem válaszon. A gyereket elvitték és a legközelebbi foglalkozáson kihirdették, hogy mint hazaárulót kizárták a levente-intézményből, s szüleit rendőri megfigyelés alá helyezték. Ezek a gondolatok és emlékek futottak át agyamon, amikor szülővárosom új létesítménye előtt megálltam. Elgondolkoztam azon: milyen nagyot is változott a világ, s ezen belül kis városom, Gyula élete, s ennek egyik igen kifejező szimbóluma ez új épület. Nagy merészségnek számított még kimondani is, hogy kommunista, s ma a város egyik legszebb létesítménye az elnyomott kisemberek, a dolgozó emberek vezetőjének, a párt székháza lett. Ahol az igazságról csak eldugott zugokban eshetett szó, ma bátran elmondhatja mindenki véleményét. A régebbi, félelemmel teli életet a felszabadult, nyugodt élet váltotta fel. Ma szót ért kommunista és pártonkívüli egymással, ha jobbat, szebbet akar. Hogy ez a város az ország egyik híres fürdővárosává lett, ebben az egyszerű emberek ezreinek kis téglái tevődtek egymásra. Az, ami ebben a városban csak a felső tízezrek kiváltsága volt mert csak oda vezetett járda és aszfaltút — ma közkinccsé lett. A párt alakította, formálta az itt élő emberek gondolkodását olyanná, amilyen ma, ezért örülök különösképp ennek az új létesítménynek, yxely szülővárosomat gazdagítja. Náfrádi Sándor ..Nsír^a fény“ Londonban piros fény? Zöld fény? — ezt figyelték izgatottan a nyugati fővárosok a legutóbbi 10 naplsan, szemüket Londonra függesztve. Az angol fővárosban ülésezett a Brit Nemzetközösség miniszterelnökeinek tanácsa, s az volt a nagy kérdés: hozzájárulnak-e a M acmil lan -korm ü ny nak ahhoz a tervéhez, hogy belép az Európai Közös Piacba — vagy elutasítják azt. A londoni tanácskozás érdembeli vitája véget ért és meg lehet állapítani, hogy a hegyek megint egeret szültek. A nemzetközösségi miniszterelnökök határozott tilalmat nem állítottak az angol kormány elé — de áldásukat sem adták Macmillan csatlakozási tervéhez. Az értekezlet tanácskozásai a bizonytalan és határozatlan kompromisszum légkörében fejeződtek be. A közlekedési lámpa „sárgán” áll és Anglia éppen ezért csak aggodalmas, bizonytalan léptekkel merészkedhet a veszedelmes „európai” úttestre. Az értekezletnek ezt a határozatlanságát az okozta, hogy ami a tanácskozások legfőbb résztvevőit illeti: a tényleges gazdasági érdek csapott össze a London és Washington részéről a csatlakozási politika jóváhagyása érdekében megmutatkozó erős politikai nyomássá. Ez adta azután azt a sajátos jelleget a tanácskozásnak, hogy az első napok a kanadai, ausztráliai, újzélandi és más miniszterelnökök heves, drámai támadásaival teltek el — az értekezlet második fele pedig folyosói suttogással és megállapodás kutatásaival Mint az egyik küldöttség vezetője mondotta: „Hat napon keresztül összetörtünk egy csomó vázát és most azzal foglalkozunk, hogy összeragasszuk a cserepeket”. A váza összetörésére a nemzetközösségi miniszterelnököknek megvolt minden okuk, Kanada, Ausztrália, és Új-Zéland teljes joggal félnek attól, hogy Nagy- Britannia csatlakozása katasztrofális hatással lesz mezőgazdasági exportjukra, amelynek fő felvevő piaca Anglia. Jelenleg a brit mezőgazdasági behozatal 75 százaléka érkezik a Nemzetközösség országaiból. Az angolok kiváltságokat élvező iparcikk-kivitelének és a nemzetközösségi országok ugyancsak kiváltságos mezőgazdasági exportjának ez a kényes egyensúlya a Brit Nemzetközösség gazdasági együttműködésének fontos alapja. Ha Anglia csatlakozik a Közös Piachoz — ezzel leenged: a sorompókat az egyre robbanékonyabb francia mezőgazdasági kivitel előtt, hiszen a franciák a következő öt évben a jelenleginek kétharmadával akarják emelni mezőgazdasági kivitelüket és fő célpontjuk éppen Anglia. fiz egyben azt is jelenti, hogy Franciaország csak bizonyos feltételek mellett hajlandó beengedni Angliát a Közös Piacba: csak akkor, ha London szélnek szórja a