Békés Megyei Népújság, 1962. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-11 / 8. szám
2 N é p ú j s A a 1962. január 11., csütörtök IRIGÁDÖNIIK Ez a szerelőcsarnok a birodalmunk. Itt jó dolgozni, mert fújja a ventillátor a meleg gőzt, és úgy melegszik az ember, mintha a konyhában lenne. Nézzen körül, ez a Farkas-brigád. Sok írnivaló nincs rólunk. Dolgozunk, mint a többiek, s ha egy kicsit jobban, akkor azért, mert a szocialista munkabrigád címet viseljük, és ez megköveteli tőlünk. Akit itt lát, mind egyszerű, rendes ember egytől egyig. Néha azt mondják, hogy valamikor jó páran nem voltunk azok. Csuda sem tudja, régebben talán több volt bennünk a vér, fiatalabbak voltunk, és nem volt, aki törődjön velünk. Meg hát hiányzott ez a mostani brigádunk is. Kirúgtunk a hámból jó néhányszor, az biztos. Kálmán Misi istene is ráncolta a homlokát, ha van belőle egy-kettő. Régen volt, elmúlt, beszélni sem kell róla. Hogy mégis valamit? Hát nézze. Itt van az ital. Nem mondom, sokat kortyolgattunk a vasrudak között sutyiban, mikor Bandi bácsi nem látott bennünket. Amikor aztán gőzös volt a fejünk, sok heccet csináltunk, mert azt hittük, akkor nagyobb fiúk vagyunk. Egyszer fölmásztunk az iroda tetejére és bedugtuk a kéményt papírzsákkal. Az irodisták meg csodálkoztak, hogy egyszerre elromlott a kályha, befelé kezd ömleni a füst. össze-vissza pucolták a Kalort, s a koromtól olyanok voltak, mint az ördögök. Amikor kisült a disznóság, istenesen közénkvertek. Molnár Pali biciklit vitt a műhely tetejére, és ott kezdett karikázni, mi lentről nevettük, a főnöknek meg égnek állt a haja. Persze, mindezt munkaidő alatt. Munkaidő alatt dobáltuk lcavicscsal a ruhagyári lányokat is, és az lett a vége, hogy kivertük a gyár legnagyobb ablakát. Szóval, ment itt a móka, hiába kaptuk a fegyelmiket. Egyet én is kaptam, mert megpofoztam az egyik gépkezelőt. Szemtelenkedett — gondoltam — hát jól helybenhagytam. Három hónapig nem jöhettem be a telepre, egy tsz-épitkezésre helyeztek dolgozni. Nem mondom, egy kicsit megszeppentem. Akkor kezdtem gondolkozni, hogy nem vagyok már a régi legény. Lejjebb kéne adni az agarakkal. Elmúlt az az idő, amikor hajnalban kurjongatott az ember, s a rendőrszobán pihente ki a fáradalmakat. Szóval sok baj volt velünk, vasbetonszerelőkkel. Majdnem akkora hírünk volt a csabai építőknél, mint most, csakhogy másképp neveztek akkor bennünket. ötvenkilencben aztán megváltozott a helyzet. Nem úgy, mintha elvágták volna, hanem lassan. Ilyenkor, ha beszélgetünk a múltról, észreveszem, hogy mennyit változtunk azóta. Mert az ember dolgozik napokat, hónapokat, éveket, és mindig ugyanazok az arcok veszik körül. Észre sem venné, hogy mások, mint régen voltak Amikor megalakult a brigád, vállaltuk, hogy hat hónap alatt elnyerjük a szocialista címet. Nem sikerült. A vezetőség nem tartott érdemesnek bennünket, hát meghosszabbítottuk még hat hónappal. Akkor már jók voltak az eredményeink, csak egy ember a brigádból, a vezetőség véleménye szerint nem élt szocialista módon. A Kálmán Miskáről van szó. Tudja, ez a Miska nagyon rendes ember. A legjobb munkások közé tartozik, már oklevéllel is kitüntették. Az a baja, hogy hívő. Hiába beszéltünk neki, nem használt a szó. „Én istentől kapom a bölcsességet, amivel ezt a nehéz és bonyolult munkát el tudom végezni, hát nem hagyom el”. Esténként imájába foglalta a brigádot. Csendes ember a Miska. A vállalat vezetőségével sincs semmi baja, mert ahogy mondja: „Isten arra tanít, hogy tiszteld a hatalmasságokat”. Az ember nevet rajta, ő meg komolyan veszi. Hát őmiatta nem kaptuk meg a címet. Azt mondta a Miska, hogy nem akar bennünket hátráltatni, kilép a brigádból. Rossz érzés volt megválni tőle, higgye el, de ő kért bennünket, bízzuk csak istenre a dolgot. Itt van közöttünk most is, ott serénykedik annál a hosszú munkapadnál és néha elnézem, ahogy gyorsan mozog a fürge keze, hajlítja a vasat szó nélkül, érzem, hogy bántja a dolog, és ilyenkor engem is bánt. Csuda tudja, jól cselekedtünk-e. Végre 18 hónap után megkaptuk a Szocialista Munkabrigád címet. Dolgoztunk érte huszonegyen. Egy részünk a szerelőműhelyben, a többiek az építkezésen. Ott, az a „dagi” a legjobb barátom, Szabó Jancsi. Együtt legénykedtünk, aztán majdnem egyszerre nősültünk, s most, ha ügy hozza sorja, együtt drukkolunk a csapatnak. Amilyen kövér, olyan fürgén mozog a keze. Parasztgyerek, és hogy belejött az üzemi melóba! Ma már büszkén viseli a Kiváló Dolgozó jelvényt is. Szóval így vagyunk. Lassan megfeledkezünk arról, hogy ki mi volt hajdanán, amit most ér, azzal számolunk. Vincze légiós volt valamikor, most egyik legjobb munkása a brigádnak. Szerény, jóindulatú ember. Persze, lassan mindenki az lesz itt. Pauló Gyurinak a brigád IX. Horváth megmarkolta a szék karját — Lehetetlen, lehetetlen! — ismételte. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Hihetetlenül hangzott, amit az ezredes közölt, de nem volt meggyőződve az ellenkezőjéről sem. A lánnyal azóta valóban nem találkozott. Megborzadt, a hátán végigfutott a hideg. J összetört, megadta magát. Sokat t gyötrődött egy másodperc alatt. Kártyavárként omlott össze benne minden. Minden, minden: tervvel, vágyai, céljai füstté váltak, szétpukkantak, mint a könnyű szappanbuborék. Elza ... pénz... állás — hová szálltak már! Tíz évet öregedett. Vége mindennek! ^Riadtan, tágrameredt szemmel bámult az ezredesre. Igen: tudta már, hogy hol van, s hogy menthetetlenül elveszett. Fuldoklóit, a torkát szorongatta a sírás. Máris a börtönben látta magát, valósággal gúzsba kötötte a rettenetes jövő. Lehorgasztotta fejét, s alig hallhatóan kérdezte: — Mit kívánnak tőlem? — No, végre! — válaszolt nyugodtan az ezredes —, csakhogy megkérdezte. De az ezredes arca a következő * pillanatban színt váltott, összeráncolta homlokát és veséig hatoló tekintettel nézte az előtte ülő embert. Egészen az arcához hajolt. Mintha hallgatódzó emberek előtt titkolózna, de mégis fölényesen, szinte parancsoló hangon mondta: — Mindazt, amit még nem tudunk és mindazt, amit ezután szeretnénk tudni... Egyszóval, épített házat. Ezer órát is dolgoztunk tán nála, míg felhúztuk a falakat, és fölraktuk a tetőt. De nem is ez a lényeg. Hanem azok az apró dolgok, amelyekkel mindennap élünk. Tudja, mintha testvérek lennénk Ha Oláhnak elromlik a motorja, öten is szaladunk csinálni. Ha valamelyikünk OTP-hitelt akar felvenni, nem kell a szomszédban keresni a kezest, itt vagyunk mi, s akármelyikünk odaírja a nevét. Az öregeket meg mindenki tiszteli. Csepregi Bandi bácsi, a művezető régebben itt van, mint az egész telep. Ű tanított valamenynyiünket a szakmára. Tagja a brigádnak, ő vezeti az adminisztrációt is. Talán Bandi báösi látja legjobban a változást, hisz ismert bennünket régen is, tudja, hogy milyen anyagból gyúrt bennünket az élet. Magamról minek beszéljek. Látja, itt dolgozom ezen a masinán, amelyik úgy hajlítja a vasat, mintha vajat formálna. Könnyű munka, betanított munkás is elvégezhetné. Persze van, amikor megizzad az ember kobakja, mert ha szerelni, alakítani kell a vasat, akkor már tudásból is több kell. Egyébként iskolába is azért járok, mert úgy érzem, nagyon keveset tudok. Jövőre hídépítő technikus leszek. Hogy mire lesz jó? Még nem tudom, de máris okosabbnak érzem magam. Amikor meg azt mondták: „Ernő, te leszel a brigádvezető”, elfogadtam, ha megbíznak bennem, akkor legyen Farkas-brigád a nevünk. Hát így vagyunk. Ügy élünk, mint a többiek, úgy is dolgozunk. Vagy talán mégsem. Sohasem jól, mindig jobban akarjuk, s ha Misi imába foglalja a nevünket, akkor is menni fog. Kiss Máté Méltó válasz a pártütőknek Léopoldville (TASZSZ) Kedden reggel Kimvaji, az :gyik legnagyobb kongói politikai szervezet, az Afrikai Szolidaritás Pártja alelnöke rágalmazó nyilatkozatot tett Gizenga miniszterelnök-helyettes, a párt elnöke ellen. Azzal vádolta Gizengát, hogy „akadályozza a központi kormány normális tevékenységét”. Gabriel Jumbu, a párt alelnöke és Maszena parlamenti képvi-Ónodvári Mik'ós: MARIANNE Ugyebár, ismerjük és szeretjük a frig-sapkás Marianne-t. a francia géniusz kissé kokett, de bájos jelképét. A Gloire megszállottjai azonban olykor-olykor alaposan kompromittálják őt. Éppen most életbelépett például az a legfrissebb francia törvény, amely szigorúan bünteti a — mélytengeri rablókat. Ezek a mélytengeri rablók arról nevezetesek, hogy búvárruhában leereszkednek a tenger fenekére, és kirabolják az elsüllyedt hajókat. De most aztán jaj lesz nekik: elkapják a gallérjukat, és lecsukják őket. Ügy kell nekik. Miért nem olajat rabolnak az araboktól a Szaharában? Miért nem lépnek be az OAS-ba. és miért nem zsarolják Brigitte Bardot? Miért nem dobálnak bombát a moziból kijövő békés polgárokra? Miért nem lövöldözik le a járókelőket Algír utcáin? Miért nem paktálnak Adenauerrel egy harmadik világháború kirobbantása céljából? Miért nem szövetkeznek Francoval, Salazarral és belga unionminiereistákkal a gyarmati népek leigázására? Ha államilag engedélyezett gazságokat követnének el, kutyabajuk se lenne. Sőt vigyáznak testi épségükre. Csakhogy a mélytengeri rablók védelmét a francia rendőrség nem vállalja. A francia rendőrség a vízi cápáktól fél. És Marianne? 0 nem fél. De hogy szégyenkezik, az biztos ... selő ugyancsak kedden nyilatkozatban ítélte el Kimvaji és híveinek állásfoglalását. Jumbu, a párt vezető-bizottsága tagjainak többsége nevében egy dokumen. tumot olvasott fel, amelynek értelmében Kimvajit, valamint Kamitatut és Kinkiet, a párt másik két vezetőjét a szervezeti szabályzat megszegése és a Gizenga-elleni alaptalan támadások miatt felmentik tisztségük alól és kizárják az Afrikai Szolidaritás Pártjának soraiból. Gizengának Lumumba Nemzeti Pártjában való részvételére vonatkozólag Jumbu kijelentette, hogy amíg ez a párt véglegesen meg nem alakul — márpedig megalakítása az egyik legfőbb feladat az ország nemzeti erőinek egyesítésében —, Gizenga továbbra is az Afrikai Szolidaritás Pártjának elnöke marad. Kamitatu, Kimvaji és Kinkie tevékenysége mögött — hangsúlyozta Jumbu — nyugati, elsősorban amerikai körök állanak, amelyek bármi áron igyekeznek megbontani a hazafias erők egységét és az Afrikai Szolidaritás Pártját, amely a többi nemzeti pártokkal együtt mindig a szabad« ságharc első soraiban küzdött. (MTI) TTTTfvTTI TTTJÍ f f bizonyos dolgokat, doktor úr..; Az embrek olykor, különösen a mi szakmánkban, kíváncsiak. De mi ezt hivatali megbízatásból tesszük. Visszaült az íróasztalhoz. Arca is visszanyerte korábbi simaságát és mintha most jutott volna eszébe, megkérdezte: — Ügy hallottam, hogy az Államokba szeretett volna kiutazni. — Igen! Horváth úgy kapaszkodott ebbe a szóba, mint a vízbefúló az utolsó szalmaszálba. Valami reményfélét érzett felvillanni benne, maga sem sejtette, mit, de jólesett belekapaszkodni, noha az ezredes arca semmit nem árult el. Sőt: ismét az iratokba mélyedt, mintha ez a kérdés valóban csak mellékes körülményként vetődött volna fel... Az asztalon megcsörrent a telefon. Kömer leakasztotta a hallgatót. — Egy percre magára hagyom. Az ezredes felállt és gyors léptekkel elhagyta a szobát. Horváth tekintete mohón siklott az asztalra. Egészen felvillanyozódott. Majdnem felkiáltott örömében: az iratok! Az iratok az asztalon maradtak. Kömer ezredes előtte felejtette a sárga dossziét. A véletlen szerencse műve ez: az utolsó lehetőség. Meg kell tudnia, mi áll róla a feljegyzésekben! Villámgyorsan cselekedett. Felkapta a dossziét. — Ne fárassza magát! — szólalt meg a háta mögött a szobába visszalépő ezredes, miközben újra helyet foglalt az íróasztal mellett és felemelte az orvos kezéből visszahulló iratcsomót. — Ha kiváncsi valamire, szívesen tájékoztatom. Végtére is egyeztetnünk kell az adatokat... — mondotta, de az arca nem mutatott különösebb haragot. — Tehát: három évre ítélték... — Igen. — Ebből tizennyolc hónapot leütött. Horváth elvörösödve helyeselt. — Eszerint több mint másfél esztendeje van még hátra, ha fel nem emelik. No, de ez nem a mi dolgunk. Mihez kezd, ha kiszabadul? A diplomájától megfosztották: angyalcsinálással nem foglal kozhat, mert utóbb felakasztják! Nem várt választ. Tovább böngészett az adatokban. — Nőtlen. Negyven éves. Az apja is orvos volt. Tőle vagyont örökölt, de elitta. Az anyja két hónapja halt meg Miskolcon ... Minden adat egyezett. — Nos: körülbelül ez áll itt mail — mint reálidősök Bonnban, a Német Szövetségi Köztársaság fővárosában megváltoztatták a Kari Marx utca nevét. A bonni városi tanács úgy döntött, hogy az utcát ezentúl Franz Max utcának kell nevezni, egy kölni tartományi fejedelemről, aki a XVIII. század végén élt. Míg tehát Kari Marx neve egy új korszak kezdetét jelzi, addig Franz Maxé egy letűnt korszak végét szimbolizálja. Egyesek szerint Bonnban a Marx és Max közötti r betű különbséget a reakciósok miatt kellett kihangsúlyozni. gáről — mondotta és a dosszié# a páncélszekrénybe zárta. —■ Egyelőre... Ez a vád elég súlyos. Érthetetlen, hogy miért nem élt tisztességesen idekint? Fejjel rohant a falnak, az isten se tudja, hogyan fog ebből kimászni! Horváth hallgatott. Amit az első pillanattól sejtett, de nem mert kimondani, most már félreérthetetlenné vált: elárulta valaki, kiszolgáltatta, csapdába esett, ahol nem komédiáznak vele. Mi mindennel vádolhatják még? Hányféle elkövetett és el nem követett bűnei lehetnek még? Meddig feszíthetik agyonkínzott, beteg idegeit? Hogy mászik ki ebből a bűvös körből, amelyet az ezredes olyan félreérthetetlenül köréje rajzolt. Beteg ember volt, s most kegyetlenül feldúlt állapotba került. Felpattant és utolsó erejét összeszedve, az ezredes arcába kiáltotta: — Mit akar tőlem? Mit akar! Valamit akarnak, érzem, valamit terveznek velem. Mire kellek önöknek, mit tudnak még rólam? Ki tudja, mióta ólálkodtál körülöttem, s várták settenkedő az alkalmas pillanatot, figyelte kémkedtek körülöttem. — Doktor! — kiáltott az ezr des is — gondolja meg, mit t szél! Ezzel csak azt érheti hogy tényleg kiszolgáltatjuk hatóságoknak: kiadjuk a mag roknak, vagy egy telefon és ... és... máris itt van az osztr rendőrség a letartóztatási i ranccsal. Választhat tehát a _s< badság és a börtön között. — Hogy érti ezt, ezredes úr? (Folytatjuk)
