Békés Megyei Népújság, 1961. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-11 / 240. szám
4 Olyan az ősz Békéssámson határában is, mint máshol. Hogy szép, azt mondani sem kell, különösen ez a mostani, hallani is mindenfelől: Fiatalok voltak a vénasszonyok, bizisten, mert ilyen tüzes második nyarat senki sem tudja tán, mikor csináltak!... Szóval ilyen ez a mostani ősz: aranylónapfényű, jószagú, kellemes szellőket hordozó — de bizony az esőtlenség mégis megszorongatta kicsit az embereket, és gondot is hozott: terem-e annyi, ahogy vártuk, terveztük? A sámsoniak azt mondják, hogy terem, mert közösen a közösben kifogtak még az esőtlen, cifra-szép őszön is, és ott, ahol a komlósi út a község felé fordul, a majdnem végtelennek tűnő kukorica- földek — valóban erről vallanak. Micsoda csövek, milyen kövér, sárga a szem, a föld, ha kiszáradt is sokfelé, mégsem volt nagyon fukar... Akkor hát nem baj, ha dicsérjük a szép őszt, nyugtató, jó ízét, pirosló alkonyait, igen... a piros őszt, amiről Ady így írt verset sok ősszel ezelőtt: „Piros Ősz, piros Föld, piros És, De a gondolatok ma kormok, De a gondolatok feketék.’? ...És ma, a régi, ihletett \perc után több évtizeddel, ma, amikor talán ugyanolyan ez az ősz, mint az volt akkor, piros, és piros a Föld is, piros az Ég — ma is kormok a gondolatok, és sötétek, feketék? A Költő kormos-bűnös, fekete-szomorú gondolatokban őrlődő embereket látott és érzett maga körül a szép, hamisan piros őszben, de mit látott és érzett a mostani ősznek egyszerű krónikása, amikor ezen a soha-nem-volt szépségű nyárutón (mert még mindig az!J betoppant Békéssám- sonra, és kutatni kezdte a gondolatok újféle raját, terveket, álmodozásokat, kereste azt, ami egészen más, mint régen volt, valamikor... Mit gondolnak, könnyen megtalálta ?x Könnyen! Itt is, ott is, utcasarkokon, boltok kirakatában, a napköziben, a tanácstitkár irodájában, az iskolában, ahol az igazgató a község művelődési „gondolatairól” beszélt, és a Komlós felé eső határrészen, ahol a tanács érdeklődő, és sokkal kézzelfoghatóbb: anyagi támogatásával az orosházi múzeum egyik régésze kelta és szarmata sírok sokaságát tárja fel, már két hete vallatva azt az enyhe dombhajlatot, melyet valamikor Temető-halomnak hívtak az errelakók. Hol vannak már a gondolatkormok, a fekete gondok, hol van már az érdektelenség a kultúra, a tudomány dolgai iránt? Hol van már a göregáboros falu-arc, a falurosszás hetvenkedés — és ha még nem is általános a gondolatok új, mind erősebb buzogása, Sámson is elindult már az úton, mely egyre, magasabbra vezet, igazabb, okosabb embereket formál. Persze, hogy nem változik meg minden egy csapásra, néhány év alatt — tudásban, művelődésben — nem lehet pótolni évszázados elmaradást, de az akarat már tündöklik, és olyan ragadós ez, mint a betegség. „Egymástól kapŰszs tárlat Békéscsabán A képzőművészek Békés megyei munkacsoportja november 7-én újból megrendezi hagyományos őszi kiállítását. A kiállításon a megyében élő festők, szobrászok, és grafikusok vesznek részt. A munkacsoport október 23-ig fogad el kiállításra szánt műveket, műfajonként öt-öt darabot. Az őszi kiállítást Békéscsabán, a Munkácsy Mihály múzeumban rendezik meg. ják el az emberek a művelődési vágy bacilusát — mondta valaki, már nem is tudom, pedagógus volt-e vagy tanácsi dolgozó — és végre egy betegség, amit nem kell gyógyítani, sőt!” Újra felsejlik a vers, a szép szakaszok egyik nagyon mély, sokat mondó sora: „Megkéstünk kissé, el ne késsünk!” Évszázadokat késtünk, évszázadokat robotoltunk nem a magunk hasznára, és a lelketlen robot megölte az álmokat, de nem