Békés Megyei Népújság, 1962. április (17. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-19 / 91. szám
2 N £P ÚJS AG 1962. április 19., csütörtök A tanácskozásokról „Nem, álmosító, végehosszanincs értekezletek és az általános buzdító felhívások adnak most igazi segítséget a szövetkezeti vezetőknek és tagoknak” írja többek között a Népszabadság április 17-i vezércikkében az újságíró. Talán egy nap sem múlik el, hogy valamilyen formában ne bírálnánk, ne gúnyolnánk bürokratikus ülésezéseket, az értekezletek túltengését. Néha-néha elhatározzuk, hogy nem értekezünk. Tesszük ezt leginkább úgy, mint az az alkoholista, aki fogadalma után egy csepp italt sem mer inni fél, hogy ha elkezdj nem lesz ereje abbahagyni, pedig arra nem is gondolhatunk, hogy a tanácskozásokat életünkből kiküszöböljük. Olyan lenne ez, mintha valaki az árvízveszélyes folyót be akarná temetni, mondván: ne kellemetlenkedjen ez itt nekünk. Mint ahogy a folyók létezése természetes, úgy természetes az is, hogy az emberek időnként tanácskoznak, nagyobb csoportban kicserélik gondolataikat, terveket szőnek, megbeszélik a munkát. Az értekezlet tehát a munkához; az élethez tartozik, sőt, ha a tanácskozás talpraesett emberek termékeny megbeszélése és mentes minden felesleges sablontól, bürokráciától, akkor élvezetes. Mégis, vajon miért kaptunk „értekezletmérgezést”? Miért viszolygunk az értekezlettől általában? Érdemes megkeresni a választ ezekre a kérdésekre. A napokban már úgy ültem be az egyik tanácskozásra, ahol mintegy háromszázan voltak, hogy önkéntelenül az értekezletcsömör okai után kutattam. A terem zsúfolásig megtelt a megye minden zegéből-zugából beutazott emberekkel. Az asztalon szódavíz. Jegyzetelésre volt elég hely, csak a levegő... Igen, a levegővel már baj volt. Nehéz, fülledt füst lepte be az egész társaságot. Hányszor előfordul az is. hogy az előadó megrészegülve saját hangjától, nem tudja abbahagyni kellő időben a beszédet. Nem veszi észre, hogy elszürkült a mondanivalója, hogy eltelt az idő, hogy fogy az oxigén, csökken a figyelem. A hátulsó sorokban mozgolódás van. Egyesek magánbeszélgetést kezdtek, sokan nem figyelnek. Az előadó mindezt nem akarja meglátni, beszél csak beszél, ezen az egyetlen értekezleten és egyfolytában akarja elmondani a szocializmus építésének csaknem valamennyi kérdését, az öszszes feladatokat. Nem méri fel azt sem, hogy szónoki képességével mennyi ideig tudja ébren tartani a hallgatóság figyelmét, nem e feltételhez szabja beszédének hosszát. A felszólalók között is mindig akad valaki, aki túlbecsüli képességeit, s ahelyett, hogy röviden elmondaná javaslatát, bírálatát és az indokokat, hosszú magyarázkodásba kezd. Tudja, hogy az értekezlet elején beszélhet akár egy félórát is, a korlátozást csak az utolsó felszólalók nyakába varrják, amikor már átszakították az időgátat a bőven ömlő szavak. Az efféle bosszantó dolgok részben az értekezletek formájára rakják rá a bélyegüket. A legmélyebben ható ellenszenvet a tanácskozások tartalmi hibái keltik, „Ezért hívtak össze bennünket?!” — hangzik el nemegyszer ilyen és hasonló méltatlankodás. „Ezt elolvashattuk volna az újságban is.” „Ha nem tudtak újat mondani, akkor minek rabolják az időt?” „Elég volt a szócséplésből, gyerünk dolgozni.” Ismerős mondatok ezek, talán nincs is, aki Így vagy úgy ne halottá veins már e szavakat vagy maga is ne mondott volna hasonlót. Ezek a vélemények legtöbbször nyakoncsípik a hibát, csak az a baj, hogy nem az értekezleten mondják el, hanem a tanácskozás