Békés Megyei Népújság, 1962. június (17. évfolyam, 126-151. szám)
1962-06-03 / 128. szám
3 Szövetkezeti vezetők vitája a premizálásról Számos, a premizálással foglalkozó írás érkezett szerkesztőségünkbe, amelyben szövetkezeti vezetők foglalnak állást a többtermelésrc való ösztönzés mellett saját és más termelőszövetkezetek tapasztalatai alapján. Ezeket az írásokat — azokat is, amelyeknek nem minden állításával ériünk teljesen egyet — azzal a céllal jelentetjük meg egymás után, hogy szélesítsük ki a vitát, s az újabb és újabb szövetkezeti vezetők és egyszerű szövetkezeti gazdák beküldött véleménye, érvelése alapján olyan premizálási rendszer meghonosítását segítsük elő a megyében, amely közmegelégedésre szolgai és valóban a termelés növekedéséhez vezet. m. A peemiaátóst annyira komplikáltak a szeghalmi járásban, de az ország más területén is, hogy a fiatal szövetkezetek vezetőségei nem tudták eldönteni, milyen formáiban valósítsák ezt meg. Például a vésztői Aranykalász úgy premizált, hogy a közösnek a kukoricából csak az adj tengeri maradt, sőt nem futotta ki az össz-kukoric»termés a háztájit. Ügy felórté- Joeitók a háztáji kukoricát, hogy nem futotta azt a mennyiséget, amire becsülték és nem maradt a közös jószágállománynak semmi, a tagság utójának sem jutott. Vagy egy másik példa: a cséplést régi módon végeztették részarányban. De vannak olyan termelőszövetkezetek, ahol megegyezés szerint premizálnak és olyanok, ahol egyik üzemágat premizálják, a másikat nem. Jónak látnám, ha ezekbe a helytelen dolgokba felsőbb vezetőink beleszólnának és nem lehetne különböző premizálást alkalmazni. £3 kívánom mondani a véleményemet, bár lehet, hogy véleményem nem helyes, de úgy hiszem, a hiányosságokat csak így lehet tisztázni. Mi hiányzik a termelőszövetkezetekben a premizálás helyes alkalmazásához? Legfőképpen a felvilágosító munka. Nem magyarázzák meg a termelőszövetkezet párt- és gazdasági vezetői érthetően a nagyüzemi termelés jelentőségét:, hogy megértessék a dolgozókkal: hogyan tudunk többet termelni, és mennyivel kevesebből állíthatjuk elő a termenem még Mária annak idején. Asszony volt. nálam három esztendővel idősebb. „Mi szép van rajta?” — kötekedtem, pedig tudtam. De akartam, hogy mondja újra. Jólesett, hogy szeret. Tudtam, óvodás korom óta, hogy milyen a szám. Anyám incselkedett hajdan az apámmal: „Csókos szája van a fiadnak, de nem főied, tőlem örökölte.” Sem, ez a szigorú, keskenyre plasztik ázott száj nem az enyém. Csúf, ijesztő, nevetséges. Mát csináltak velem?? Tizenhat éves koromban felzaklatott. álmatlanná tett egy könyv: A nevető ember. Victor Hugo hősét, Gwyn piai net csecsemő korában em ber kér eskedők rabolták el szóiéitól. Ezek a kalózok cserepekbe és nyomorító formákba szorították a gyermekek testrészeit, hogy nevetségessé torzuljanak formátlan és aránytalan növekedésükkel. Így adták el őket a gazdagoknak, házuk szórakoztatására. Gwynplamen.ak — ahogy az író fantáziája megalkotta őt — szája eltorzításával kényszerítettek örökös nevetést az arcára. Így taszították ki a tragédiákkal zsúfolt életbe. Én nem vagyok, nem leszek Gwynplaine. Nem vagyok nevet-Miiyen. vagyok? Inkább félelmetes? De hiszen a félelmetes is lehet nevetséges. Nem én öltöttem magamra ezt a któscá; felsőbb parancs rendelkelést az új módszerek alkalmazásával. Termelőszövetkezeteinkben