ölhette ki a gyűlöletet azokktff szemben, akik minden rossznak, minden késésnek okozói voltak. „S nem mi csináltuk, ami rossz volt” — kiált a vers, és ébreszt, ösztönöz: most mi munkálkodunk, és nekünk kell csinálni mindent, ami jó. — Nekünk! Sokunknak, mindenkinek — mondja Anda Gyula, az iskola igazgatója, egyben a sámsoni kultúrterem, „igazgatója” is. Bizony még „kultúrtermet” kell írni, és azt, hogy igazgató, idézőjelbe kell tenni, mert hiszen ott van a mozi is, abban az egy árva teremben, aztán ott zajlik a kul- túr-élet is, meg mindenféle szórakozás... Felsóhajt. — Ügy hiányzik már egy kultúrotthon, akármilyen ici-pici is lenne az, mint az a régen sokat emlegetett falat kenyér. Egyelőre hiányzik, de nem sokáig. És az ilyesfajta objektív nehézség azért nem „feketíti el a gondolatokat”, és nem is keseregnek. így van, hát most még így van, de lesz ez még másképpen is,— mondják, és nagyon jó, hogy ilyen a vélemény a jelen helyzetről. ... Az iskolában, az igazgató irodájában ülünk. Amolyan csendes-komoly beszélgetésbe mélye- dünk, odakinn délidő van, és megint csak nyarat idéznek a menyecske-tüzű vénasszonyok, aztán megcsörren az iskola-csengő: szünet. Pillanatok alatt zsivajgó-ka- vargó gyerekhad lepi el az udvart, vidám lármájuk közénk íu- rakszik, és két perc múlva már mi is az udvaron sétálgatunk, s amíg a szünet tart, a táviratok stílusában rögzítem magamba ennek a szép, nyármelegű ősznek művelődési terveit. Komorság, feketeség, gond? Ugyan! Ha van is gond, az egészen másféle. Amolyan „pozitívgond” egy kicsit fura kifejezéssel élve. Például: „Van itt a községben 15 pedagógus. Egyiküknek ez, másikuknak amaz az érdeklődési köre, tehát sok mindent lehetne csinálni. El is kezdtük. Tavaly Szabó Mária óvónő tánccsoportot szervezett a kiszes-lányokkal. Nem is egy díszoklevelet nyertek. Most az a gondunk, hogy legényeket is szerezzünk a lányok mellé, az lesz majd az igazi tánccsoport!... Van egy felnőtt énekkarunk. Ezt Rápó Károlyné pedagógus szervezte, de nem egyedül, ahogy gyarapodtak a tagok, ők maguk hoztak egyre újabb dalosokat. Fiatalok, öregek, együtt énekelgetnek itt, és ma már negyvenen vagyunk. Én is „beszálltam”, elvégre jó példát kell mutatni, nem igaz? De azon túl is: szeretek énekelni, szeretem a dalos-összejöveteleket. Ha látná, hogy az idősebbek hogy szeretik! Vörös Pali bácsi már hetven felé jár, de talán ő a leglelkesebb da- lárdista. Vagy Csanda Feri bácsi, a kultúrház gondnoka, a kiszesek „apja” — így mondják a fiatalok, annyira becsülik, tisztelik az öreget. Az asszonyok: Ancsovszki Istvánná, Cs. Nagy Ferencné, Kiss Mihályné, Dávid Lászlóné és sokan, sokan: szinte elmaradhatat- lanok. Lányok is vannak már, legények azok még kevesen, de ugye, ahol lány kerül, lesz ott left £ P 0 J S 4 G 1961. október 11., szerda gény is hamarosan...! A színjátszás? Az már nehezebben megy. Csodálkozni fog, de azt mondják a falubeliek: jobban értenek ahhoz a pestiek, meg a csabai színészek, minek győzködjünk vele mi, magunk? Persze, nem helyes ez így, hiszen nem azért kell műkedve lősködni, hogy színészek legyünk, hanem... de hát ezt most nem részletezem, mindenki tudja. Hogy miért emlegetik a pestieket? Csak azért, mert állítom, hogy nincsenek lelkesebb televízió-nézők a sámsoniaknál. Ahol televízió van, ott minden este olyan a tömeg, mint egy kisebbfajta népgyűlésen. A csabai színészeket meg azért emlegetik, mert hozzánk is járnak már, és megszerettük őket...” Tíz perc nem sok idő, a szünet hamar letelik. Anda Gyulát nyelvtanórára várja az egyik osztály. Búcsúznunk kell. — Már készül az őszi-téli munkaterv. Nálunk különösen