után, amikor már nem sok értelme van. Talán legfigyelemreméltóbb az a vélemény, amikor azt mondják az emberek, hogy nem kaptak újat. Igazuk van azoknak, akik az értekezletektől újat várnak. Az ember azért megy el egy tanácskozásra, hogy meghallja a legújabb feladatokat, megismerje a „régi” tervek és célkitűzések, az ismert elvek megvalósulásának legújabb gyakorlati kérdéseit, arra kíváncsiak az emberek, hogy ma és holnap és holnapután kik, mint és hogyan valósítják meg a gyakorlatban az elképzeléseket. Indokolatlanul félünk a tanácskozóknak attól a vágyától, hogy újat akarnak hallani az értekezleteken. Még országos értekezleteken is előfordul, hogy a szónok mentegetődzik, kijelenti, hogy nem tud újat mondani, bár később leginkább kiderül, hogy mondott újat is. Azt nyilván senki nem kívánja, hogy valaki a marxizmus-leninizmusnál újabb elmélettel hozakodjon elő. A marxizmus-leninizmus a nép igazsága. Ennek az igazságnak azonban a mindennapi életben való megvalósulása, a szocializmus építése nap mint nap új dolgokat vet fel. Ez az igazság ezer és ezer arcával jelentkezik a nap minden órájában, percében. Fejlődő társadalmunk minden porcikája tele van újjal. Csakhogy ezeket az igazságokat új nevükön is kellene szólítani mindig. Ez azonban egyeseknek kellemetlenséget is okozna, és ezért szívesebben maradnak meg az általános igazságok ismételgetése mellett. Nem nevezik nevén a gyereket, s ezt mindenki észreveszi. Ha valamiért meg lehet utálni egy értekezletet, akkor azt elsősorban azért lehet, mert nem beszélnek őszintén. Ha az előadó például ahelyett, hogy kijelentené a jelenlevő „Kovács Péter” szemébe, hogy Kovács elvtárs mit csinált helytelenül, ehelyett inkább körbe néz, a fejek felett, és azt mondja, hogy „egyesek helytelenül csinálják a dolgokat”, akkor tényleg nem mondott semmi újat, azt ugyanis mindenki tudja, hogy „egyesek helytelenül csinálnak bizonyos dolgokat”. Ilyen, nesze semmi fogd meg jól értekezletekre tényleg senkinek sincs szüksége, esetleg a bürokratáknak, akik bejegyzik maguknak, hogy megtartották a tanácskozást. Nem lenne haszontalan dolog, ha a mozgalmi jellegű iskoláinkban és tanfolyamokon a kulturált tanácskozás módjaira is jobban megtanítanánk egymást, másrészt felhagynánk a mentegetődzéssel, miszerint az értekezleteken nem tudunk újat mondani. Ha nem tudunk újat mondani, akkor ne hívjuk össze az értekezletet. Boda Zoltán Megfelelő embert — a megfelelő helyre?... Kuba, Brazília, Guatemala, Argentína ... A napihírekben szereplő latin-amerikai országnevek puszta felsorolása is tanúsítja, milyen igaza van ifj. Rowland Evansnek, amikor a New York Herald Tribune-ban így sóhajt fel: „Elkéstünk Latin-Amerikában.” Nos, ezt az alapos amerikai késést lenne hivatott behozni az Alianza para Progreso, Kennedy elnök nevezetes „Szövetség a Haladásért” jelszavú segélyprogramja, amelynek végrehajtása azonban igen-igen lassan halad. Pedig, megmondja Mr. Evans is, annak — legalábbis Washington számára — nem lesz jó vége. A cikkíró drámaibb szóhasználatával: „Ha a Szövetség a Haladásért megbukik, két eshetőséggel kell számolnunk. Az egyik: ázsiai tí-MHtUMUMWntVMWIMWMIMMMMWMWVWMMHMiWHM Ecuadori farmerek harcolnak az amerikai ültetvényesek kizsákmányolása ellen Az ecuadori parasztok, akik a négymillión^ lakosság kétharmadát alkotják, nyomorúságosán tengődnek a külföldi és ecuadori latifundiumokon. Az amerikai United Fruits Company tulajdonában van az ország legnagyobb ültetvénye. E társaság monopóliuma az ecuadori banánexpori, amely a világ legnagyobb exportja. A képen: az ország különböző részéből összegyűlt parasztok tiltakoznak az United Fruits Company és az ecuadori nagybirtokosok kizsákmányolása ellen a Guayaquil! közelében lévő Milagroban. (MTI Külföldi Képszolgálat). A ROMTANYA TITKA Nagyon eldugott helyen van a mi romtanyánk. Még a nyári nagy dologidőben sem jár arra senki. Csak ősszel látogatják meg sűrűn, a vadászok. Düledező falaival ott áll a nagyszik mellett, alig egy kilométernyire a határtól. Egy kis ért dö veszi körül, illetve most már csak bozótos, de olyan sűrű, amilyet csak a fácánok szerettek .. . meg mi. Misi, a szomszédból, meg Pista — aki a másik dűlőn lakik — Itt vár meg minden délután. Ez a ml várunk. Mindkét fiú egyidős velem. Együtt járjuk az ötödiket. Délelőtt beszéljük meg az iskolában, hogy hánykor találkozunk, lecke után. Ma én érkezem hamarabb, de nem megyek csak a bozótos széléiig. Ott elbújok, gondolván, egy kicsit megijesztem őket. Egy óriási hangya boly mellé telepezek le. Érdekes — gondolom. Ismerem az egész bozótot, de ezeket a hangyákat még nem láttam soha. Figyelni kezdtem a hangyák életét. Milyen lehet vajon az élet a bolyban? És ... hová mennek ezek a sárga jószágok? A hangyák, hosszú sort alkotva, a bozótos belseje felé tartanak. Egyik jön, a másik megy. A visszafelé igyekvők csápjaiban pedig apró fehér golyócskákat látok. Mi lehet az? Mit hoznak ezek a hangyák ... és honnan? Elhatároztam, hogy amíg várok, felkutatom. Kúszva indulok a bozótos felé, arra, amerre a hangyasor tart. Bizony magam sem gondoltam volna ä hogy milyen érdekes út lesz. Nemcsak azért, mert kezembe számtalan tüske szúrt bele, meg hogy a fülemtől a lábam hegyéig összecsípett a csalán, hanem azért, mert... A bozótos belsejéből felröppent egy szép, hosszú farkú fácánkaikas. Olyan váratlanul éri a zaj, hogy majdnem megijedtem. Nemsoká ezután egy másik kakas is felröppent, meg két tyúk. Ott jár valami... vagy valaki. A fácán csak akkor repül így fel, ha valamitől megijed. Kutya lehet. Kóbor kutya lehet. Biztosan fácántojásokra vadászik, mert itt az is van. Lehajolok valami kőért, hogy beledobjam a sűrűbe, amikor csörtetóst hallok. Ügy maradok guggolva, és várok. Kezem erősen megmarkol egy jókora tégladarabot. Váratlanul egy fej emelkedik ki a bozótból, amelynek gazdája meghajolva halad a romos falak felé. Szőke hajáról gondoltam, hogy Pista lesz az. Biztosan meg akar ijeszteni, úgy, ahogy én terveztem velük. Várj csak, majd megijedsz te mindjárt — gondolom és mint egy in-dián, lopakodom utána. Ö csörtetve megy, így én könhyen haladhatok. Alig húsz lépés választ el tőle, amikor gyors mozdulattal átlendül a romépület ablak-nyílásán. Megdöbbenve húzódok le. Nem Pista volt. Egy idegen ember ugrott át az ablakon, be a romtanyába. Vajon mit akar itt? Miért jött olyan rejtélyesen ..., mintha .. . igen ... mintha bujkált volna valaki elöl. Ez nem igazi úton jár, akárki legyen. Óvatosan, lassan a ház hátsó falához lopódzok és az egyik repedésen belesek, de nem látok semmit. Rettenetesen félve odacsúszók az ablakhoz, amelyen az ismeretlen beugrott az imént. Ott a szoba sarkában ül, és valamit kaparász. Igen, világosan látom, a földet kaparta. Nem merek tovább ott maradni, Rossz érzésem támad:. Valami azt súgja, hogy menjek el az ablaktól, menjek messze, hogy ez az ember nehogy észrevegyen. Igyekeztem egyre távolabb jutni, gyorsan, mégis zajtalanul. Ügy tűnt minden apró levélzörgés, mint ha disznócsorda csörtetett volna a bozóton keresztül. A kiserdő és a szik .találkozásánál, távolabb