Békés Megyei Népújság, 1961. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-05 / 262. szám
■>r* "Picike. táUénei az őnbírálatról és a bírálat bírálatáról Még szeptemberben történt. Egy diáklánnyal találkoztam az utcán, ki régebben irodalmi szakkörösöm volt. Nemcsak nagy irotlalomszc re te tével tűnt ki társai közül, hanem azzal, hogy maga is írogatott verset, prózát, amelyiket a téma éppen kívánta. Általános iskolás létére meglepő tartalmi és fogalmazási remekekkel rukkolt elő. Persze, mindig érződött, hogy egy nyolcadikos igyekezetével van dolgunk, de — ahogy mondani szokás — már mutogatta oroszlánkörmeit. Egy-egy gondolat megfogásában, annak művészi kifejezésében pedig nemegyszer messze felülmúlta önmagát. Ennek, a korához mérten kiforrottságot mutató állapotnak a kislány tehetsége, „írói vénája” mellett volt egy egyszerű titka is; nem akadt nap, hogy ne olvasta, ne tanulmányozta volna az irodalmat az olvasni és tudni szerető ember nagy szere te tével. Azonkívül nem volt olyan irodalmi est a városban, melyen meg ne jelent volna. Most, hogy üdvözöltük egymást, megállítottam, és beszélgettünk. — Mi van veled, hol tanulsz, mióta elhagytad az általánost? —- A csabai közgazda- ságiba járok... — Irogatsz-e még? — Igen. — Aztán próbálkozol-e írásaiddal újságoknál, folyóiratoknál ? Meglepődve j nézett rám: — Még sokat kell olvasnom, fejlődnöm ahhoz! Annyi neves írótól, költőtől olvastam már, hogy tudom, hol kezdődik az igazi írás, az igazi költészet, összehason- lítgatom az én firkálmá- nyaimmal, és látom, hogy még nagyon kezdő vagyok. — No, no... Túl szerény vagy. — Ne tessék gondolni. Persze írok és írni fogok továbbra is. Az embernek, ha érdekes mondanivalói, muzsikáló gondolatai vannak, lehetetlen azokat papírra nem vetni. De érzem, tudom, hogy még kezdő, még fiatal vagyok az igazi íráshoz. Tetszik tudni — mondta kedvesen nagyos komolysággal — az embernek, ha író akar lenni, a sok olvasás, tanulás mellett sok élettapasztalatot is kell ám szereznie. — Csakugyan? — adtam az ámulót. — Igen bizony. Engem az sem téveszt meg, hogy otthon agyondicsér rik a verseimet, és szaladgálnak vele fűhöz- fához: „ilyen szépet ír a lányunk, olyan ragyogót ír a lányunk...” Nekik „költő” vagyok, mert nagyon szeretnek, és emiatt elfogultak. De nekem ez olyan, mint az öcskösöm parázsfogója. — Micsodája? — A parázsfogója, amit a politechnikai órán készített. A tanára, aki nagyon érti a szerszámkészítést, mórt fiatal korában volt lakatos is, azt mondta neki, miikor elkészült vele, hogy „már alakul”. Az öcsi erre a véleményre igen büszke volt. Ö olyasmit tud a vasszakmában, ami „már alakul”! Egyszer dugiban haza is hozta a parázsfogót, és megmutatta a családnak. Mi, akik egy görbe szöget sem tudunk rendesen kiegyenesíteni, elámultunk ekkora lakatosi tudás láttán. Az öcs- kösnek azonban a tanára véleménye számított, ezért csak legyintett az agyondicsérésre: — Hol vagyok még a szakmától... Hát én is csak azt mondom, hol vagyok még az igazi költőtől! — Ez, ez szép, nagyon okos felfogás, hogy nem kápráztat el, nem téveszt meg az elfogultak bírálata, kislányom — mondtam mély elismeréssel. —Nem is fog! Én a bírálatot is meg szoktam bírálni! * Ez a fenti kis történet jutott eszembe, amikor ma beállított a szerkesztőségbe valaki, aki nemhogy a poétika legelemibb szabályaival, de a helyesírással sem volt teljes barátságban. Ez a ,,titán” majdhogynem az asztalt verve követelte, hogy közösjük írását. Űj Rezső Október Az őszi erdő ködös sűrűjén Valami bűvös, meleg szél suhant, A tar gallyakat lágyan átölelte, S meglegyintette J áradt arcodat. Talán ő hozta levélként sodorva Azt a lázat, mely bennem él ma is, S a perc parázsét úgy őrzöm szívemben, Mint virág óvja széltől szirmait. Októberi lázak, októberi vágyak; — Bokraink közt már őszi szél kaszál, De emlékét hozza levélként sodorva, S felbúg egy mély, tavaszi nyitány! Kürti Katalin BETYÁR Egyszerű történet a Betyáré, talán érdemes mégis továbbadni, hiszen emberről van szó benne, s emberről szólni sohasem elég. Igazi nevét talán nem is ismerik a faluban, mert tudni kell, hogy Sári János már nem fiatalember, s régen volt, amikor Almásra vetette a szeszélyes sors. Történt pedig olyképpen, hogy János huszár volt mindaddig, míg egyszer a ló le nem vetette a hátáról, s agyrázkódást nem szenvedett. Mikor ez történt, kiszupe- rálták a katonaságtól, s mert hazamenni restellt a saját falujába, hát szerencsét próbált Almáson. A szerencse azonban itt is elkerülte, mert híre esett a dolognak, így aztán úgy kezelték a faluban, mint amolyan félküllős embert, aki dolgos legény ugyan, sőt igenigen ügyes sokmindenben, de azért csak lehet valami hiba a háztető körül. Emiatt aztán János egyre magábavonultabban élt, s mert nem kereste az emberek közelségét, a falu képzelete lassan betyárt csinált belőle. Azt mondták róla, hogy valamelyik őse tán Rózsa Sándor legényei közé tartozott. Lassan rajta ragadt a szerzett becsület — úgy hívták; Betyár. Jánós nem is tiltakozott a név ellen, sőt lassan tetszet is neki a kiváltságos helyzet, melybe a falu közvéleménye helyezte. S mikor egyszer, úgy 1930 táján, a kocsmában ült egy álmos kánikulai vasárnap délutánon, be is bizonyosodott, hogy nem méltatlan az egykori betyárőshöz. Csendesen iddogált a Hangya Szövetkezet kocsmájában, ahogy ezt már szokta vasárnap délutánonként. Meghitt fészek volt számára a kocsma, ahol Bus Jósti mérte a féldeciket meg a fröccsö- ket. Itt fizetett, itt tehát őt is emberszámba vették. El is járt ide szorgalmatosán, mint a pap az oltárhoz, ha Hosszú Tóni rákapaszkodott a harangkötélre. Olyan szigorú szertartás volt ez Betyár életében, melyet el nem vétett soha. /§ zon a bizonyos vasárnapon a fiatal jegyző és még néhány ficsúr a községi épületben kártyázott, s közben nagyhangon vitatkoztak erről-arról, többek kö. zott szó esett arról is, hogy a falusi népnek is nagyon felnyílt a szeme. Különösen itt Almáson, ahol hagyománya van a lázadásnak, hiszen sehol a környéken any- nyi kommunista, annyi 19-es, mint itt. — Majd véget vetek én itt mindennek! — legénykedett Vitéz Viktor, a fiatal jegyző. — Nehéz lesz az, kedves barátom! — tamáskodott valamelyik a lársaságból. — Sunyi parasztok ezek! Meghúzzák magukat, de belül valamennyi kutya ez! — acsarkodóit az adótiszt, akinek beosztásánál fogva volt alkalma megtapasztalni, mennyire szívelik őket az emberek. — Pedig hálásak lehetnének, hiszen a földjüket is a kormány-1 zó úr őfőméltósága kegyelmessé- gének köszönhetik! — alakosko- dott farizeusi képpel-Vitéz Viktor. — Hja! A munkások is egyre többet mernek, hát eltanulják tőlük ezek is! — jegyezte meg valaki újra. — Korbács és börtön! Csak ez segít! — erősködött az adó tiszt. — No én megmutatom az uraknak, hogy egyetlen szavamra ide elém áll most is akármelyik! Pedig vasárnap van. A menyecske mellől is idepattan, ha üzenek valamelyikért! — dölyfösködött Vitéz Viktor, ez a parfümözött selyemfiú. Az adótiszt erre fogadást ajánlott a jegyzőnek. A fogadás száz pengőbe történt, ami igen felvillanyozta a társaságot. Hogyne! Hiszen száz pengő szép pénz! — Tehát fixáljuk csak le pontosan! — készségeskedett valamelyik a társaságból. Ha Sári János, a Betyár, egy szóra, egy üzenetre eljön a községházára, akkor a jegyző úr nyert. Ha nem jön egy szóra, akkor veszített. — Csak azt próbálja meg! — sziszegett a foga között a jegyző. Folytatták a kártyajátékot, pedig valójában senkit Sem érdekelt a kártya tovább. Persze azt nem illett mutatni, hiszen száz pengő ide vagy oda, nem számít. /g jegyző is egyre nyugtalanabbul feszengett, s kétszer is elvétette a kártyát. Hogyne, hiszen itt többről volt szó száz pengőnél is. A tekintélyről! S erre rendkívül féltékenyen vigyázott, mert a kártyánál és bornál csak a nagyképűsködést szerette jobban. — Micsoda?! — sápadt el a haragtól és szégyentől, mikor a hivatali szolga azt jelentette, hogy Sári János a kocsmában van, de pem hajlandó eljönni. Kínban