Békés Megyei Népújság, 1961. október (16. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-22 / 250. szám

1961. október 22., vasárnap N ÉPÜJS AO 3 flz öntözéses gazdálkodás feladatait vitatta meg a párt megyei végrehajtó bizottsága és a megyei tanács végrehajtó bizottsága közös tanácskozásán Tegnap, szombaton délelőtt kö­zös tanácskozásra ült össze a párt megyei végrehajtó bizottsága és a megyei tanács végrehajtó bi­zottsága. A tanácskozásnak egyet­len napirendje volt: megyénk 1962—1965. évi mezőgazdasági vízhasznosításának fejlesztéséről szóló előterjesztés megvitatása. E fontosnak Ígérkező ülésen részt vettek a Földművelésügyi Minisz­térium, az Országos Vízügyi Fő- igazgatóság vezető munkatársai, s a Gyulai Vízügyi Igazgatóság képviselői. Az írásos előterjesztésben fog­laltakat — fontosságuknak megfe­lelően — bosszan és alaposan vitatták, boncolgatták a végrehaj­tó bizottságok tagjai, s az említett felsőbb szervek szakemberei. Az előterjesztés több vonatkozásban bemutatta, s különböző módon jellemezte a megye elmúlt évek mezőgazdasági öntözéses helyze­tének alakulását, s a múlt évi és az ez évi ugrásszerű fejlődést. Többek között, hogy amíg 1960- ban a megyében 17 346 holdon volt öntözéses szántó, kertészet és legelő, ebben az évben már 28 534 holdon alkalmazták termelőszö­vetkezeteink az öntözéses gazdál­kodást. Vagyis 1960-hoz viszonyít­va ebben az évben több mint 11 ezer holddal gyarapodott az öntö­zéses gazdálkodás. A megyei tanács v. b. mező- gazdasági osztálya által összeállí­tott és az előterjesztett írásos be­számoló hiányos kidolgozása azon­ban nem adott teljes lehetőséget az egész megyét átfogóan érdek­lő és nagy fontosságú, az öntözé­ses gazdálkodás perspektivikus fejlesztését előirányzó módozatok megvitatására. Éppen ezért Klau- kó Mátyás elvtárs, a párt megyei bizottságának első titkára, töb­ben mások is — bírálták az írásos előterjesztés hiányos összeállítá­sát. Klaukó elvtárs megjegyezte, hogy a Gyulai Vízügyi Igazgató­ság vezetői — akik egyébként jól ismerik a megye adottságait — s a többi jelenlévő szakemberek sem adtak kellő segítséget, vagy éppen konkrétabbnak mondható javaslatokat a tanácskozás sike­réhez. Klaukó elvtárs hozzászólásában elmondotta: ahhoz, hogy a megye mezőgazdaságát érintő, öntözé­ses gazdálkodásban előbbre lép­jünk, mindenekelőtt a megyei ta­nács v. b. mezőgazdasági osztá­lyának átfogó, s részletes és min­den vonatkozásában konkrét ter­vet kell sürgősen készítenie. Ezzel párhuzamosan tette szóvá azt is, hogy a felsőbb szervektől — a Földművelésügyi Minisztérium­tól, ' az Országos Vízügyi Főigaz­gatóságtól, s a Gyulai Vízügyi Igazgatóságtól — hatékonyabb se­gítséget vár a megye mezőgazda­sága. B. I. ősz van. Megdöbbentően eső nélküli. Szokatlan. Talán 100 éve sem volt olyan kevély az ok­tóber, mint manapság. Az embe­rek azonban felülkerekednek az ősz-eleji „kánikulán” és uralmuk alá hajtják a sivár vénasszonyok nyarát. Határjárásra indulunk. Nagy a vizesfási határ. Jó része Tarhos ölén ring, de a keleti szomszéd: Sarkad és Keresztúr is nagy da­rab földet adott az időközben kor­szerűen felszerelt gazdasághoz. Antal András igazgatót és Nagy Imre* főagronómust hívjuk segít­ségül. Ök ismerik legjobban az irányításuk alatt álló 5000 hold­nál is nagyobb üzemet. Az igaz­gató elvtárs két kocsi közül a négykerék-meghajtásos GAZ-t ajánlja. Beülünk, s utánunk máris magasra emelkedik a dű- lőút pora. — Hová menjünk először? — kérdezi Nagy elvtárs. — A kukoricaföldre, mégpedig arra a