Békés Megyei Népújság, 1962. március (17. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-11 / 59. szám

4

NÉPÜJSÁG

1962. március 11., vasárnap

AZ IGAZI ÉRTÉK

Beszélgetéseink témája lett a munka. A munka, amely 16 év alatt megváltoztatta arculatát az országnak, amely szebbé tette jelenünket, s tudatformáló erejével új embereket adott. Az mindenki előtt bebizonyított, hogy nélküle megoldhatatlanok a feladatok, hogy a tervek csak tervek maradnak. De amikor a társa, dalmi munkáról esik szó, vannak, akik legyintenek: „Ugyan kérem. Ha megfizetik, annak van látszatja, de amikor a fizetsége csak a köszönöm szépen, az olyan is. Nincs annak értéke.”

Valóban vannak ilyen emberek. Szerencsére egyre kevesebben. Ahogyan napról napra szebben bontakozik ki munkánk eredménye, úgy csatlakoznak mind többen azokhoz, akik tovább látnak portájuk mezsgyéjén. Egyre többen sorakoznak egymás mögé, hogy közös ügyeinkből részt vállaljanak, hogy önző érdekek nélkül, napi munkájuk után szabad idejükből keveset a köz dolgaira fordítsanak. Társadalmi munkával építettek járdát maguknak a gyomaiak, a nagyszénásiak, társar dalmi munkával építenek uszodát, istállókat, sportpályákat. Százezrekre, sőt milliókra tehető az az érték, amelyet olyan emberek teremtettek, akik sajátjuknak nézik azt is, ami kis egyéni világukon túl van. Van tehát értéke a társadalmi munkának. A forint-ér. tékén túl pedig még nagyobb az, hogy az egymásért érzett felelősségből, a közösség iránti felelősségből, a tudatformálás ezen nehéz tantárgyaiból jelesre vizsgáznak ezek az emberek. Sajátjukénak vallják községük, városuk minden kis utcáját, tudják, hogy a ma elültetett fa holnap nekik is árnyékot ad.

De van a társadalmi munkának értéke akkor is, ha nem mérik azt forintban. Érezni, hogy a parkosított város séta közben nemcsak az idegennek, nemcsak neked, neki, hanem önmagámnak is örömet szerez nyiladozó virágaival. Az otthon széppé tételének örömét érezni környezetünk formálásában, tudni, hogy a felépített sportpálya gyermekeim egészségét szolgálja, hogy a művelődési házban én is szórakozhatom, tanulhatok. Ez az érzés több a forintnál. Ez az érzés a társadalmi munka igazi értéke. És egyre többen érzik ezt, amikor a törpevízműveket építik, amikor Békéscsabán a uszodakombinát létesítésénél mind többen fogják meg a lapát nyelét, vagy az új piactér alapjait ássák meg. Ezek bizonyítják be, hogy a munka erkölcsi erejét nem a pénz, hanem a közösség érdekében kifejtett erő eddig nem tapasztalt érzése adja. S mindez abból fakad, hogy nálunk ledőlt az enyém és tied közötti fal, helyébe lépett a mienk. S ha ma még akadnak is, akik más mércét állítanak fel, a holnap társadalmi munkájának már ez adja értékét. Holnap újabb emberek jelennek meg a fák ültetésénél, a fürdő szebbé tételénél, még türelmetlenebbül követelik önmaguktól, hogy szebb, gazdagabb legyen életük, saját munkájuk, erőfeszítéseik árán. És ami különösen szép ebben, hogy a változást nem másoktól várják.

Majnár József

Három brigádot

alakítottak a Kulich Gyula Tsz nőtagjai Békéscsabán

A békéscsabai Kulich Gyula Termelőszövetkezet nőbizottságának javaslatára a tsz asszonyai és lányai elhatározták, hogy részt vesznek a szocialista brigád cím elnyeréséért folyó versenyben. A napokban három brigádot alakítottak a termelőszövetkezet nőtagjai. Március 9-én pedig értekezleten beszélték meg a brigádok feladatait és a további munkát. Ezen a megbeszélésen részt vettek a város többi termelőszövetkezetének nőbizottsági tagjai is és tervezik, hogy év közben is meglátogatják a három női brigádot, hogy megismerjék munkájukat és ezáltal tapasztalatot szerezzenek a saját termelőszövetkezetükre vonatkozóan.

