Békés Megyei Népújság, 1962. június (17. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-17 / 140. szám

KÖRÖSTÁJ

A NÉPÜJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE

Andrássy Lajos:

Csalogató

Hamvas kicsi arcod, rózsa-pici szájad de szép,

de szép vagy te!

Lengő, kicsi szoknyád, fehér, pici térded de szép!

de szép vagy te...

Párnás, kicsi vállad, ringó, pici melled de szép... de szép vagy te!

... Édes, kicsi lányka, nyíló pici rózsa: enyém lennél-e te?

Ráez Lajos:

Tűnődés

Hogy lehet, hogy pesti?

A száját se festi,

Haja sincs betörve, nem lakkos a körme; arca mégis bájos egészen kislányos és egy pesti esten mégis legszebb Pesten...

E. Kovács Kálmán : aforizmái

SZEMREHÁNYÁS Ha állatkertben ápoló volnál, Elnézhetnéd a vadakat.

Nem vagy irgalommal

[hozzám,

Hagyod, hogy szomjúhozza[lak.

ÍNTELEM

Rohanó hegyi patakok, Szeretőt sose tartsatok! Dalotok hogyha sírna is, Kacagna ő csak rajtatok.

WVAAAAAAAAAAAAAAAA/VAAAAAAAA/ W

Nevető fejfák

Aki Gádoroson jár, igen érdekes dolgot tapasztal az állomástól a faluba vivő út mentén. Ott talál ugyanis — o régi temetőn áthaladva — márványkőre írva egy, a mindennapi ember számára egészen szokatlan felírást:

„Itt nyugszom én, olvasod te, óh, bár olvasnám én, nyugodnál tel”

Természetes, hogy ennek láttán sokan nem tudnak mit gondolni, habár mulatságosnak találják a felírást. Hogy lehet még a halállal is tréfálkozni?! Válóban furcsa, pedig így van. Tréfálkozás ez a halállal. Ha pedig azt akarjuk kideríteni, hogy honnan származik ez a tréfálkozó kedv, régi időkre kell visszamennünk, melyeknek ma már csak egykét nyomát találjuk helyi hagyományokban. Azokra az időkre, mikor még általános volt a hálottsiratás. A haladással természetesen, mint sok más népi hagyományunk, ez a szokás is háttérbe szorult azzal, hogy a fiatalok a régi szokást kezdték megmosolyogni, nem vették komolyan, sőt esetenként tréfás siratóverseket eszkábáltak. Ezek aztán annyira „divatba jöttek”, hogy a fejfafaragóknak valóságos szakmájukká vált a rövid, humoros kis rigmus kigondolása is,

amit aztán a fejfára véstek. E rigmusok közül a legtöbb a hálál okával foglalkozik, azt mondja el de gyakori a tréfás szójáték, formajáték is.

Az összegyűjtött több százból olvassunk el most néhányat.

1.

Itt nyugszik a Balog Döme, Ráesett a malom köve.

Mire a követ levették róla, Holtan mászott ki alóla.

2.

Itt nyugszik Puki Dénes, Huszonkilenc éves,

Rászakadt a méhes.

3.

Itt nyugszik az ifjú Csorba, Bortól veres volt az orra. Disznótorban vágták orrba, Ifjú korban hullt a porba.

4.

Itt e sírban nyugszik Konrádi Lőrinc úr,

Metszette Ács Péter,

Aki farag és fúr,

Áldás kísérje lépteit.

5.

Itten nyugszik Molnár Pesta, Csinálta a körösztapja Az anyjának barátságéul Ezt a fejfát,

S.

Itt nyugszik Kiss Erzsébet, Szent volt és jámbor,

Siratja egyetlen fia,

Sándor.

7.

Országot-világot bejártam,

De így még nem jártam.

BECK ZOLTÁN

A FAGYI

Lőosbelegi, a járási ló-, kecseke- és szarvasmarha, pata-számláló intézet vezetői sehogysem szívlelhette Felhámosit, a beosztottját. Ennek egyszerű oka volt; Felhámosi szinte szemtelenül jó munkaerőnek bizonyult. Amit rábíztak, nemcsak elvégezte, hanem töké. letesen végezte él. Lőcs belesi — más vezetőkkel ellentétben — sosem haragudott amiatt, hogy beosztottjai elvégzik napi munkájukat, de ez a Felhámosi mégis bosszantotta. Ez az ember mindent komolyan vett. Ha azt mondta neki, hogy azt vagy ama2t akkorra meg akikorra el kell végezni, elvégezte, sőt annyira komolyan vette a munkát, hogy előre dolgozott. Mondjuk, Bucsanagyba jómban meg kellett számlálni az összes ott élő patásállatok lábát — ami nem kevesebbet jelentett, mint mindegyiknek mindenik körmére rá kellett vésni acéltűvel a pataszámlálás idejét, helyét, s a számvevő nevét — Felhámosi egyetlen nap alatt megcsinálta, s a munkára a másik községben még í'á is vert egy kicsit.

