Békés Megyei Népújság, 1962. június (17. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-17 / 140. szám

KÖRÖSTÁJ A NÉPÜJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE Andrássy Lajos: Csalogató Hamvas kicsi arcod, rózsa-pici szájad de szép, de szép vagy te! Lengő, kicsi szoknyád, fehér, pici térded de szép! de szép vagy te... Párnás, kicsi vállad, ringó, pici melled de szép... de szép vagy te! ... Édes, kicsi lányka, nyíló pici rózsa: enyém lennél-e te? Ráez Lajos: Tűnődés Hogy lehet, hogy pesti? A száját se festi, Haja sincs betörve, nem lakkos a körme; arca mégis bájos egészen kislányos és egy pesti esten mégis legszebb Pesten... E. Kovács Kálmán : aforizmái SZEMREHÁNYÁS Ha állatkertben ápoló volnál, Elnézhetnéd a vadakat. Nem vagy irgalommal [hozzám, Hagyod, hogy szomjúhozza­­[lak. ÍNTELEM Rohanó hegyi patakok, Szeretőt sose tartsatok! Dalotok hogyha sírna is, Kacagna ő csak rajtatok. WVAAAAAAAAAAAAAAAA/VAAAAAAAA/ W Nevető fejfák Aki Gádoroson jár, igen érdekes dolgot tapasztal az állomástól a faluba vivő út mentén. Ott talál ugyanis — o régi temetőn áthaladva — márványkőre írva egy, a mindennapi ember számára egészen szokatlan felírást: „Itt nyugszom én, olvasod te, óh, bár olvasnám én, nyugodnál tel” Természetes, hogy ennek láttán sokan nem tudnak mit gondolni, habár mulat­ságosnak találják a felírást. Hogy lehet még a halállal is tréfálkozni?! Válóban fur­csa, pedig így van. Tréfál­kozás ez a halállal. Ha pedig azt akarjuk kideríteni, hogy honnan származik ez a tré­fálkozó kedv, régi időkre kell visszamennünk, me­lyeknek ma már csak egy­két nyomát találjuk helyi hagyományokban. Azokra az időkre, mikor még álta­lános volt a hálottsiratás. A haladással természetesen, mint sok más népi hagyo­mányunk, ez a szokás is háttérbe szorult azzal, hogy a fiatalok a régi szokást kezdték megmosolyogni, nem vették komolyan, sőt esetenként tréfás sirató­verseket eszkábáltak. Ezek aztán annyira „divatba jöt­tek”, hogy a fejfafaragók­nak valóságos szakmájuk­ká vált a rövid, humoros kis rigmus kigondolása is, amit aztán a fejfára véstek. E rigmusok közül a leg­több a hálál okával foglal­kozik, azt mondja el de gyakori a tréfás szójáték, formajáték is. Az összegyűjtött több százból olvassunk el most néhányat. 1. Itt nyugszik a Balog Döme, Ráesett a malom köve. Mire a követ levették róla, Holtan mászott ki alóla. 2. Itt nyugszik Puki Dénes, Huszonkilenc éves, Rászakadt a méhes. 3. Itt nyugszik az ifjú Csorba, Bortól veres volt az orra. Disznótorban vágták orrba, Ifjú korban hullt a porba. 4. Itt e sírban nyugszik Konrádi Lőrinc úr, Metszette Ács Péter, Aki farag és fúr, Áldás kísérje lépteit. 5. Itten nyugszik Molnár Pesta, Csinálta a körösztapja Az anyjának barátságéul Ezt a fejfát, S. Itt nyugszik Kiss Erzsébet, Szent volt és jámbor, Siratja egyetlen fia, Sándor. 7. Országot-világot bejártam, De így még nem jártam. BECK ZOLTÁN A FAGYI Lőosbelegi, a járási ló-, kecseke- és szarvasmarha, pata-számláló intézet veze­tői sehogysem szívlelhette Felhámosit, a beosztottját. Ennek egyszerű oka volt; Felhámosi szinte szemtele­nül jó munkaerőnek bizo­nyult. Amit rábíztak, nem­csak elvégezte, hanem töké. letesen végezte él. Lőcs be­lesi — más vezetőkkel el­lentétben — sosem haragu­dott amiatt, hogy beosztott­jai elvégzik napi munkáju­kat, de ez a Felhámosi még­is bosszantotta. Ez az em­ber mindent komolyan vett. Ha azt mondta neki, hogy azt vagy ama2t akkorra meg akikorra el kell végez­ni, elvégezte, sőt annyira komolyan vette a munkát, hogy előre