a talaj minősége változó, így nem tud a termelőszövetkezet vezetősége egy olyan tervet összeállítani, ami legjobban megfelel, mert nem képes arra, hogy minden tábla földre külön tervet készítsen. Ebből az következik, hogy az egyik brigád megduplázza a keresetét, míg a másik nem jut prémiumhoz, s ezért egyes tagok csak abban a munkában vesznek részt, ahol premizálás is van. Az olyan munkák, mint a takarmányozás, kazlak igazítása, a tanyarend, vagy a különböző apróbb dolgok, ahol nem lehet sokat keresni, ott a termelőszövetkezet csak a becsületes és önérzetes dolgozóra támaszkodhat. Viszont nem lehet mindent premizálni, mert akkor nem maradna munkaegységre mit osztani, s ez a nagyüzemi gazdálkodás lejáratásához vezetne. Összefoglalva: a premizálás szerintem orvosság, amely megfelelően adagolva használ, de nagymértékben használva gazdasági zűrzavarokhoz vezet. Meg kell értetni a termelőszövetkezet gazdáival, hogy dolgozzunk becsületesen és szorgalmasan, tegyünk eleget államunkkal szembeni kötelezettségeinknek, fizessük ki az esedékes adósságokat, s a megmaradt jövedelmet érdem szerint osszuk ki a termelőszövetkezet dolgozói között. Egy premizálás van, amit elismerek: a célpremizálás, mert az ösztönző, s jó a termelőszövetkezetnek is. Ha az idő viszontagságai miatt elmarad a munka és ezt a növénytermesztés be tudja hozni, akkor alkalmazni kell a célpremizálást, mert ebből minden tagnak haszna származik, mivel így a munka el lesz végezve idejében. Szövetkezetünknél ez a módszer jól bevált. Barkóczi Pál mtsz-elnök. Füzesgyarmati Vörös Csillag. Szocialista brigádok találkozója Mezöberényben A sarkad! és a Mezőberényi Gépállomás szocialista brigád címért versenyző dolgozói pénteken, június elsején tapasztalatcserelátogatáson vettek részt a Mezőbe, rényi Gépállomásom. A sarkadiakat Bányász József KlSZ-brigádjának jó híre vonzotta Mezőberénybe. Ez a brigád kiváló munkateljesítménnyel nyerte el a KISZ Központi Bizottságának múlt évi ifjúsági versenyét. A fiatalok, mint az üzem szocialista brigádjának tagjai, az idén is bekapcsolódtak a traktoros-brigádok országos versenyébe. A tavaszi munkaidényben tartani tudták múlt évi teljesítményszintjüket, de a költségmegtakarításban is megszilárdították korábban kivívott helyüket. A sarkadiak nagy figyelemmel tanulmányozták a gépállomás és a Bányász-brigád munkaszervezését, majd viszontlátogatásra hívták meg az ifjúsági munkaversenyben helytálló mezőberényi traktorosokat. A látogatásra még ebben a hónapban sor kerül. zett róla. Már a járásom se a régi. Határozottam, magabiztosan lépek, mégis úgy érzem, hogy lopva járok, settenkedem. Követnek! Dehogy. Kívül-beíúl minden a legteljesebb rendben van. „Belül a nyugalom, a hidegvér, kívül a bizalomkeltő fellépés, egyértelmű a biztonsággal.” Lépése katonás: egy-kettő, egy-kettő. Így élek, láthatatlan, de teljes fegyverzetben. Ilyennek kell mutatnom magamat. De én tudom — látom —, hogy lopakodom. Kicseréltek: új ember vagyok Mondhatnám: „a lelkem a régi”. Mondhatom-e vajon? Milyen voltam én? Látom magam ... Egyszer ... Hogyan is volt? — Zoli! — csattan fed ebben a percben Sulyok hangja, nyersen, élesen. Olyan, mint az ostorcsapás. Össze se rezzenek. Nem nekem szólt. Zoli nem én vagyok. Nem az én nevemet kiáltotta. Félemeli fejét a vánkosáról. — Négy ágy van köztünk. Látom gondosan borotvált szakállát. Azt mondja, otthon, a kommunisták börtönében növesztette. — Figyel: mozdultam-e? Nem mozdultam. Miért mozdultam volna? Zoli nem én vagyok. Ez sikerült. Ne hidd, hogy ügyefogyott vagyok. Szinte jókedvem támad. Dúdolok: „Én vagyok a, én vagyok a kunságifi, nem parancsol nékem senki.«.8 BAJUSZOS ILII IBA PÁSZTÓ ÍROK. Jókora legelésző libacsapatnál fékeztünk le a pusztaföldvári földeken. Hogy ne fékeztünk volna le, mikor nem minden határban látni ilyet, mert a szövetkezetek egyelőre „fáznak” a libaneveléstöl. — A libák gondozójával szeretnék beszélni — szóltam, mikor odaértem, mert nem tudtam, hogy a napraforgót kapáló asszony, avagy a vele beszélgető idősebb férfi az, akinek kaszakő-tokmány lógott a derékszíján. — Én vagyok, Gyenge András a nevem — mutatkozott be, s nyomaték kedvéért csápolt egyet a csupa rojt ostorral a napraforgóba igyekvő, szépen fejlett libák felé. Egy kissé meglepett, mert meglett férfiember-libapásztort nem láttam még. Meg is kérdeztem tőle, hogy s mint vállalt ilyen beosztást? — Nem vagyok már fiatal, betöltöttem a 64. évet, aztán meg gyakran úgy elővesz az a nyavalyás reuma, hogy mozdulni is alig bírok. Ezért aztán már tavaly is csirkegondozó voltam. A rámbízott 1020 apróságból 960-at neveltem tel. Most is csirkét akartam vállalni, de amikor megérkeztek, éppen betegeskedtem. Aztán ahogy Ilyée Zoli Kiskunfélegyházáról: volt, nincs. Azt a bizonyos Ilyés Zoltánt az érettségije után — de már előtte is — szüntelenül izgalomban tarttota a gond: felveszike az orvosegyetemre? Az apja a földmű vesszővé tkeaet könyvelője volt, a régi világban a megye egy másik vái'osában főszámvevő. On nan bélistázták. Zoli nem is tudta pontosan, hogy az mit jelent, ami. kor történt, túlságosan fiatal volt hozzá, hogy megértse. De a földmüvesszövetkezeti könyvelő fia nem munkásszármazású, nem dől. gozó paraszt származású, még csak nem is értelmiségi származású. Hanem micsoda? „Egyéb.” „Kizárt dolog, hogy felvegyenek” — mondta Gerhardt, az osztálytársam. Neki jómódú gyógyszerész volt valaha az apja. Szívesen jelentkezett volna ő is orvosira, de meg sem kísérelte. Engem is óvott a csalódástól. Mások szintúgy kételkedtek: „Az orvosira? Ott a legnagyobb a tülekedés. Csak a protekciósoknak, a párttagok gyerekeinek van sanszuk ...” Kitűnő tanulmányi eredményem alapján mégis felvettek. Akkor azt hittem, sorsom egyenesen és töret, lenül ível majd. Elvégeztem három szemesztert... De nem leszek orvos. Ilyés Zoltánból semmi se lesz. Ilyés Zoltán nincs. Megszűnt élni. (Folytatjuk) rendbejöttem, azt mondtam, jó lesz nekem a liba is. Még csak június 12-én lesznek kéthónaposak, de amint látja, már szépen kdtollasodtak. Négyszázat kaptam, eddig mindössze hat hullt el közülük. Azonkívül, hogy három helyről kaptuk őket, s ezért nem egyforma növésűék, nincs ezeknek semmi bajuk. Vigyáztam ám rájuk. Meg aztán az a helyzet tudja, hogy a lányom állattenyésztő a csanádapáeai Köztársaság Tszben. Az orosházi mezőgazdasági technikumban, meg Gödöllőn végzett. Elég az hozzá, hogy amikor hazajön, ón mindig kérdezősködöm tőle, és ő meg elmagyarázza, hogyan kell szakszerűen etetni, gondozni a libákat. Meg azt is, hogy az egyes betegségek tüneteit hogyan ismerhetem fel. — Legjobban arra vigyázzon édesapám — mondta a lányom még