nemzetközösségi országok kiváltságait... Ezt természetesen Anglia is tudja és igyekszik harcolni a nemzetközösségi kiváltságok legalább részleges fenntartásáért. Mivel azonban a kormány politikai okokból elkötelezte magát a Közös Piacba való belépés mellett — ez a harc voltaképpen utóvédharc. Anglia lépésről lépésre hátrál, mindig odadob egy-egy engedményt a franciáknak —, s ez az, ami felkeltette a gazdasági öszr szeomlástól félő nemzetközösségi országok haragját. Természetesen felvetődik a kérdés: ha így van, miért nem mutat pirosat a nemzetközösségi országok lámpája és Anglia kormánya miért ragaszkodik ilyen makacsul a belépéshez. Ami Macmillan makacsságát illeti, ennek több oka van, egyebek között az is, hogy a miniszterelnök további személyes politikai karrierje és talán a konzervatív párt legközelebbi választásai szereplése is attól függ: sikerül-e nem túlságos botrányos feltételekkel keresztülvinni a belépést. A belépés híveinek van egy gazdasági érvük is, abban reménykednek, hogy az angol ipar számára széles piac nyílik Nyugat-Európában, s ez a piac fellendíti az évek óta jóformán egy helyben topogó angol ipari termelést. A főok azonban mégiscsak hatalmi-politikai. Washington támogatja az angolok belépését, mert úgy véli, hogy ez kiegyensúlyozza a Bonn—Párizs-tengely túlsúlyát a Közös Piacban és Anglia megbízható „nagykövete” lesz az Egyesült Államoknak politikai kérdésekben a piacon belül. A Macmillan-kormány szemével nézve ugyanez a helyzet úgy fest, hogy ha Anglia nem tudja magát beverekedni a Közös Piacba, politikai súlya csökken és megszűnik Washington „elsőszámú szövetségese” lenni. Ugyanezek a tényezők a nemzetközösségi országok viszonylatában is érvényesültek. Közismert például, hogy Kanada gazdasági élete igen komolyan függ az Egyesült Államoktól, tehát igen érzékeny minden amerikai nyomás iránt. Kisebb mértékben ugyanez a helyzet Ausztráliával kapcsolatban, amelynek miniszterelnöke, Menzies éppen a közeljövőben tárgyal majd Kennedyvel arról, milyen kárpótlást kaphat az ausztráliai kormány, ha nem ellenzi különösebb élességgel az angol belépést... tűnnek a politikai ellennyomásnak az eredményeképpen szelídült meg a londoni tanácskozáson az ellenzék, s a lámpa az első napok pirosáról ezért váltott át sárgára. Ez a „sárga” lényegében azt jelenti: a Nemzetközösség néma marad majd, amikor október első napjaiban a Macmillan-kormány újra elkezdi a birkózást Párizzsal a Közös Piachoz való csatlakozás feltételei körül Gömörí Endre J vázat: 1. Az Amerikai Egyesült Államot és azon latin-amerikai államok, melyet területén Kuba-ellenes támaszpontok találhatók. 2. Egyéb latin-amerikai országok és területek. 3. A forradalmi Kuba. 4. Ellenforradalmi operatív katonai bázisok, — Terra —. A legfőbb ok A Süddeutsche Zeitung közlése szerint Bajorországban tavaly 1796 személy lett öngyilkos, közöttük 674 nö. Komor és részvétteljes gondolatokat kelt ez az olvasóban. Ráadásul a halálba menekülők nagy része az 50—60 évesek korosztályához tartozik. Nyilvánvaló, hogy ezeket az idősebb embereket ekkora tömegben aligha a szerelmi bánat kergette a halálba. Hanem mi? Betegség? Lehetséges. Elveszítették a vagyonukat a tőzsdén, a népi részvények árfolyamzuhanásakor? Nincs kizárva. Persze, ezer valószínű okot lehetne felsorolni, de azok, akik a pontos választ megadhatnák — örökre elnémultak. Annál beszédesebbek a 10—20— 30 évre visszamenő statisztikák az öregkori öngyilkosságok okairól. Nyilvánvaló, hogy az elöregedett ember bánatos magánya, életének kilátástalansága, a félelem a munkanélküliségtől, a rettegés a fizikai nélkülözéstől — ez az, ami a borzalmas végső megoldást sugallja. Könnyen megválik az életétől az, akit tehernek tart a környezete és a társadalom maga is. Ez a legfőbb ok. Minden más csak ezután következhet. De ezt a Süddeutsche Zeitung nem fogja leírni vagy elismerni — soha... (—si)