Felejthetetlen találkozás a Gavrilov-együttessel

Hirtelen jöttek, szinte ide viharzottak a megyeszékhelyre, művészi bemutatkozásaik egyik állomására, mégis tudott róluk az egész város. Hírük-nevük megelőzte őket. A Gavrilov-együttes egyébként is szívhez közelállónak érezte Csaba népe, hiszen egyik tanítómesterük, Nyikolaj Szmirnov balettmester, az Orosz Szocialista Szovjet Köztársaság érdemes művésze már sokszor járt nálunk. Ő az, aki önként vállalta a Balassi-táncegyüttes patronálását. Másirányú elfoglaltsága miatt sajnos nem lehetett itt, de a Gavrilov-együttest aző szeretőiében is fogadta a Jókai Színházat zsúfolásig megtöltött lelkes loözönség. Változatos, tartalmas, szellemesen sziporkázó műsorszámokban gyönyörködhettünk. Mikor már úgy éreztük valamely számnál, hogy jobb, magávalragadóbb már nem jöhet, az együttes újabb és újabb ámulatba ejtett mindannyiunkat. Nehéz lenne eldönteni, hogy a remek zengésű férfi-kórus, és a zenekar szovjet és magyar számai, a balalajka-kettős, a vokálkvaitett, a női énekszólók, a tréfás zene- és táncszámok, vagy az estet befejező fergeteges és sokszor újrázott ukrán népi tánc-kavalkád nyújtott-e többet.

Harsogó tapssal, a magyarszovjet barátság forró éltetésével ért véget a felejthetetlen bemutatkozás.

Elsősegélynyújtó tanfolyamzáró Eleken

Az eleki Vöröskereszt-szervezet vezetősége a téli hónapokban nagy sikerű elsősegélynyújtó tanfo. lyamot szervezett. A tanfolyamon részt vettek a vöröskeresztes aktívákon kívül a tömegszervezetek tagjai és a termelőszövetkezetek asszonyai. Az elméleti és gyakorlati záróvizsgán részt vettek a párt, a tanács vezetői. Dr. Győry Gyula községi orvos, és a vöröskeresztes aktívák kitűnő munkáját bizonyítja a színvonalas elméleti és gyakorlati záróvizsga. A tanfolyam hallgatói, idősebbek és fiatalok igen komolyan felkészültek erre. A meghívottak elismerésüket fejezték ki a tanfolyam vezetőinek és a vöröskeresztes aktíváknak eredményes, jő munkájukért. A tanfolyamot jól sikerült orvosi előadással, teaesttel és tánccal zárták.

.Az orvosi előadást dr. Szabó Béla járási főorvos tartotta a tanfolyam hallgatói és a meghívott vendégek részére.

Józsa János tárlata Gyulán

A

debreceni képzőművészet és a szomszédos tájegységek között való szorosabb és elmélyültebb kapcsolat kiépítése sikerrel indult meg 1959-ben. A két alföldi város, Gyula és Debrecen között a kapcsolat akkor kezdett elmélyülni, amikor sor került Menyhárt József festőművész és Fazekas István népművész —• kerámikus kiállítására. 1960-ban ugyanitt, majd Békéscsabán nyűt meg Félegyházi László és Bíró Lajos debreceni festőművészek kiállítása. Viszont a múlt év őszén a debreceni tárlatlátogatók ismerkedhettek meg Ezüst György fiatal békéscsabai művész képeivel.

Ez alkalommal a legfiatalabb, s a legtöbb értékre jogosító debreceni festőművész, a 25 éves Józsa János képeivel ismerkedhet meg Gyula város műértő közönsége.

Ez a kiállítás Józsa János első demonstratív erejű bemutatkozása, mely útkeresése és negatívumai ellenére is meggyőző és széles perspektívájú. Érzésvilága, tárgyi jelenségei debreceni élményekből, elsősorban üzemi élményekből indulnak ki, hiszen Józsa János hivatásánál fogva idejének java részét itt tölti el. Nála az üzemlátogatás legfeljebb egy másfajta élmény, összehasonlítási alap, új forma — és színélmények forrása. Közelről ismeri az üzemi munkás életét, gondolatait, érzéseit és problémáit. Józsa János együtt nőtt új fiatalságunkkal. A felszabadulás idején még gyermek, s ebből eredően már nála minden magától értetődő természetesség. A múlt öröksége nem gátolja, s nem nehezíti. Nem kell elvetnie megszokott, s beidegzett formákat, nem kell átváltania és újat tanulnia. O már teljes egészében új fiatalságunk művésze, s így magától értetődő természetességgel nyúl új életünk problémáihoz. Ez a művészet r— Dési Huber István proletármüvészünk szavait idézem — nem földöntúli régiókból, hanem a társadalom talajából nő ki. Józsa János ennek a társadalmi humusznak a vegyi összetételét már igen jól, elsősorban ösztönösen ismeri.