Lőcsbelegi úgy képzelte, hogy ha már valaki ilyen ál.

<>oo<>o<>oo<>oeK>o<x>o<>oo

Lászik István: Tanulmány.

latian szorgalmas, bizonyára marad még egy kevéske tartalékereje arra is, hogy társaséietet éljen, vagyis munka után, vagy akár a munkaidő vége felé összeüljön vele, a főnökkel, s a törzskarával egy kicsit viccelődni, feketézgetni, römizgetni meg hasonló. Elvégre ötvenhat után vagyunk jócskán, vagy mi a szösz! Mivel azonban Felhámosi — diszkréten bár, de — mindig elhárította a szíves invitálást, Lőcsbelegiben és a törzsállományban az a felfogás kezdett eluralkodni, hogy Felhámosi közösségi érzés nélküli lény, aki tulajdonképpen csendesen szabotálja az intézet életét.

Egyszer Kikelenc Vendel, a központi ló-, kecske-, stb., stb. intézet vezére látogatott el nagyhirtelen a járási fiókba. Egyenesen Lőcsbelegi szobájába rontott a hírrel, hogy Felhámosi Gedőt jött kitűntem. A felküldött pataszámláló-ívek zömén ugyanis az ő aláírását találták, nyilvánvaló tehát, hogy ő a járás legjobb pataszámlálója!

— Micsoda? Mármint a Felhámosi? Ugyan kérem — legyintett Lőcsbelegi megvetően.

— Talán dologkerülő? — hökkent meg Kikelenc.

— Dolgozik a szerencsétlen, de hogyan!? — csapott az asztalra amaz.

Kikelenc ebből oda következtetett, hogy csúnyán melléfogott azzal a kitüntetéssel. Bizonyára egy léhűtőt, egy közönséges munkakerülőt talált kiszúrni, aiki hamis pataadatok kai szédítette a Központot.

— Hol az az ember? — kérdezte villámló szemekkel.

— Éppen ott áll a motorkerékpárja a presszó előtt — mutatott az utcára kárörvehdően Lőcsbelegi. Kikelenc feltépte az ajtót, s rohant! ...

*

Felhámosit, mióta az intézetnél dolgozott — talán először kapta el a vágy, hogy ebben a hőségben elszopogasson egy fagyit. Hajnal óta nyeregben volt, vagy patát számlált. Most is csupán azért robogott a járási székhelyre, hogy a kifogyott patakimutatásd űrlapokat pótolja, s tovább űzvén magát, estig meg se álljon a munkában. Mikor a presszóba lépett, örömteli meglepetés érte, a feleségét pillantotta meg. Egymás nyakába borultak, hiszen évek óta ez volt az első hétköznapi eset, hogy nem az ágyikóban látják egymást viszont. Elhatározta, hogy teljes tíz percet tölt neje társaságában, eme nyilvános helyen. Két nagy adag fagyit rendelt, tejszínhabbal! Azonban mikor éppen a kanálkát ragadták, hogy az ínycsiklandóan hűvüs illatú fagyihalomba döfjék, egy magából kikelt férfiú rontott a helyiségbe, s egyenesen az asztalukhoz robogva, ráförmedt;

— Maga az a Felhámosi Gedö?

— Igen.

— Akikor szégyellje magát! Míg mások a tűző napon a nép kenyeréért verejtékeznek, addig maga itt, egy nőszemély társaságában a napot lopja! Fuj!... Kikelenc sarkon fordult, s tajtékozva elszáguldott. Felhámosi szájtátva bámult utána.

*

Két nap múlva Felhámosi Gedőt a Kikirics-pusztai Állami Gazdaságba helyezték, patamanikű résnek, Ez pa. takörökben a legalacsonyabb beosztás, ami után már csak az útilapu jöhet. Indoklás: „Magát a munka alól kivonó, henye egyén...”

Üj Rezső

A május végi vasárnap " a sarjadó fű és a ka

lászolő búzatáblák pezsdítő illatával, s ünnepi színekkel

telíti meg a falut. A lemenő nap sugarai végigpásztázzáik az akáclombos utcákat.

A főutcán legények teszik a szépet a sétáló lányoknak. A mozi előtt csoportokban

társalgó nép várja az előadás kezdetét. Kocsik zörgése és zeneszó hallik. Eskülvői nászmenet kocsisora közeleg a tanyák felől befutó úton. Cifrán szalagozott, felvirágzott lovak ficánkolnak a kocsik előtt. A másik utcából gyalogosan, hangos nóta- és zeneszóval kísérik a m enyaszszonyt. Az előbbi menetben a tsz egyik kocsisa a vőlegény, ebben pedig egyik munkaegység-elsz/ámoló a menyasszony.

Kislányok libát legeltetnek az árokparton.

A pusztáról nyájak bandukolnak hazafelé.

A szövetkezet falus?, éh majorjában a tehenészek most engedték ki a karámba a teheneket, s munkájuk végeztével sietnek haza; ők Is hivatalosak a lakodalmakba. Az éjjeliőr veszi át tőlük a szolgálatot.

A hazafelé kerékpározó tehenészek egyike megszólal; — Hej, emberek, nem tetszik nekem az ég alja. Nagyon fekete lett hirtelen. — A többiek felnéznek. Valóban. A délnyugati ég alján sötét felhők közelednek sebesen. Hirtelen feltámad a szél is. Ritka cseppekben csapkodni kezd az eső. A nyolc tehenész megáll. — Gyorsan ■weszai — kiáltja a legidősebb — be kell engedni a teheneket. — Indulnának, de az elemek száguldó fúriái a falu szélső házába sodorják őket.

Az éjjeliőr az üres tehénistállóiba szalad a vihar elől.

A szomszédos kertészet öreg őrzője ijedten zárja el a rádiót, kis szobájába húzódik, kinéz az ötezer ablakkal csillogó melegágytelepre és keresetet vet. A szakadó, szelek kavarta esőben csak a -legközelebbi melegágyat látja. Egy melegágy! ablak felemelkedik, s madárként repül el az elsötétült világba. Követi a többi is. A palánták a földön feküsznek, de már azokat is alig látni. Jég veri az ablakot. Az öreg sírni keizd. A fia a brigád-vezető a kertészetben. Lánya, menye is itt dolgozik. És hogy mennyit, milyen szorgalommal, kedvvel. bizakodással, ő tudja legjobban. Mindennap látja, hallja őket. S most ez a soha nem látott ítéletidő ... Nem látni semmit. Egy nagy szürke folt csak az ablak, melyen indulót dobol a jégeső.

A tehenészet éjjeliőre az Istálló 6ankába húzódik. Feje felett recseg-ropog a vasvázas palatetö. Kimenne a szabadiba. Nem bírja az ajtót kinyitni. Százszorta nagyobb, harsogva száguldó erők nyomják most vállukkal az ajtót. Az istálló melletti karámban feltartott fejjel, bőgve-bömbölve torlódik a karámfalnak a százhúsz tehén. Bőgésük elvesz a vihar sánkányordításában. Az éjjeliőr fél. Az ajtónyílást áthidaló vastag betongerenda alá áll. Botjára támaszkodik. Kutyája nyüszítve tapad csizmájához.

Éktelen nagy robajjal megremegnek a falak. Vakolat hullik. A déli tűzfal a mennyezetre omlik. Hatalmas puffanás. A falak újra megrázkódna-k. Az egész nyolcvan méteres tető összedől.

A tehenek átütik a karámfalat. Halálfélelemben száguldanak széjjel a mezőn.

Az éjjeliőr és kutyája szoborként tapad a betonfalhoz. Mint a süllyedő hajó utasaiban. gondoláitok és emlékfoszlányok tolakodnak az éjjeliőr fejébe: ő is részt vett az istálló építésében, mely a szövetkezet büszkesége lett. Egy évig dolgozott itt. Menynyi munkát, anyagot és pénzt nyeltek el ezek a falak. Volt miből építeni. Jól dolgozott az Aranykalász népe... Mi van otthon az asszonnyal, a gyrekekkel. . .?

A lakodalmas násznép a tanácsházára szorul be: két hónapig egy csepp eső sem esett, s pontosan lakodalomra jön ez az idő.

A kislibák az árokparton lelik halálukat. Örizőiik már dunna alatt lapulnak.

A nyájak szétszóródnak a négy égtáj felé.

A nap még meglátja az

orkán utolsó 6zoknyairebbenését, s vörösre sírt szemmel búcsúzik el a letarolt tájtól.

A tehenészek lóra ülnek és összeszedik a gulyát, mire beesteledik.

A násznépek már szép estében folytatják útjukat, de

az ifjú párt elkísérve, siet mindenki hazanézni, áll-e az otthon, és hogyan?

Lesöpört cserepek, tetők és padlások fogadják sokukat. Gabona, száradó ruha tűnt a semmibe a padlásokról. Beázott szobák és síró házpásztorok várják némelyüket.

Kevés nótaszó csendül a lakodalmi mulatságon.

*

A hétfőn felkelő nap félve nyitja szemét a tájra. Ahol tegnap ringó búzatáblát, ott most tarlót lát. A melegágytelep csillogó ablakai helyén — amit hatalmas tükörként reggeli fésül ködéshez használt — sáros üveg- és léctörmeléket talál csak. Minden növény megtépve, megszaggatva fekszik a földön.

Am alig emelkedik minden sugara a megváltozott vidékre, emberek mozdulnak a házakból. A lyukas tetőkön, hol most nincs kedve bekíváncsiskodni, szorgos kezek rakják a cserepet, s az épen maradt ereszek alól asszonyok, lányok, férfiak sorjáznak a majorok és mezők felé.

Négy, öt. hat. hét, nyolc órakor — kinek-kinek mi a beosztása — kezdődnék csak a munkaidő.

Hajnali három óra múlt még csak. Senki sem szóit senkinek. A tehenész, a kocsis az istállónál. A növénytermelő a földeken, a kertész a melegágyaknál. Az agronómus és a brigádvezető a határban és a majorokban. A könyvelő az irodában. A kőműves a félbemaradt fal mellett. . . Mindenki a maga helyén.

Letarolt búzatáblák és ültetvények, pozdorjává lett melegágyak, ledőlt falaik, beszakadt tetők, derékbatört fák fogadják gazdáikat.

Nézelődnek, álldogálnak az emberek. Kevés eső hallik. Valaki felsóhajt, egy asszony sírni kezd; majd itt is, ott is megmozdul egy kéz. Egy épen maradt ablak a helyére kerül. A sok összetört garmadába gyűlik. A tehenészek takarmányt raknak a jászlakba. A traktorosok a már pihenőre rakott ekéket, vetőgépeket vontatják ki a színekből A brigádvezetők és agronómu.sok sietve járják végig a vetéseket, s mire az akácok tetején jár a nap, minden előzetes megbeszélés nélkül Igyekeznek be a faluba, a központi irodába.

Kora délelőtt van. Az irodák is telve emberekkel. Mindenki az elnököt és a főagronómust várja. Ök is a határt járják.

Vendégek érkeznek. Autó, autó után áll meg az iroda-Vihar, jégesővel

épület előtt. A járási és megyei vezetők, a szerződéses termeltető vállalatok megbízottai, az Állami Biztosító vezetője egymás után érkeznek.

Megjön az elnök és a föagronómus is.

*

Megbeszélések, intézkedések, megállapodások.

Mindenki siet a maga egységéhez, vállalatához, hivatalához. Irányítani, segíteni, intézkedni.

Telefonok berregnek. írógépek kopognak. Táviratok kelnek útra.

Délután már gépkocsik Indulnak szót a megyébe vetőmagért, palántákért. Traktorok érkeznek dübörögve a környező gépállomásokról, gazdaságokból. Ekék hasíta nak a tarlóvá lett földbe. Kukoricát öntenek a vetőgépekbe.

Az elsodort — szerencsére a vihar idején üres — tanyai Iskola már a tsz egyik klubhelyiségébe költözve várja a nebulókat.

Szerte a határban, majorokban újult erővel, élni akarással indul meg a munka.

A lemenő nap lassan, nagyon lassan ereszkedik az akácok koronája alá — mintha tudná, hogy most tovább van szükség világára .

majd lassan mégis lehanyat- Uk, melengető mosollyal, új. szebb hajnalt ígérve, és megnyugodva, hogy az ember kitartóbb a harcban, és övé a végső győzelem.

Zsótér József