jól ment az ismeretterjesztés, azt is továbbfejlesztjük. Az egészség- ügyi és a mezőgazdasági előadásokat jóformán hirdetni sem kell, annyira kedvelik az emberek. És még egy: a Vörös Csillag Tsz-ben kitűnő tsz-klub működik. Könyvtáruk, televíziójuk, szép kis helyiségük van, legközelebb feltétlenül látogassa meg őket, sok élménynyel lesz gazdagabb. Sietős a búcsú, az osztály várja a nyelvtan-tanárt. Az iskolaudvar újból csendes és egy öreg vadgesztenyefáról lomhán körözve siklik le a földre egy piros-sárga levél. Az iskola előtt csattanó-színű, illatos cipókat visznek az asz- szonyok hazafelé. Kisült a kenyér... A napköziben már terítenek az apró-hadnak, a tanácstitkár még elintéz egy sürgős ügyet, a falu alatt pedig ebédszünetet tartanak az ásatásnál dolgozó munkások. Szelik a hófehér szalonnát, hozzá piros almát, friss kenyeret. Beszélgetnek. Gondolatuk kétezer esztendőt ugrik vissza a múltba és úgy emlegetik a kelták szokásait, mintha csak arról olvastak volna egész életükben. Pedig csak a vezető régész okosítja őket munka közben, annak figyelik a szavát... Tanulnak így is, úgy is, tanulnak itt is, ott is, mindenütt. „Piros ősz, piros Föld, piros Ég...” De a gondolatok már nem kormok és nem is feketék. A gondolatok úgy fénylenek, mint ez a menyecske-tüzű késői nyár. Sass Ervin A pályaválasztásról Az általános iskolák VII— VIII. osztályaiban már erősen foglalkoztatja a fiatalokat a pályaválasztás. A napokban egy nyolcadikos kislánytól megkérdeztem: tanul-e tovább és mi szeretne lenni? Azt válaszolta, vegyésznek készülök. További kérdésemre, hogy miért van kedve a vegyészeihez, elmondotta, hogy szeret vegyszerekkel kísérletezni. Majd tovább faggatom: S ehhez a hivatáshoz milyen iskolákat szükséges elvégezni? Csak homályos elképzelése volt arról, hol és mennyi ideig kell iskolába járni. Arról pedig, hogy mire befejezi az iskolákat, a népgazdaságnak mennyi vegyészre lesz szüksége és milyen elhelyezkedési lehetőségei lesznek, fogalma sem volt. Megtudtam, hogy iskolájukban a pályaválasztással keveset foglalkoznak a nevelők. Annyi történt, hogy egy alkalommal a földrajzórán a tanár mindenkitől megkérdezte: ki mi akar lenni? Ök elmondták elképzeléseiket, de senki sem szólt rá semmit, Arról a fütyülésről van szó, melyet Gyulán nemegyszer hallottam a szabadtéri és nem szabadtéri előadásokon. Legutóbbi alkalommal, ez egyik budapesti színész a színpadról szóvá tette, meglehetősen sértődött hangon, hogy a fütyülés nem illő dolog. Mi, gyulaiak szégyenkezhettünk néhány suhanc miatt, de megérdemeltük. A rendezők közül és a kö. zönség soraiból sem akadt senki, aki rendreu tasí tsa, esetleg kivezesse a fütyülőkedvű legényeket. De nemcsak erről van szó. Néhány gyulai fiatalember Nyugat csodálatában odáig süllyedt, hogy a tetszésnyilvánításnak egyik nyugaton szokásos módját használják, vagyis fütyülnek. Észbeli képességeikből talán nem futja arra, hogy észrevennék, durva modortalanságuk milyen rossz visszahatást kelt. Ami más országokban szokás, és az iskolákról nem tudták meg, helyesek-e az elgondolásaik vagy sem. Ez az eset arra figyelmeztet, hogy a hivatásválasztással egyikmásik iskolában tervszerütlenül, felületesen foglalkoznak. Ügy gondolom, nem lenne ha. szontalhn dolog, ha a tanári kar a népgazdasági távlati tervek alapján ismerné az egyes főfoglalkozási ágakban a munkaerőszükségletet és az erre igényt tartó főbb szervek területeit. S az egyes hivatási ágak nehézségeivel és szépségeivel már az általános iskolában céltudatosan úgy foglalkoznának, hogy a nevelés eredményeképpen, a pályaválasztások a népgazdasági érdekeknek