Józsa János festő és grafikus gyűjteményes kiállítását áttekintve egy magas igényű pikturára és grafikára való felkészülés nekifeszülését érzékelhetjük. Nemcsak az olajpasztell mélytüzű színeit, hanem a monotypia sajátos, elhanyagolt, a festészetet és a grafikát különös módon egyesítő technikáját, s jó néhány fametszetet

Palástköszörüst

felvess

a békéscsabai Vasipari Vállalat

15180

Moszkvics küszködik a latyakkal. Csupa sár. Oldalán nehezen lehet elolvasni a felírást: „Népművelési autó.” Az eső órák óta zuhog, úgy, mint nyáron szokott. Pedig késő ősz van már, november vége.

A kocsiban hárman ülnek. A sofőr barázdált arcú, negyvenes férfi. Szögletesre zárt állkapcsokkal szótlanul ül. Mellette jóképű, jól megtermett szőke fiatalember, a mozigépész. A hátsó ülésen vékony, sápadt, filigrán ember lapul. Riadt tekintetű, félénkséget árul el minden mozdulata. Egész úton egy szót sem szól. Ki hinné, hogy a megye egyik legjobb előadója, az ismeretterjesztés egyik névtelen hőse, akinek sápadt arca kipirul a lelkesedéstől, ha száznál több hallgatónak beszélhet...

A kocsi úgy nyög fel most, mint egy meghajszolt állat. Nyöszörög még egy kicsit, s megáll. Csönd ereszkedik az utasokra. A sofőr kihajol, szétnéz, és ennyit mond fanyar humorral:

— Végállomás.

— Mennyire lehetünk? — kérdi nyugodtan a szőke óriás, és elterpeszkedik.

— Három kilométerre — válaszol a sofőr, és cigarettát választ a gyűrött Kossuth-csomagbók

— Megtoljam?

— Három kilométerig nem tolhatod .. „

— Induljunk, Pista — szól közbe a sápadt, meglepően mély és zengő baritonon—, felváltva viszszüfc.

— Agregátor?

— Marad. Van villainy.

— Könyvek?

— Húsz kötetet viszünk... Csomagold a pokrócba!

— Én kezdem — szól a szőke, és úgy emeli ki a vetítőgépet, mint egy üres koffert.

— Hozd a filmeket — szól hátra a sofőrnek, és félcipős lábával bokáig lép a sárba.

Megindulnak. Elöl a szőke. Ügy lóbálja kezében a gépet, mint egy vasárnapi kiránduló az elemózsiás csomagot. Utána az előadó támolyog. A hatalmas könyvcsomag ki-kilendíti egyensúlyából, de tartja a lépést az elsővel. A sofőr zárja be a sort.

— Ne másszatok ilyen lassan

— szólal meg az előadó lihegve.

— Fél óra múlva kezdődik az előadás.

— Add ide a könyveket — dörmögi a sofőr...

A szőke nem szói semmit,

de hosszabbakat lép. Cuppognak. Koromsötét van már.

A magáraihagyott autón egyhangúan kopog az eső.

— Eltévedtünk, uraim — szól gúnyos hangon a sofőr, és ismét röhög.

■— Tévedsz, odanézz — mutat előre a szőke. Halvány fény pislákol a messzeségben.

— Ha megkérdezném önöket, ismerik-e Jókai Mórt... — találgatja hangosan az előadó az első mondatot.

— Vannak emberek, akik tudomást sem vesznek a reális sáros életről... Mondd Jóska, te így akarod elkezdeni az előadást?! — nyögi a sofőr, és akkorát köp, mintha pipálna, pedig csak egy elázott keserű csikk lóg a szája szélén.

— Odanézzeték, ott vannak, lámpával! — szól a szőke. A távolban imbolygó fény látszik.