volt, maga sem tudta, elmondja-e, nut üzent vissza Betyár. De mert titokban neki is tetszett a válasz, tisztelettudó felháborodással mégis csak megszólalt: — Azt üzeni... hm... hogy ha ezermester, nélkülözhetetlen volt a faluban. S mint egykor, most is sajátos volt a helyzete. Egykor Betyár lett, aki megengedhette magának azt is, hogy szembeszegüljön a hatalommal, most, mikor az egész falu a szocializálódás útjára lépett, ő volt talán az egyetlen „maszek”. Mosolyogták is az emberek, s nem feledték el megjegyezni, ha találkoztak vele: — No Betyár! Maszek vagy még? — Én igen — dünnyögött kedvetlenül olyankor Betyár. em volt ő ellensége a demokráciának, a szoáaliz- musriak —, dehogy! Csak már megszokta, hogy egyedül van, pedig hajában már alig-alig akadt fekete szál. Titokban arra vágyott, hogy feladhassa ezt a maszek-állapotot és sokszor elgondolta, milyen jó is lenne ott dolgozni a többiek között. Mégis úgy élt a faluban, mint egy időnkívüli lény, s éppen ezért szánalmasan egyedül maradt. A tanácsházán éppen a zárszámadásról, a munkaegység értékéről, az ünnepi vacsoráról volt szó, amikor megszólalt a tanácselnök. —■ Halljátok! El kellene hívni erre a vacsorára Betyárt is... — Tán csak ő nem lesz ott a faluból! — jegyezte meg valaki. — Meg aztán — vette át a szót jegyző úr akar valamit vele, jöjjön a kocsmába, mert most vasárnap délután van, s ilyenkor Sári János mulatni szokott! Lett erre olyan káosz az urak között, hogy az altiszt jobbnak látta, ha be sem várva a további parancsot, odébbáll. A fogadóst hát elvesztette a jegyző úr, s főúri eleganciával dobta az asztalra a százast, s csak akkor enyhült meg, amikor az adótiszt kijelentette: — Ebből még ma pezsgő lesz, ha térdig kopik is az altiszt lába. Abban természetesen egyetértettek, hogy meg kell tanítani mérésre azt a nyakas Betyárt. Nem árt neki egy kis lecke — vélekedtek, s mert némely dologban bámulatosan ügybuzgók tudtak lenni, a csendőrök még azon az estén alaposan helybenhagyták Betyárt. Sokmindent beszéltek róla a faluban, annyi azonban bizonyos, hogy Betyárnak, valahányszor a községháza felé vitt el az útja, igen sokat kellett mindig köpködnie. Aztán eljött az az idő is, amikor a jegyző úrnak és a kollégáinak kellett futniok, s mint egykor a kegyetlenkedésben, ebben is igen ügyesen helytálltak. Ügy eltűntek egy hajnalon, hogy a kutya sem ugatta meg őket. No azért nem állt meg a világ, sőt most kezdődött az igazi világ Almáson is. Mindenki kapott talán földet a faluban, csak Betyár nem. Nem kellett neki. Továbbra is al kalmi munkával tartotta el magát. Olyan ügyesen tapasztott, hogy mindig volt munkája és kenyere elégséges. Mindenféle mun kában jeleskedett, s mint amolyan a tsz elnöke — el is kellene nekünk udvarosnak, csősznek, miegymásnak. — Bizony! Mert az idén is a legszebb dinnyék tűntek el, aztán a kukoricára sem ártott volna többet ránézni! így érte Betyárt olyan tisztesség, amilyenről még álmodni sem mert. Mikor a tanácselnök ebédelni ment hazafelé, eszébe jutott újra a dolog, s hogy valahogy el ne felejtse, maga ment el személyesen Betyárhoz. — No, no! Hiszen útba esett! —• búcsúzott el tőle a kapuban, s még egyszer a lelkére kötötte: — Ne is kéresd magad! Szombaton este ott légy a kultúrház- ban, mert másként érted küldök vagy két markos legényt, s tudom, megemlegeted! Detyár se holt, se eleven nem volt. Még mélyebben hallga. tott napokig. Egy nap per dúlt benne. Az egykori Vitéz Viktor, s a mostani Gergely János között folyt a per, s ebben a perben kellett Betyárnak ítélkeznie. Meg kell azt fontolni, kié is hát az igazság! * Azóta Betyár megfiatalodott, mert megtalálta helyét az életben. Valami olyat talált, amitől eddig örökké komor tekintete megszelídült, s szája szögletén a keserűség vájta barázdákban egyre gyakrabban bujkál a mosoly. Különösen, ha a dinnyéről van szó... Mondják is az emberek Almáson: — Nem tűnnek el a legszebb dinnyék többé! Nem lehet! Betyár ott a csősz... Filadelfi Mihály
