Békés Megyei Népújság, 1962. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-29 / 176. szám
Kutyik György: Munkás /NA/VWWWVWX^WI Mit olvassunk nyáron? Laxness, Halldor: az cneklo hal A .kiváló Notoel-<üjas író regénye a századforduló Izlandiéba visz eí benmüiíket. Egy elhagyott gyermek, Alfgimur a történet hőse. A adsfiút jólelkű öregemberek fogadják örökbe és neveltetik, utolsó garasaikon gimnáziumba küldik. A fiú csakhamar kitűnik az iskolában jó előmenetelével, páratlan hangjával. Az öreg szülök egyszerű, hétköznapi hősiességét olyan szeretettel ábrázolja a kiváló író, hogy sorai néhol a költemény művészi erejével hatnak, Fodor Gábor: A BOLDOGSÁG UDVARA Fodor Gábor Kínáról szóló rtportkönyvét az írj Termés sorozatban adták ki. Az író a múlt és a ma Kínáját mutatja be. A nagy eredmények ábrázolása mellett nem felejtkezik meg az egyszerű emberekről sem, az olvasó igy közelebb kerülhet e nagy nép történelmének megértéséhez. KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Új Rezső: M e g h í Bennem tisztán élő e vágy. akár szerelmesek szerelme, s becsületben őszült agg szava... • • • és — napsugaras e vágy; kacagó gyermekek ragyogó szemének sugarában fürdő... ... mélyen mély ez a vágy, a föld-gyomránál is mélyebb, hisz szívem annak kútja, s értelmem végtelen mélye... — Egyszer majd meglátogatlak ezer tájú szép emberiség; ennek a vágya ég bennem örök tüzű nagy lobogással, pislákoló kis mécsvilággal, s e két pont közt harsonázó szent tűzözönnel! — Elzarándoklok egyszer éhes favágók rőzsekalyibájához, melynek ágai közt v á s o m busán orgonái a Matto Grosso-i szél, alábukom a casteltermini kénbányák halálsárga leheletébe, hogy kitapogassam a fáradt arcokat, néger tam-tamok népéhez kopogtatok egyszer, s kalapom lengetem uráli kohászok felé és sorra, rendre hívom a kalapácsok, a sarlók, s a tintavérrel éltetett tollak népét hozzám, a kicsi kertbe, jó csirkepaprikásra. Lánykám tölti a bort majd, s kenyeret szel feleségem... •.. az égen nem gombafelhők, csak régi megszokottak úsznak és dalunk száll, száll a vígak, jóllakottak emberi himnuszá- Békéscsabe, 1962. VH. 16. [val... Olvasóit és fütyörészet, szemlélgette a mennyezetet, szendergett, evett, emésztett és megint olvasott és fütyörészett és így tovább mindez újból és "körforgásban. Még gyenge volt. Figyelte az ajtót — várta, hogy ismerősök jönnek. Felidézte őket, elhitette magával, hogy a legjobb tulajdonságokkal rendelkeznek, megbocsátott az ellenfeleinek. Vágyott valakinek a jelenléte után. Várakozott. Végre egy délután kitárult az ajtó. Fanous! A legjobb barát, elsőnek érkezett! Ej, ej, szimulánsom, tetőtől talpig irigyellek, kint kánikula van, nini, milyen izzadt vagyok. Nem, nem ülök le, menni kell a családdal az uszodába, tudod, a kötelesség! ugye? Nem', nem, tudod elkésem — de sápadt vagy — no, de már szaladok is. Másodszor tárul ki az ajtó. — A, neked már van látogatód, nem foglak zavarni benneteket. MŰTEREMSAROKBÓL — Butaság! ~ rohanta le Fanous az érkezőt, csak gyere beljebb, Károly, ülj le! Milyen rendes vagy, nagyon helyes, hogy a beteg barátodat felkeresed, de mit szólsz a vasárnapihoz! Karéi örömmel ült le a székre: — No igen, Bouzek a két góllal, s még van, aki Bouzeket. . . hiábavaló, Bouzek az Bouzek! Harmadszor is kicsapódott az ajtó: — Mindent hallok! Uraim! Bouzek vasárnap teljesen véletlenül ... te meg hallgass, beteg! Ti ketten is, hogy egyáltalán ilyennel traktáljátok a bateget, nézzétek, milyen agyongyötört, mintha a sírásó lapátjáról menekült volna el — kezet foghattok Bouzekkel —, ne rángatózz, ha nem repülsz le az ágyadról, nincs hova leülni.. . és látod, még hozzád