megfelelően történjenek, figyelembe véve az egyéni képességeket, érdeklődéseket # szakmák iránt. Hiszen a pálya- választás igazi szabadsága azt jelenti, hogy az ifjú alaposan ismerje a társadalom szükségleteit, és legalább a fő foglalkozási ágak gondját-baját, szépségeit. nem bizonyos, hogy nálunk xHik. Képzeljük el, milyen furcsán hlat- na, ha nálunk valaki, mondjuk az afrikai mussai törzs szokása szerint bemutatkozásnál, vagy köszönésnél a saját markába köpne ... Esetleg másvalaki tibeti módra üdvözölné hölgyismerősét, vagyis kinyújtaná a nyelvét, miközben bal kezét a füle mögé helyezné... Hogyan fogadnák az efféle „udvariasságot” a mi vidékeinken, azt könnyen elképzelhetjük. Ugyanez a helyzet a fütyüléssel is, mely nálunk éppen a nemtetszés kinyilvánításnak a jele. Nem lenne haszontalan dolog, ha a KISZ gyulai bizottsága foglalkozna az említett jelenséggel. A nyugati szokásokat hagyjuk meg a nyugatiaknak. Ne neveljünk magunk között olyan emberi majmokat, akik mindent, ami nyugatról jön, ész nélkül utánoznak. Boda Zoltán A kifütyülésről Segítenek a szülőknek a bélmegyeri gyerekek Még bele se fáradtunk az új iskolai tanévbe, máris öröm érte a bélmegyeri gyerekeket. Az udvaron élénk a mozgás. Derültek az arcok. Tapsolva, mosolyogva mondják egymásnak: holnap nem lesz tanítás! Megyünk a határba! Reggel hétkor már az iskola előtt pöfögtek a Keleti Fény vontatói. A tanítók sorakoztatták osztályaikat. Átvizsgálták a ruházatot, az elemózsiát. Van-e minden osztálynak vizeskannája? Kinél van a vöröskesztes mentőláda? Az igazgató bácsi kiadta jótanácsaát, utasításait. ötven-ötven gyerek felszállt a pöfögő gépre s rákapcsolt a traktoros ... indult a daloló sereg. Ki, ki a messze határba. A gép után a kékes füst szállt. A vontatók után á vidám gyermekdalok foszlányait verte a falu felé a kora reggeli szellő. Nem is a határba, új világba vitte ezeket a gyermekeket a gép. Oj világba, melyben a szív és az ész együtt dolgozik. Segíteni mentek a szülőknek, hogy egy szem termés se maradjon a határban a madarak és a vadak prédájára. Segíteni mentek, mert a szülőknek kevés a kezük. Nem győznék a munkát egyedül! A betakarításhoz sok-sok kéz kell. Ha a gyermekkezek aprók is, de ha sok van belőlük, csodát tehetnek: sok kéz hamar kész! j£gyik csapat a tányérrózsát vágja s hordja a dörmögő kombájnba. Sok olaj kell a krumplisütéshez télen! A_ másik csapat kukoricát tör. Ezt szeretik a gyermekek legjobban. Egy nap alatt, 5 órai munkaidőben 9 holdat törtek le az apró kezek! A harmadik csapat a tölgyerdőben motoz. Makkot szednek, Gyorsan telik a zsák. Ök egy nap alatt 200 kilogrammot szémelgettek ki az erdei avarból. Pénzben ez 400 forint. Minden végzett munkáért megkapják azt a pénzt, amit felnőttek kaptak volna. Nemcsak a zsákok telnek, telik I a kassza is. Gyarapszik a tőke, amit a póstatakarékba tesznek a nyári kirándulásra. A múlt évben — a tanítás nélküli munkanapokon — tizenegyezer forintot kapargat- tak össze s ezen a pénzen voltak a Balaton partján táborozni. Két haszon egyszerre! Gyűjtenek, hogy vágyaikat valóra válthassák. A nyáron a hegyvidéken kívánják tölteni a nyarat. A másik haszon, ami ma még felmérhetetlen, megszokják a közös munkát, amelyet jó hangulatban végeznek. Jó részük itt marad a határban. Már zsenge korban megszokják, megismerik, hogy a határ az ő ke- nvéradó otthonuk. Jgzekben a napokban nemcsak a mi iskolánkban van ilyen munka. Napról napra millió apró emberkéz segít a betakarításban. Segítenek kenyeret teremteni mindazoknak, akik bányákban, gyárakban, üzletekben, iskolákban értünk d< ’ •: -mák. KISS JÓZSEF Bélmegy er V