táblára, ahol a nyáron ön­töztek. Az út meglepően síma. Mintha szkréperek gyalulták volna. Amer­re elhaladunk, mindenhol fel­szántott, bevetett föld fogad. — Ez itt az őszi árpa-tömbfi — mutat jobbra az igazgató.' — Tömb? — Igen, a mostani őszön már nálunk is tömbökbe vetettük nö­vényeinket. Néhány percen át haladunk az 542 holdas őszi árpa-tömb déli csücskén. JŐbbra, ameddig a szem ellát, asztal-simára művelt táblák sora. Balra szintén egy tömb van. Néhány száz holdon őszi búzával bevetve, a terület többi részén még lábon áll a ku­koricaszár. — Két-három napja fejeztük be a kukorica törését — beszélge­tünk, s a szót most a főagronó- mus veszi át. — Itt a békési gim­nazisták dolgoztak. Négyszázhat- vanan voltak, öt nap alatt 250 holdat törtek le. Megállunk. A csaknem két em­ber magas kukoricaszár azt sej­teti, itt nem járt az aszály. — Ezt a táblát öntöztük — így az igazgató. — És mennyit termett? — 114 hold átlagosan megadta a 60 mázsát. A szárerdőbe megyünk. A bosszú és vastag kukoricacsövek VIZE mér rakásban vannak, s kikirics módjára virítanak. De milyen sűrűn! Alig lépünk hármat-né­gyet, újabb kukoricacsomó kerül a szemünk elé. A termésétől meg­fosztott szárakon általában két cső csuhéja kinyitva, üresen ásí- tozik. A főagromómus szólal meg: — Ebben a táblában jócskán van olyan terület, amelyik hol­danként a 80-at is adja — ezzel felemel két kukoricacsövet. Leg­alább félkilósak. — Ezért kell öntözni! — nézi a csöveket, s beszél különös hangsúllyal, tele a jó gazda szenvedélyével. — Mert van nekünk öntözetlen kukori­cánk is, de az bizony elég gyenge. Folytatjuk utunkat. A kukori­casorok között utolsó csepp vizét is kiadta a csatorna. Jóllakott kígyó módjára nyújtózik az aranysárga szártengerben. — Ezt a csatornát — vet vissza még egy pillantást Nagy elvtárs — ekével húztuk. Szinte hihetet­len, hogy az t öntözött kukorica holdanként 20 mázsával termett többet, s a víz díja és az öntözés­re fordított munkabér nem halad­ja meg a másfél mázsa kukorica árát. Már éppen egy fél órája forog alattunk a kerék és még mindig nem értük el a rizsföldet. De mégis! Egy nagy csatorna tövéhez simul, kibontakozik szemünk előtt a tereprendezett 400 holdas új telep. Körül, mint várat a bás­tya, embermagasságú gát fogja, ebbe ágyazták a csatornát. — Jövőre ide vetjük a rizst — magyarázza az igazgató —, eddig húzódik a rizstömb. Egy kurta számvetés követke­zik. Az idén 350 hold rizsük volt. A Dunkhansali 200 hold átlagá­ban 19,5 mázsa nyersrizst adott. Az Uzrosz pedig megadja a 11-et. Jövőre valamivel több rizst vet­nek, mint 350 hold, mert — mint mondják — a tavalyinál kedve­zőbbek a művelési lehetőségek. A nagy csatorna mellett egy igen széles út nyújtózik. Olyan 10 méteres lehet, mert a Vidróver — a szovjet kombájn rendrearatója — és a lánctalpas traktor csak szorongva fér rajta. A traktort Nagy Márton vezeti. Gyakorlott ember lehet, mert igen fejlett térérzékkel centizi az utat. Rizs­aratáshoz huzat egyik tábláról a másikra. Ahogy a hídhoz ér, meg­áll. Lelépi a traktor meg a Vid- róver szélességét, majd a híd feljáróján ugyanezt csinálja. Mi­cisapkáját felemeli, s korához il­lő komolysággal még egyszer szemrevételezi a terepet. (A híd ugyanis csak néhány centiméter­rel szélesebb a traktornál és a Vídrovernél.) Felül a gépre, las­san indít. Csikorogva fordul az óriás, s vele együtt a Vidróver... Jól számolt, mert sikeresen át­jutott. A segítséget, amelyet a főágrortómustól kapott, magasra lengetett kezével, mosolygós ar­cával köszöni