kezdetben —, nehogy megfázzanak a kislibák, mert akkor sok lesz az elhullás. Nos, én vigyáztam rájuk. Inkább hallgattam a csipákolásukat, de nem engedtem ki őket, amíg hűvös volt. Megköszöntem a biztatás nélküli, szinte egy szuszra elmondott alapos tájékoztatót, aztán miután feleletet kaptam arra is, hogy azért lóg a kaszakő-tokmány a derékszíján, mert amikor elpihenmek a libák, füvet kaszál a közös állatállománynak, azt is megkérdeztem, hogy csak ez a 400 libája van a pusztaföldvári Dózsa Tsz-nek? — Van még ezenkívül 800. Amott legelteti őket egy másik tagitársam, Zalai Sándor, a leánya segítségével. Csirkét is hoztunk ki ötezer darabot. Ezeket most már elszállítják. Azt nem tudom, hogy hány ezret nevelünk az idén. de úgy hallottam, hogy a libák helyére is hoznak vagy hatezer darabot. A kíváncsiság elvitt Zalai Sándorhoz is. Ö sem éppen fiatal. Négy családja és unokája is van már, de jó erőben lévő 53 éves ember. Ezért kétszeresen indokolt volt a kérdés, hogyan lett belőle libagondozó. — Ügy, hogy világéletemben a jószágok bolondja voltam. Az 1960-as esztendőben még egyéni voltam, s akkor is kiköltöztem a falutól kilenc kilométerre, tanyába, 125 libával, 700 csirkével és 150 gyöngyössel. Fel is neveltem őket sikeresen. A libák közül ugyan elpusztult egynéhány, mert belefürödték az egyik olajkútnál az olajba és későn tudtam meg, hogyan kell letisztítani őket. — Ezek közül is hullt el? — Igen. Bármennyire vigyáztam 21 elpusztult a 800-ból. — Ennyi még megbocsátható. — Vigyázok rájuk ahogy lehet, mert szeretek velük foglalkozni. Tudja, mennyi jószágom van nekem most is a háztájiban? Nyolcvan csirke, 50 pulyka, 60 kacsa, bárom birka, öt süldő, két tehén, két borjú, sőt még egy hároméves csikó is... — Ugyan már, miért kell magának egy falánk csikó is? — Akkor még kicsi volt, amikor a szövetkezetbe léptem. Az őszszel megvette volna a szövetkezet, de nem adta meg az ezer forintot, amit érte kértem. Majd lesz valami vele. Én úgy szeretem, ha mindenféle jószág van a házam körül. Ezeket is azért vállaltam el, mert szeretem őket, s nagyon szeretek kinn lenni a határban. Én nem bánnám, ha soha nem kellene a faluba mennem. Egyébként már tavaly is libás voltam. Akikor még csak négyszáz libát hoztak ki, s egy asszonyra bízták. Az első napon odaküldött az állattenyésztő, hogy segítsek, de délután 4 órakor azt mondta az asszony, hogy ő nem jön többet a libának feléje sem, mert. ő olyan munkát vállal, amit délután 5 óra tájban ott lehet hagyni, hogy haza tudjon menni főzni, a családnak. Nem is jött másnap, így aztán én maradtam a libák mellett. Téptem is, meg tömtem is közülük jó néhányat. Tépem és tömöm én majd ezeket is. Ugyanis az a terv, hogy három-négy tépés után ősszel hizlalva adjuk el a vállalatnak. Ezeli után nemcsak azért illeti elismerés a pusztaföldvári Dózsa Tsz-t, amiért ilyen szép számú libát nevel, hanem azért is, mert hizlalva, májlibaként értékesíti őket. De elismerés illeti Gyenge Andrást és Zalai Sándort is, hogy férfiembernek szokatlan feladatot vállaltak, és azt kifogástalainul látják el. Kukk Imre Esztergályos, marós, fúrás, köszörűs, lakatos, villanyhegesztő szakmunkásokat, segédmunkásokat, betanított munkásokat felvesz a Magyar Felvonógyár békéscsabai gyáregysége (volt Vasipari Vállalat), Kazinczy utca. 39912 MR. Jfefcts 3., vasárnap