a romoktól megállók. Éppen idejében. Misi és Pista alig ötven lépésnyire igyekezett felém. Kezemmel vádiul hadonászok és a bozótos felé integetek, hogy figyelmeztessem őket a veszélyre. Megértették. — Mi van Kapitány? — így hívtak egymás között. — Mit hadonászol? — kérdi Pista, de óvatosságoól halkan. — Idegen van a romtanyán — mondom én is suttogva. — A várunkban? Elfoglalta tőled'? — Nem gyerek. Ember. De idegen ember. — Mikor jött? — Nemrég. — Oszt’ mit csiná' ott? — Meglestem, valamit kapar az egyik sarokban. — Merről jött? — A másik oldalról. — A határ felől? pusú semlegesség, amely futótűzként terjed majd el az egész kontinensen. A másik: Latin-Amerika kommunista lesz.” Talán nem kell hozzátennünk, hogy a két eshetőség közül Evans úr az elsőt tartja a „kisebbik rossznak” ... És mit tesz Washington, hogy a „kisebbet” és a „nagyobbat” egyaránt megpróbálja elkerülni? Kinevezi — olvassuk a Newsweekben — Richard Bissell urat az Alianza para Progreso legfőbb tanácsadó jánák. Ez a Mr. Bissell pedig azonos azzal a Mr. Bissell-lel, aki esztendeje a CIA (Központi Hírszerző Ügynökség) főembereként. szervezte és irányította a Kuba elleni inváziót, amely mint ismeretes — csúfos kudarccal végződött. Ügy véljük, érthető, ha kíváncsian várjuk, hogy Bissell úr főtanácsadásával vajon az Alianza para Progreso — milyen eredménnyel jár majd? ... (sp) 0 genfi leszerelési értekezlet szerdai plenáris ülése Genf (MTI) Szerdán délelőtt Genfben megkezdődött a leszerelési értekezlet 23. plenáris ülése. A szerdai tanácskozás elnöke Francesco Cavaletti olasz küldött. Arthur Dean amerikai küldött leszerelési javaslatot terjesztett az értekezlet elé. Mint a nyugati hírügynökségek jelentéseiből kitűnik, az amerikai terv ezúttal sem tartalmaz meghatározott határidőt a leszerelés mozgósításara. A terv szerint az egyik fokozatból akikor lehetne átlépni a másikba, ha egy illetékes ellenőrző szervezet megállapítaná, hogy „eleget tettek a szerződésben rögzített feltételeknek”. Az utolsó fokozat végén a békét és biztonságot az Egyesült Nemzetek Szervezetének erre a célra létrehozott alakulata szavatolná. (Reuter, AP, AFP). — Igen ... Te ... a határ felől jött! Vajon... én még nem is gondoltam erre. Hátha . .. — Szólni kéne apuéknak. — Vagy a katonáknál-;, ök őrzik a határt. Már a tanító bácsi is mondta, hogy ... — Menjetek, szóljatok nekik — mondom határozottan. — Te itt maradsz? — Igen. Felmászok arra a jege nyére. Onnan figyelem. Ha jöttök, lem ászok. — Jó. Gyere Misi — szól Pista és már szaladnak is. Figyelem őket. Jó iramban futnak és még a dűlőnél sem lassítanak le. Fél óra alatt itt lesznek, vagy még hamarabb is — gondolom és nehéz szívvel fordulok visz- 6za. Lassan megyeik egyre közelebb a házhoz. Valami húz oda, hogy még egyszer megnézzem, mit csinál ott az idegen. Valami húz, de valami meg mintha erős kézzel visszatartana. Meg-megállok és hallgatom a szívem hangos kalimpálását. — Gyáva vagyok. Nem merek még egyszer odamenni. A gyávaság húz vissza — gondolom. Félek. Nem. Azért Is odamegyek. Kúszva, úgy mint korábban, elindulok az ablak felé. Rettenetes út volt. Miire odaértem, tiszta víz lettem a verítéktől. Kezem is remegett és ... és minduntalan meg kellett nyálazni a számat, mert ... száraz volt. Ügy éreztem, nagyon szomjas vagyok. Az ablak alatt jó ideig hasalok. Egy Ideig csukott szemmel, mert... mindig az volt az érzésem, hogy amikor be akarok nézni, az idegen akkor ugrik majd ki az ablakon, egyenest a hátamra. . Végre erőt veszek reszketésemen