meg. A rizstáblán fiatal lányok szor­goskodnak. Kádas Mihály, a kom- bájnos nagyot kiált. — Ide gyertek, lányok, itt szed­jétek fel, hadd indulhassak! A lányok odasietnek, és min­den második rendet egymásra raknak. Nyomukban ott „lépked” az SzK 3-as, a mindenes kombájn. Kissé távolabb két éktelenül tü­zes paripa ágaskodik. Fejüket hol jobbra, hol balra vágják — így látjuk a kukoricatábla széléről. De amint közelebb érünk, a leg­újabb típusú silógép, a tüzespiros­ra festett Orkán munkájában gyö­nyörködünk. A kukoricaszárat vágják, s gyűjtik az utána akasz­tott pótkocsiba. — Ügyes gép — szólal meg az igazgató. — Dicsérem a feltaláló­ját. — Erre nem tettek egy fia láncot sem, biztos nem lesz mű­szaki kiesés. Már délfelé járunk, amikor a körutat befejezzük. Szép a vizes­fási határ. A tarka színek forga­taga látszik: a zöldben aranysár­ga, ebbe fekete, vagy éppen rozs­davörös vegyül. Milyen szép, a természet az ősz ruháját viseli. A központban egymásra rakott teli zsákok hívják magukra a figyel­met. Vetőmag van bennük. Egy lábas-színben két fiatal — Deb­receni István és Szilágyi György transzportőr segítségével ku­koricából hegyeket tornyoz. A pótkocsikat szabadítják meg ne­héz terhűktől. Balogh László is ide igyekszik. Ö a kombájntól hoz­za a rizst. A magtár oldalánál egy cséplőgép búg: a lucernama­got tisztítják. Mindent egyszerre, gépek segítségével csinálnak, hogy mire eljön az esős ősz, befejezhes­sék az összes munkát. Dupsi Károly Lehetőségek vagy kívánalmak Hogyan lehetne 1 év alatt 10 ezer sertés hizlalásához szükséges takarmányt megtakarítani? A nyári nagy szárazság miatt nehéz gondot jelent az állatállo­mány téli takarmányellátása. Sze­mesterményekből már most hiány mutatkozik, noha a kukoricater­més a szeptemberi becslésnél jobb. Az abrakhiány azonban vi­szonylagos. Szövetkezeti gazdasá­gaink ugyanis készítettek takar­mánymérleget, csak azt nem tud­juk, hol mire alapozták a követ­kező hónapok takarmányozását. Sajnos, több helyen figyelmen kí­vül hagyták a jó gazda gondossá­gát, takarékosságát, és az emberi agy képzeletére bízták a takar­mánymérlegek összeállítását. Így ezekből egyáltalán nem érződik az idei aszály. Mintha árpából, ku­koricából a rekordok termését ta­karítottuk volna be. Pedig nem így volt! Kétségtelen, hogy a ta­karmányárpa gazdagon termett, de ez a gazdagság az időjárás kö­rülményeit figyelembe véve ér­tendő. A kukorica viszont — a tavasszal vártnál — kevesebb ter­mést hozott. Így érthető az abrak­gond. De vajon a takarmánygon­don könnyít-e az olyan takar­mányozási terv, amelyik az élet­től, a lehetőségektől elszigetelve készült. Világos, hogy azokban a szövetkezetekben, ahol a takar­mánymérleg készítésekor figyel­men kívül hagyták a meglévő készleteket, a kívánalmakat vetet­ték papírra. Az ilyen helyeken csak áltatják magukat. Talán ép­pen ezért nem készülnek a télre, mert úgy mondják, elég, ha má­sok készülnek, s elegendő, ha álla­munk vezetői takarmányügyben tárgyalnak külfölddel. Évek hosszú sora óta néhány szövetkezeti vezetőt még mindig nem sikerült a fellegekben járás­ról a földre szoktatni. Pusztán er­ről van szó, se többről, se keve­sebbről. Az életről, a lehetőségek­ről, a valóságról, amelyet a szö­vetkezeti gazdálkodás minden rezdülésében figyelembe kell ven­ni. Kár ábrándokba bocsátkozni, másokra várni, amikor az ember még mindig sokat tehet. A meglé­vő takarmánykészletek cél- és okszerű felhasználása, az itt-ott luxus-számba menő abrakpocsé- kolás felszámolása, a meglévő készletek