jöttek a barátaid! Várj, hallgass! Nézzétek, uraim, mi fekszik ott a polcon? Kártya! Húzd be a lábad, kórháztöltelék ... Krucifix, olyan vagy, mint egy lump ... Te ülj le, Bobous az ágyra, és te, beteg fiú, egészen a falhoz! És Pepik oszt... Hetes a tromf? Nagyobb! Filkó, rendes kölyök, hozzám jött, ma egészséges vagy, holnap koporsóban lehetsz ... a mennykőbe, te sápadozol... így, uraim, tartsátok a falnál t— te, maródi, nehogy leszórd a paklit! A betegség szörnyeteg, tüdőgyulladás — egy kis víz, semmi más. Tulajdonképpen neked mi a bajod? Tüdőgyulladás? A hülye, ó, a hülye, te, Pepik, tőrt döfsz belém, egészen felingerelsz ■— nade aháá: király, dáma, tízes és uraim, éhkoppon maradtak! Jézusom, már ennyi az idő? El kell mennem ... úgy, betegem, lám, szépen meglátogattunk. A szakramentumát, meg sem mozdul... Biztosan elaludt .., Gyerünk innen! Csányi Béla: Szerencsi utca (akvarell) és Szarvasi piacon (szénrajz) Csehböl fordította: Krupa András *A^AAArw\Afl^VWWV\AVWV\AVVVVWVWWVAAAAÓAnAAAÓAÖAVVVVV»^WWVVWVVWWVVWW/VVVVWVWVWVVWV VNAhA^W^WWVWVW Hanyatt feküdtünk a fűben: ő meg ón. Feküdtünk némán, félig lehunyt szempilUáinik mögé bekúsztak a megtépett testű bárányfelhők, nem az ég magasságában, hanem pupilláink mélyén hajtották egymást valahonnan valahová. A föld meleg volt, és fülünkbe belezsongott a fűdzsungel élete, azt hallgattuk és saját szívverésünket. A szerelem legszebb pillanatai ezek. Talán csak a vágyakozás szebb ennél. Nem szebb. Vadabb. Az harcra buzdít ez ringató bókét önt végig egész testünkön. Az 5 testén és az én testemen. — Alszol? — kérdezte. — Nem. — Hallod? —, Igen . .. Madár kiáltott valahol, riadtan. És mégis szép volt. — Hová mennek a felhők? — kérdezte. — Nem kutatom a felhők titkait. Tiszteletben tartom. Talán éppen ők is nászra gyülekeznek. Tapintatlanság lenne. —• Nagyon megértő vagy — kuncogta és megfogta a kezem. Kicsi volt a keze, izmos és forró. Megcirógattam ujjal hegyét, magkarcolgattam tenyerem a körmein. Elnevette magát. — Játszol? — Miért? — Mikor kicsi voltam, mindig anyám ujjaival játszottam. Ez elment vadászni... ez lőtt egy nyalat... és hazavitte... Ismered? — ex megsütötte, ham, ez mind' bekapta, és mégis erre 6zalad a nyulacska — csiklandoztam meg, hogy aprókat sikongatott. — Ha nekem lesz gyerekem, az is — biztos — játszani fog az ujjaímmal — szólalt meg egy pillanatnyi ernyedt csend után. Megtanítom a nyulacskára is, meg a bölcsőre is... Tudod' az milyen? Ö, a kézzel nagyon sokat lehet játszani... — Simogatni is — fűztem hozzá. — Ütni is — mondta most komolyan. — Most a kézről akarsz filozófiai előadást tartani? Adok egy címet is hozzá, jó? — Jó — nevette el magát megint. — És mi lenne a címe? , — A kéz szerepe az ember állattá válásában... Hirtelen felült, kicsit főiem hajolt, hogy eltakarta a felhőket, és haja megosiklandozta az arcom. — Cinikus vagy? — Csak tréfáltam... Visszadőlt mellém, éreztem karja hűvösét. — Mindig mondasz valamit, ami elszomorít- Nem tudom, miért, de valahogy mindig elszomorít. Ez is. Hiszen a kéz olyan szép és olyan jó. Azzal simogatsz, azzal simogatlak, azzal vetik a magot... — géppel... — ... ne légy hangulatrontó! Igenis kézzel vetik a magot, kézzel gyógyít az orvos, kézzel formálják végeredményben a szerszámokat is, és kézzel sütik a kenyeret. Nem igaz? Nem válaszoltam. Nem akartam megint mondani valamit. Hogy kézzel ölni is lehet. Nemcsak építeni, de pusztítani is. Vetést. Házat. Embert. — Miért hallgatsz? Vagy megint valami olyan jár az eszediben... — Olyan... — Ha férfiaknak női lelkűk lenne, sohasem lenne háború — jegyezte meg váratlanul és kicsit élesen. — S a nőknek férfilelkük... Szép kis felfordulás lenne a természet örökös rendjében — próbáltam tré fával elütni a választ, pedig nem is kérdés volt, amit mondott. És mégis az. Hozzámfészkelődött, s kicsit remegő hangon megkérdezte: — Te tudná! ölni? Embert? — Nem tudom, ezen még nem gondolkoztam, 3 különben is ez a körülményektől függ-Csattant a 6zó a száján: — Egyértelműen beszélj... Tudnál ölni vagy nem? Felültem. Ott feküdt mellettem, keze kicsit ökölbe szorítva, szemöldökét összehúzta, hogy haragos lett az arca, mint mikor a nap elbújik egy bodor felhő mögé és egy pillanatra árnyék borul mindenre. — Most mit akarsz ezzel? Itt vagyok melletted, szeretlek, és te Is szeretsz, nincs titka testünknek egymás előtt, 6 ami szépet, jót adhat, azt mind megadja másikunknak. Hát most mit akarsz te a halállal? Rámnézett, és egy pillanatra elfordította a fejét, úgy mondta: — Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Csak... csak nő vagyok. S most ax jutott eszembe, hogy Rt benn — mutatott szégyellősen testére — talán élet sarjadzik. Tőled. Kicsit megcsúnyulok, kiosk megszenvedek, és egy emberkével több lesz a földön. S akkor megöli valaki. Egy másik ember, egy olyan ember, mint te: S te is megölsz valakit, annak a másik embernek a gyermekét, aki talán éppen így fogant az ég alatt, amikor bárányfelhők futottak, és te nem tudtad, hogy hová. Érted már? Bólintottam. Értem. — És most se válaszolsz? — Miért akarsz az én válaszomtól más, soha nem 16- mert embertől garanciát kapni egy születő élet védelmére? — Ez szofizma — legyintett dühösen, és most már ö is felült. Ült velem szemben és nézett. Idegenül. Ellenségesen. Láttam a tekintetében, hogy a gyilkost figyeli bennem, akitől mo6t kellene megvédenie a holnap születő életet. — Te meg tudnál ölni egy embert, ha tudod1, hogy az arra készül, hogy megölje a gyermekedet? Láttam, meghökkent egy pillanatra a kérdéstől, arcára most meghatóan mulatságos töprengés ült ki, aztán dacosan villant a szeme... — Azt meg... Az olyan embert, aki arra készül, hogy megölje a gyermekem, azt meg tudnám ölnll — Ezzel a két kezeddel? — Ezzel a két kezemmel — folytatta most már következetesen. — De hát ezzel a két kezeddel simogattál engem, ezzel a két kezeddel játszottál anyád ujjaival, s ezzel a két kezeddel tanítod' meg majd őt Is, a holnap születőt, hogy játsszék a te ujjaiddal is... És mégis? Hallgatott egy pillanatig. Nem nézett rám. A fűszálakat nézte, amelyek a naptól megsárgulva, de konok elszántsággal kapaszkodtak láthatatlan gyökereikkel a földbe, hogy éljenek, hogy szaporodjanak, hogy mindig fűpázsitot tudjanak borítani ö alá és én alám. Az arcán végigfutott egy könnycsepp. A föld rögtön felitta. — Nem tudom... nem tudom — rázta kétségbeesetten a fejét és hozzámsimult, hogy éreztem, oly riadtan ver a szíve, mint a kalitkába fogott madár szárnya. Átöleltem, megcsókoltam a száját, amely most sós volt a könnyektől és puha, mint a keze, amellyel az imént még ölni akart. — Ne beszéljünk erről. Most ne. És reméljük, hogy soha nem kell erről beszélni. Csak simogass, csókolj, s játssz az ujjúiddal, meg süssél kenyeret. Hidd el, ón le Inkább simogatlak ujjúimmal, én is inkább magot vetek.;. ...Rámnézett, nem gúnyo- 16dom-e most vele, aztán elmosolyodott: — ...géppel, ugye? — ...nem, kézzel — mosolyogtam én is vissza. Aztán ledőltünk a fűre. nézni még egy kicsit a felhőket, érezni egymást, élvezni ezt a csendes, békés nyugalmat, amely duruzeolva fészkelődik a kora nyár zöld palástja alatt. — Szeretsz? — kérdezte halkan és megfogta a kezem. — Nagyon — súgtam viszsza és megclrógattam ujjal hegyét, megkarcolgattam tenyerem a körmein. Elnevette magát.