dolgozott. Mond­juk, Bucsanagyba jómban meg kellett számlálni az összes ott élő patásállatok lábát — ami nem keveseb­bet jelentett, mint mind­egyiknek mindenik körmé­re rá kellett vésni acéltűvel a pataszámlálás idejét, he­lyét, s a számvevő nevét — Felhámosi egyetlen nap alatt megcsinálta, s a mun­kára a másik községben még í'á is vert egy kicsit. Lőcsbelegi úgy képzelte, hogy ha már valaki ilyen ál. <>oo<>o<>oo<>oeK>o<x>o<>oo Lászik István: Tanulmány. latian szorgalmas, bizonyára marad még egy kevéske tar­talékereje arra is, hogy tár­­saséietet éljen, vagyis mun­ka után, vagy akár a mun­kaidő vége felé összeüljön vele, a főnökkel, s a törzs­karával egy kicsit viccelőd­ni, feketézgetni, römizgetni meg hasonló. Elvégre ötven­hat után vagyunk jócskán, vagy mi a szösz! Mivel azonban Felhámosi — disz­kréten bár, de — mindig el­hárította a szíves invitálást, Lőcsbelegiben és a törzsál­lományban az a felfogás kezdett eluralkodni, hogy Felhámosi közösségi érzés nélküli lény, aki tulajdon­képpen csendesen szabotál­ja az intézet életét. Egyszer Kikelenc Vendel, a központi ló-, kecske-, stb., stb. intézet vezére látogatott el nagyhirtelen a járási fi­ókba. Egyenesen Lőcsbelegi szobájába rontott a hírrel, hogy Felhámosi Gedőt jött kitűntem. A felküldött pata­­számláló-ívek zömén ugyan­is az ő aláírását találták, nyilvánvaló tehát, hogy ő a járás legjobb pataszámláló­ja! — Micsoda? Mármint a Felhámosi? Ugyan kérem — legyintett Lőcsbelegi megve­tően. — Talán dologkerülő? — hökkent meg Kikelenc. — Dolgozik a szerencsét­len, de hogyan!? — csapott az asztalra amaz. Kikelenc ebből oda követ­keztetett, hogy csúnyán mel­léfogott azzal a kitüntetés­sel. Bizonyára egy léhűtőt, egy közönséges munkakerü­lőt talált kiszúrni, aiki ha­mis pataadatok kai szédítet­te a Központot. — Hol az az ember? — kérdezte villámló szemek­kel. — Éppen ott áll a motor­­kerékpárja a presszó előtt — mutatott az utcára kárör­­vehdően Lőcsbelegi. Kike­lenc feltépte az ajtót, s ro­hant! ... * Felhámosit, mióta az inté­zetnél dolgozott — talán először kapta el a vágy, hogy ebben a hőségben el­szopogasson egy fagyit. Haj­nal óta nyeregben volt, vagy patát számlált. Most is csupán azért robogott a já­rási székhelyre, hogy a ki­fogyott patakimutatásd űrla­pokat pótolja, s tovább űz­vén magát, estig meg se áll­jon a munkában. Mikor a presszóba lépett, örömteli meglepetés érte, a feleségét pillantotta meg. Egymás nyakába borultak, hiszen évek óta ez volt az első hét­köznapi eset, hogy nem az ágyikóban látják egymást viszont. Elhatározta, hogy teljes tíz percet tölt neje társaságában, eme nyilvá­nos helyen. Két nagy adag fagyit rendelt, tejszínhab­bal! Azonban mikor éppen a kanálkát ragadták, hogy az ínycsiklandóan hűvüs il­latú fagyihalomba döfjék, egy magából kikelt férfiú rontott a helyiségbe, s egye­nesen az asztalukhoz robog­va, ráförmedt; — Maga az a Felhámosi Gedö? — Igen. — Akikor szégyellje ma­gát! Míg mások a tűző na­pon a nép kenyeréért ve­rejtékeznek, addig maga itt, egy nőszemély társaságában a napot lopja! Fuj!... Ki­kelenc sarkon fordult, s taj­­tékozva elszáguldott. Felhá­mosi szájtátva bámult utá­na. * Két nap múlva Felhámosi Gedőt a Kikirics-pusztai Ál­lami Gazdaságba helyezték, patamanikű résnek, Ez pa. takörökben a legalacso­nyabb beosztás, ami után már csak az útilapu jöhet. Indoklás: „Magát a munka alól kivonó, henye egyén...” Üj Rezső A május végi vasárnap " a sarjadó fű és a ka lászolő búzatáblák pezsdítő illatával, s ünnepi színekkel telíti meg a falut. A lemenő nap sugarai végigpásztázzáik az akáclombos utcákat. A főutcán legények teszik a szépet a sétáló lányoknak. A mozi előtt csoportokban társalgó nép várja az előadás kezdetét. Kocsik zörgése és zeneszó hallik. Eskülvői nász­menet kocsisora közeleg a tanyák felől befutó úton. Cif­rán szalagozott, felvirágzott lovak ficánkolnak a kocsik előtt. A másik utcából gyalo­gosan, hangos nóta- és zene­szóval kísérik a m enyasz­­szonyt. Az előbbi menetben a tsz egyik kocsisa a vőle­gény, ebben pedig egyik munkaegység-elsz/ámoló a menyasszony. Kislányok libát legeltetnek az árokparton. A pusztáról nyájak ban­dukolnak hazafelé. A szövetkezet falus?, éh majorjában a tehenészek most engedték ki a karámba a teheneket, s munkájuk vé­geztével sietnek haza; ők Is hivatalosak a lakodalmakba. Az éjjeliőr veszi át tőlük a szolgálatot. A hazafelé kerékpározó te­henészek egyike megszólal; — Hej, emberek, nem tetszik nekem az ég alja. Nagyon fekete lett hirtelen. — A töb­biek felnéznek. Valóban. A délnyugati ég alján sötét fel­hők közelednek sebesen. Hir­telen feltámad a szél is. Rit­ka cseppekben csapkodni kezd az eső. A nyolc tehe­nész megáll. — Gyorsan ■weszai — kiáltja a legidő­sebb — be kell engedni a teheneket. — Indulnának, de az elemek száguldó fúriái a falu szélső házába sodorják őket. Az éjjeliőr az üres tehénis­tállóiba szalad a vihar elől. A szomszédos kertészet öreg őrzője ijedten zárja el a rádiót, kis szobá­jába húzódik, kinéz az ötezer ablakkal csillogó melegágy­telepre és keresetet vet. A szakadó, szelek kavarta eső­ben csak a -legközelebbi me­legágyat látja. Egy meleg­ágy! ablak felemelkedik, s madárként repül el az elsö­tétült világba. Követi a többi is. A palánták a földön fe­­küsznek, de már azokat is alig látni. Jég veri az abla­kot. Az öreg sírni keizd. A fia a brigád-vezető a kerté­szetben. Lánya, menye is itt dolgozik. És hogy mennyit, milyen szorgalommal, kedv­vel. bizakodással, ő tudja legjobban. Mindennap látja, hallja őket. S most ez a so­ha nem látott ítéletidő ... Nem látni semmit. Egy nagy szürke folt csak az ablak, melyen indulót dobol a jég­eső. A tehenészet éjjeliőre az Istálló 6ankába húzódik. Fe­je felett recseg-ropog a vas­vázas palatetö. Kimenne a szabadiba. Nem bírja az aj­tót kinyitni. Százszorta na­gyobb, harsogva száguldó erők nyomják most vállukkal az ajtót. Az istálló melletti karámban feltartott fejjel, bőgve-bömbölve torlódik a karámfalnak a százhúsz te­hén. Bőgésük elvesz a vihar sánkányordításában. Az éjje­liőr fél. Az ajtónyílást áthi­daló vastag betongerenda alá áll. Botjára támaszkodik. Kutyája nyüszítve tapad csiz­májához. Éktelen nagy robajjal megremegnek a falak. Vakolat hullik. A déli tűzfal a mennyezetre omlik. Hatal­mas puffanás. A falak újra megrázkódna-k. Az egész nyolcvan méteres tető össze­dől. A tehenek átütik a karám­­falat. Halálfélelemben szágul­danak széjjel a mezőn. Az éjjeliőr és kutyája szo­borként tapad a betonfalhoz. Mint a süllyedő hajó utasai­ban. gondoláitok és emlék­foszlányok tolakodnak az éj­jeliőr fejébe: ő is részt vett az istálló építésében, mely a szövetkezet büszkesége lett. Egy évig dolgozott itt. Meny­nyi munkát, anyagot és pénzt nyeltek el ezek a falak. Volt miből építeni. Jól dolgozott az Aranykalász népe... Mi van otthon az asszonnyal, a gyrekekkel. . .? A lakodalmas násznép a tanácsházára szorul be: két hónapig egy csepp eső sem esett, s pontosan lako­dalomra jön ez az idő. A kislibák az árokparton lelik halálukat. Örizőiik már dunna alatt lapulnak. A nyájak szétszóródnak a négy égtáj felé. A nap még meglátja az orkán utolsó 6zoknyairebbe­­nését, s vörösre sírt szem­mel búcsúzik el a letarolt táj­tól. A tehenészek lóra ülnek és összeszedik a gulyát, mire be­esteledik. A násznépek már szép es­tében folytatják útjukat, de az ifjú párt elkísérve, siet mindenki hazanézni, áll-e az otthon, és hogyan? Lesöpört cserepek, tetők és padlások fogadják soku­kat. Gabona, száradó ruha tűnt a semmibe a padlások­ról. Beázott szobák és síró házpásztorok várják néme­lyüket. Kevés nótaszó csendül a lakodalmi mulatságon. * A hétfőn felkelő nap fél­ve nyitja szemét a tájra. Ahol tegnap ringó bú­zatáblát, ott most tarlót lát. A melegágytelep csillogó ab­lakai helyén — amit hatal­mas tükörként reggeli fésül ködéshez használt — sáros üveg- és léctörmeléket talál csak. Minden növény meg­tépve, megszaggatva fekszik a földön. Am alig emelkedik min­den sugara a megváltozott vi­dékre, emberek mozdulnak a házakból. A lyukas tetőkön, hol most nincs kedve bekí­váncsiskodni, szorgos kezek rakják a cserepet, s az épen maradt ereszek alól asszo­nyok, lányok, férfiak sorjáz­nak a majorok és mezők felé. Négy, öt. hat. hét, nyolc órakor — kinek-kinek mi a beosztása — kezdődnék csak a munkaidő. Hajnali három óra múlt még csak. Senki sem szóit senkinek. A tehenész, a ko­csis az istállónál. A növény­­termelő a földeken, a ker­tész a melegágyaknál. Az agronómus és a brigádvezető a határban és a majorokban. A könyvelő az irodában. A kőműves a félbemaradt fal mellett. . . Mindenki a maga helyén. Letarolt búzatáblák és ül­tetvények, pozdorjává lett melegágyak, ledőlt falaik, be­szakadt tetők, derékbatört fák fogadják gazdáikat. Nézelődnek, álldogálnak az emberek. Kevés eső hallik. Valaki felsóhajt, egy asszony sírni kezd; majd itt is, ott is megmozdul egy kéz. Egy épen maradt ablak a helyére kerül. A sok összetört gar­madába gyűlik. A tehenészek takarmányt raknak a jászlak­ba. A traktorosok a már pi­henőre rakott ekéket, vető­­gépeket vontatják ki a szí­nekből A brigádvezetők és agronómu.sok sietve járják végig a vetéseket, s mire az akácok tetején jár a nap, minden előzetes megbeszélés nélkül Igyekeznek be a falu­ba, a központi irodába. Kora délelőtt van. Az iro­dák is telve emberekkel. Mindenki az elnököt és a fő­­agronómust várja. Ök is a határt járják. Vendégek érkeznek. Autó, autó után áll meg az iroda-Vihar, jégesővel épület előtt. A járási és me­gyei vezetők, a szerződéses termeltető vállalatok megbí­zottai, az Állami Biztosító ve­zetője egymás után érkeznek. Megjön az elnök és a fö­­agronómus is. * Megbeszélések, intézke­dések, megállapodá­sok. Mindenki siet a maga egy­ségéhez, vállalatához, hivata­lához. Irányítani, segíteni, in­tézkedni. Telefonok berregnek. író­gépek kopognak. Táviratok kelnek útra. Délután már gépkocsik In­dulnak szót a megyébe ve­tőmagért, palántákért. Trak­torok érkeznek dübörögve a környező gépállomásokról, gazdaságokból. Ekék hasíta nak a tarlóvá lett földbe. Ku­koricát öntenek a vetőgépek­be. Az elsodort — szerencsére a vihar idején üres — ta­nyai Iskola már a tsz egyik klubhelyiségébe költözve várja a nebulókat. Szerte a határban, majo­rokban újult erővel, élni aka­rással indul meg a munka. A lemenő nap lassan, na­gyon lassan ereszkedik az akácok koronája alá — mint­ha tudná, hogy most tovább van szükség világára . majd lassan mégis lehanyat- Uk, melengető mosollyal, új. szebb hajnalt ígérve, és meg­nyugodva, hogy az ember ki­tartóbb a harcban, és övé a végső győzelem. Zsótér József

Next

/
Thumbnails
Contents