— Halló! — kiáltanak szinte egyszerre, és ösztönösen meggyorsítják lépteiket.

A pusztai iskola előtt sokan várják őket, öregek, fiatalok, gyerekek.

— Nyugalom emberek, megjöttek — kiáltja egy bácsi, és hátraszól —, szaladj Feri, hozzál egy kis pálinkát — bök egy legény mellére.

—- Gyüjjenek beljebb — indul előre az öreg —, itt van a tanító úr is.

— Mennyit kértünk? — kérdi

és linóbravúrt láthatunk. E müvek• bői kitet'szően Józsa János egyforma rutinnal kezeli nemcsak az ecsetet, hanem a fát és linóleumot véső technika valamennyi eszközét is. öntuclatosan kezeli ezeknek esztétikai törvényeit is. Mindezeken felül'tud egyéni többletet is adni e müvekhez. Vagyis, fiatal kora ellenére egyéni művészként mutatkozik be, aki már rég túlhaladt iránymutató mestereinek esztétikai és technikai diszciplínáin, és egy-két év leforgása alatt a debreceni képzőművészeti csoport élén haladó művészek közé került.

Józsa János művészetében festői adottságainak csírái mindig megvoltak. Későbbi éveiben ezeket az elemeket hozta rendszerbe: fokról fokra küzdötte fel magát, s jutott el egy úf festői és grafikai realizmushoz. Az elmúlt évben, a 600 éves Debrecen jubileumi pályázatán rendkívül erős vetélkedésben a Képzőművészeti Alar, zsűrije mérlegelő bírálata alapjár Holló László Kossuth-díjas mögött fes teszetben a második, a grafikai mezőnyben pedig az Európa-szerte ismert nevű Menyhárt József mellett ugyancsak a második helyet érdemelte ki* nagynevű debreceni művészeket utasítva a további dijakra,

Józsa János művészi lelkiismeretűi világnézetének és látásának határozottsága erőt ad ahhoz, hogy mindig tovább lépjen, s sokrétű, sokoldalú művészetének újabb és újabb profilját mutassa meg. Pikturája és grafikája nem a szakembereknek, hanem a tömegeknek szól, s erről a debreceni tárlatai, s itt kiállított képei is meggyőznek bennünket.

Szocialista-realista szemléletű művé. szete az emberre, s a tömegekre irányítja figyelmét, s a tömegek kollektív akaratát óhajtja kifejezni. Hiszen ő is, már származásánál fogva is, a munkások közül nőtt ki. Az egykor' fanatikus gyermekművész, aki o' szorgalmasan látogatta már ÍZ év korában a debreceni képzőművészszabadiskolát, felnőttsorba növekede, s rég túl van a festészet és grafika mesterségbeli küzdelmein, s már rég ostromolja korunk legégetőbb műveleti Követelményeinek fellegvárait, józsa János művészetének perspektíváit különösen megnöveli, hogy már kezdetben oly igényű fegyvertárral állott elő, amely teljesen korszerű volt, s fejlődésének további menetében e modem iskolázottságát kelt építenie, s mind teljesebbé formálnia.

Dr. T. E.

a szőke közömbösnek tűnő haiW gon.

— Nem sokat — mondja aa öreg, és tölt a poharakba.

*— Nekem nem szabad most — mondja a sofőr, és nagyot nyel.

— Jókai nem szerette az itaítj de most neki is jólesne — véli az előadó. Koccintanak.

■— Na, kezdjük — szól a szőke és indul befelé. — Kérem a trafót — szól hátra... Az előadó, aki irodalomtanár, rábámészkodik — miféle trafót?

— Le kell transzformálni, ez kétszázhúsz volt. Száztízre kell.

— Nálam nincs — és ösztönösen belenyúl a zsebébe —, Jancsinál van — néz rá a sofőrre.

— Jancsi! — A trafót!

— A trafót!? De... hát... az a kocsiban maradt... Egymásra néznek.

— Nem lehet anélkül a trafó nélkül vetíteni? — kérdi az öreg. A szőke nem szól, ránéz, aztán leül.

— Feri! Piám, a trafó az autóban maradt... menjél el érte gyerekem.

— Itt a kulcs — ugrik fel a sofőr.

— Bandival menj — szól utána az öreg a vastag nyakú 16—17 éves legénynek.

Bandi — öreg ló. Feri húz egyet a nadrágszíján, és felpattan rá,