takarékos beosztása most igen fontos feladat. Az aszály-okozta kárt mindenhol fel kell fedni, számba venni, és csak ennek figyelembevételével lehet a következő újig jól gazdálkodni. Érdemes lenne egypár tsz-ben* állami gazdaságban megvizsgál­tatni a takarmányok tápértékét* hiszen a fokozott meleg és a nap­fényes órák magas száma kedve­zően hat a tápanyagok minőségé­re, de a mennyiséget sem hagyja érintetlenül, jóllehet a kukorica keményítő-tartalma az idén vala­mivel meghaladja a 80 százalékot. S ezt feltétlen figyelembe kell venni a takarmányozásnál, mert ez is a takarékos beosztás egyik módja. Nem beszélve az etetésre kerülő darák pépesítéséről, a hí­zósertések etetésénél a langyos dara jelentőségéről. Ezeket min­denki ismeri, sőt a háztáji gazda­ságban jól bevált módszerként al­kalmazzák is. Mivel azonban a közösben már kialakult egy gya­korlat, a kényelmesség miatt nem tudnak a helytelen megoldásokkal szakítani. Pedig, ha a hízósertések etetése langyos darával 2—3 szá­zalékkal jobb takarmányértékesí­tést eredményez, már ebben az esetben is érdemes daramelegí­téssel foglalkozni. Hogy megyei szinten mit jelent a takarmány 2—3 százalékos jobb értékesülése, elegendő talán arra hivatkozni* hogy szövetkezeteinkben egy év alatt majdnem 10 ezer sertés hiz­lalásához szükséges takarmányt lehetne megtakarítani! Jóllehet a fejlett és a hagyományos, de jól bevált, és a nagyüzemi gazdálko-. dásban is alkalmazható takarmá­nyozási módszerek felhasználásá­val a több ezer vagonos abrakhi­ány megszűnne, vagy legalábbis a minimálisra csökkenne. Az ilyen elgondolások, érvek* következtetések még nem találha­tók meg a szövetkezetek mind­egyikében. Kétségtelen azonban* hogy egyre több szövetkezeti ve­zető döbben rá e lehetőségek jobb kihasználására. D. K. j 400 iskolás 60 hold kukoricát tört le a dévaványaí Szabad Föld Tsz-ben Orosz Zoltán kiküldött párt­munkás leveléből olvastuk, hogy termelőszövetkezetük — a déva- ványai Szabad Föld — igen jól áll az őszi betakarítással és vetéssel. Amint írja, ők is „beneveztek” a gyomai járás versenyébe. S eb­ben a versenyben elsők szeretné­nek lenni. Éppen ezért minden le­hetőséget megragadtak a kukori­catörésben is, hogy a vetést határ­időre, illetve határidő előtt befe­jezzék. Hogy a kukoricatörés, s az azt követő vetés jól előrehaladit, ebben nem kis részük van azok­nak a felső tagozatú iskolásfiúk­nak, akik — mintegy négyszázan — két nap alatt 60 hold kukoricát törtek le a szövetkezetben. A tanulók segítsége kettős ha­szonnal járt. Egyrészt meggyorsult a kukorica betakarítása, másrészt a teljesített munkaegységekre já­ró forintokból meg tudják vásá­rolni a régien óhajtott sportfelsze­relést. November 1-től január 31-ig négy forint a naposcsibe A megyei tanács mezőgazdasági osztályán tegnap délelőtt a me,gye baromfikeltető állomás-vezetői ré­szére, továbbá a MÉK és a Bame- vái megbízottaival közösen érte­kezletet tartattak. Megállapodtak abban, hogy november 1-től ja­nuár 31-ig négy forintért árulják az állami és a szövetkezeti kelte­tőkben kelt csibéket. A szövetke­zeti gazdaságok megbízottai sze­mélyesen veszik majd át a csibe­szállítmányt. Ezek a gazdaságok csak I. osztályú csibét kapnak. A másodosztályú csibéket, libákat, kacsákat, pulykákat lényegesen olcsóbb áron, a háztáji és egyéni gazdaságoknak juttatják. A csibék szállításáról — a keltetőtől a ne­velőig a Bamevál gondoskodik. Erre a célra egy csukott és fűthető kocsit állítanak üzembe.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents