Békés Megyei Népújság, 1961. augusztus (16. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-13 / 190. szám
KÖRÖSTÁJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE A lincselés elmaradt írta: Ezio Taddei Helen Cramer 45. évét töltötte be. A Virginia állambeli Richmondban lakott. Házában volt egy hatalmas festmény, mely nagyapját ábrázolta, aki ezredesként harcolt Washington hadseregében. Helen Cramert gyakran látogatták barátai, akikkel együtt sokat énekeltek, de még többet ittak. Néha berúgott, és ezekről az estékről furcsa dolgokat susogtak a szomszédok. De ez most nem tartozik a történethez, hanem az, ami John Murphyvel történt. John Murphy néger volt. Bádogból és ládadeszkákból készült kunyhójában lakott. John Murphy nagyszülei minden valószínűség szerint az afrikai Szudánban élhettek, de ő nem tudott róluk semmit, még a nevüket sem. John Murphynek tehát nem volt mit mesélnie őseiről. Az igaz, hogy kiskorában sokat hallott az öregekről, de ezt igyekezett minél előbb elfelejteni. Őseiről volt szó, akik egykor még szabadon éltek Szudánban. A szomszédos területen gyakran jelentek meg kannibálok, akik a tehetetlen öregeket vagy akit észrevétlenül elfogtak, borzalmas lakomán megfőztek és megettek. John Murphy nem ismételte el senki előtt ezeket a történeteket, sőt önmagát is igyekezett meggyőzni, hogy nem igaz, amit hallott. Már a puszta gondolat is félelemmel töltötte el. A néger John Murphy mindennap ugyanazon az úton haladt munkahelyére. A vasútépítésnél dolgozott, nem messze Mrs. Cramer villájától. Este is ugyanazon az úton tért haza. Állandóan tépett, szakadt inget hordott. Szétmarta a nap és izmainak az egész napi megfeszített munkája. Mrs. Helen gyakran láttaöt villája ablakából és egyszer az utcán is találkoztak. De John Murphynek az volt a szokása, hogy mindig az út közepén járt lesütött szemekkel. Mrs nagyon meg volt elégedve, mert így nyugodtan követhette tekintetével és feltűnés nélkül utána fordulhatott. A néger folytatta útját, mintha mi sem történt volna. Az embereknek az volt a benyomása, annyira jelentéktelennek érzi magát, hogy a legszívesebben eltűnne, de nem teheti, mert az út közepén kell járnia. Mrs. Helen az egyik napon kileste, hogy mikor jön a néger, és leejtette előtte a napernyőjét. Tekintve, hogy nem tudta a nevét, egyszerűen rászólt: „Vedd fel!" Helen asszony tudta, ez az egyetlen módszer, amivel egy négerhez közeledhet. És John Murphy szó nélkül lehajolt, anélkül, hogy felemelte volna tekintetét, felvette az ernyőt. Mrs. Helen nem szólt egy szót sem, a néger folytatta útját, de közben átment a másik oldalra. Mrs. Helen jól megfigyelte a néger izmos hátát, karját, amikor lehajlott. A következő nap ismét várta a négert. Kiment az utcára, amikor látta, hogy a sarkon feltűnik. John ismét az út közepén jött lehajtott fejjel. Az asszony kihasználta a kínálkozó alkalmat, és amikor közelebb ért, elindult a férfi irányába. John Murphy csak a lábait látta, melyek felé tartottak. £átta, hogy egyre közelebb jönnek, egy pillanatra megállt és átment a az utca másik oldalára. „Gyere ide” — kiáltott rá az asszony. John még jobban lehajtotta fejét és óvatosan haladt tovább. Helen Cramer ekkor elvesztette minden tartózkodását, a férfi után sietett és megragadta kezénél fogva. A néger elrántotta karját, de Helen már szemben állt vele. Látta fekete vállát, erős, izmos karját, domború mellkasát és karjaiba vetette magát. A néger szeretett volna feltűnés nélkül szabadulni. Az asszony különböző őrült szava kát suttogott neki, de John rémülten hátrált. Az asszony nem engedte, de a férfi erősebb volt, és Johnnak sikerült kiszabadítani magát a nő őrült szorításából, majd futásnak eredt. Helen asszony összeszorította fogait: „Te kutya.... te bestia...! ’ Ezzel ő is elindult hazafelé. Amikor a rendőrtiszt megérkezett a munkahelyére, John Murphy társaival együtt súlyos beton talpfákat rakott a helyére. A rendőrtiszt 4 nyomozóval érkezett. Valamennyien kiszálltak az autóból. A kapitány egyenesen John felé tartott, mintha ismerné, és csak annyit mondott neki: „Gyere." A néger nem kérdezett semmit. A többiek néhány lépéssel hátrébb húzódtak, és onnan figyelték, hogyan száll fel John Murphy a rendőrség autójára, amely azonnal elindult vele. Két nyomozó gyalog ment a rendőrség épületébe. Útközben, ha fehérekkel találkoztak, megálltak beszélgetni és megelégedettséggel közölték velük: „Letartóztattuk.” „Kit?" „A négert, aki erőszakot követett el..." „A fattyú néger! Es a kislány?...” „Nem kislány. Már éltesebb hölgy... Mrs. Helen Cramer...” „Helen asszony?...” „Néger volt? Itt az ideje, hogy leszámoljunk véglegesen ezekkel a kurafiakkal!” „De vannak, akik védik.” „Hol a néger?” „A rendőrállomáson.” „Meg kell lincselnünk...” A két detektív nyomában most már egészen nagy tömeg haladt, mindazok, akik hallották a történetet. Valamennyien meggyorsították lépteiket. „Egy néger! Gyere! Meglincseljük!” „Rendben van! Mit követett el?" „Helen Cramer...” „Rögtön jövök.” „A rendőrállomásra megyünk.” „Hívom a bátyámat." A detektívek az élen haladtak. Csakhamar a rendőrállomásra értek. A parancsnok irodája az első emeleten volt. Fink kapitány éppen a négert hallgatta ki. Az merően nézett rá, míg végre megszólalt a rendőrtiszt: „Hajlandó vagy elmondani az igazságot? Hajlandó vagy bevallani, hogy megerőszakoltad a fehér hölgyet?” „Ez tévedés! Sohasem nézek fehér hölgyekre. Egyáltalában nem rezek fehérekre.” „Bűnös vagy?" „Nem vagyok bűnös. Tévedés az egész.” A kapitány megvonta a vállát. Jelentős pillantást váltott az őrmesterrel, és hallgatásba burkolózott. A néger megfélemlítve nézett rá. Már lehetett valamit hallani, de még csak messziről. A kapitány ismét az őrmesterre nézett, aki szélesre tárta az ajkait, mintha nevetni akarna. A néger mindkettőjük arcát figyelemmel kísérte. Nem akarta tekintetét levenni róluk, de hirtelen lehor- gasztotta fejét, mert az utcáról egyre jobban behallatszott a közeledők ordítása. Az irodában senki sem szólt egy szót sem. A rendőrállomás előtt az utca feketéllett az emberektől. Ilyen kiáltásokat lehetett hallani: „Fink kapitány, add ki nekünk a négert!” A tömeg ütemesen kiáltozta: „A négert akarjuk!” Az asszonyok is ott voltak. „Le a négerekkel!” „Gyerünk, kaparintsuk kezünkbe a négert! Talán féltek? Ha nem lépünk fel ellenük, legközelebb már betörnek házainkba is!” „Megmentjük Amerikát!” „Gyújtsátok fel a rendőrállomást!” A kiáltozás egyre fenyegetőbb lett. Az első kövek már az épületre hullottak. Néhány ablak betört. A kapitány megragadta az alkalmat. „Jól van. Ha nem vagy bűnös, akkor nem tarthatlak itt.” Az őrmesterre pillantott. „Nem tarthatjuk itt, nincs ellene bizonyíték.” A kapitány félrelépett, hogy a néger kiláthasson az utcára. Azt mesélték neki, amikor még kicsiny volt, hogy a kannibálok éjszaka jöttek. Az egész erdő tele volt velük. Hangosan ordítoztak, és messzehangzóan szólt a dob. Aki nem tudott elmenekülni, azt elfogták és kihurcolták a mezőre. Agyonverték, és a húsán megosztozkodtak. Reggelig tartott a véres lakoma. Az álmában oly sokszor kísértett lidércnyomás érzése tért vissza. Sokszor látta már, hogyan lincselték meg néger testvéreit. Ugyanez a hangzavar, a tömeg mozgása, fenyegető moraja, és végül a ceremónia, amikor valaki a néger nyakába kötötte a kötelet, de az már halott volt. A néger ott lógott a fán egész éjjel, még reggel sem vágták le a tetemét. Az őrmester halkan megkérdezte: „Most szabadlábra helyezzük? Aztán majd meglátjuk?” „Azután, John? Mit gondolsz?” — kérdezte a kapitány. „Neked nincs semmi mondanivalód?” A néger sem válaszolt, de a kapitány nagyon jól látta rémült tekintetét. „Majd meglátjuk, mit tehetek az érdekedben.” , Fink kapitány az íróasztalhoz ült, és diktálni kezdte a vallomást. tgy történt, hogy a néger Jphn Murphyt megmentették a lincseléstől. Nyugodtan tölthette az éjszakát Richmond börtönében. A General Court cellájába helyezték el, amely csak halálos ítéleteket szokott hozni. Olaszból fordította: Szentirmai László Kiss Zoltán: Széles folyó lennék Szeretnék széles folyó lenni egyszer. Hajnali ködtől — csillag-ragyogásig, míg pufók gyerekként piroshasú Nap kél s vetett ágy széléről tova karikázik, * míg tejszínű völgyből azúr kupolával fedett csúcsok felett arany-madár szárnyal, bólogat az este... Szeretnék széles folyó lenni addig. Versenyt futnék szelek csikó csapatával, koszöntném a szorgos partifecske népet, aratóknak zengném reggeli akkordok kék harmóniáját, tükröt tartanék a bontott-hajú fáknak, mosó lányok térdét csókolgatnám titkon, s feltűrt szoknyák alá pillantnék be lopva. Hallgatni tanulnék, ahogy csak a mély tud, s lázadni a szennyre, lapító mocsokra... Tisztára mosnám a bánat barna ingét. Vért és verejtéket oldnék a habokban. Békesség vizére terelném hajónkat. Szeretnék széles folyó lenni akkor. Öröm-táncot járnék pásztortüzek mellett. Virrasztó emlékek zászlait lengetném, s piruló hajnalok szeretője lennék... Bonus István: Két sárkány A sóstóparti nagy legelőn Langyos, tiszta tócsákba léptem S büszkén néztem: papírsárkányom Hogy száll az enyhet déli szélben. Nézte a szomszéd legényfia is, Aztán bement, s lopva, titokba’ Sárkányt csinált, szép hatszögletűt, S kicsit pirult, mikor kihozta. Szégyellte, hogy felnőtt létére Belülről játékos gyerek még ... Tudta, hogy ha híre terjedne: Agyon csúfolnák, kinevetnék. Szállt a két sárkány s ő is épp úgy Örült neki és nézegette, Mintha nem nagy, húszéves legény, Hanem gondtalan gyermek lenne. Sárkányok közt repült a lelkünk, S a puszta is játékba mélyedt: Játszott a lepke, szellő, napsugár, Minden nagy és parányi élet!... De azért, — hogy szemet ne szúrjon: Pletykás asszonynak, hálós nagylánynak Enyém a sárkány, mind a kettő, Azt hazudtuk a kis tanyáknak. Simái Mihály: SUTTOGÓ Szél-szegő, fény-faló fák alatt hívtalak, hittelek, vártalak... Este volt. este van, este lesz — most karolj, most ölelj, most szeress..,
