Békés Megyei Népújság, 1961. augusztus (16. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-13 / 190. szám
ot/// ({.szuka cl JliítLtabucif-kiviben E. Kovács Kálmán elbeszélése Párizs. Párizs, te nagyon elbűvölöd az embert! Engem is csontig megbabonáztál, amikor húsz éves suhanó fejemmel utánad való vágyakozásomban az Arlberg expressz hálókocsija alá kötöztem magam és négy országhatáron átszökve karjaidba omoltam. Ezer csodád között is a legkülönb a Luxemburg-kert, ahol a költők, művészek, királynők és istenek szobraival személyes ismeretséget kötöttem. (Nemcsak hajnalonként, jóval kapunyitás előtt várakoztam aranyhegyi lándzsakerítésed előtt a Rostand Ödön téren, ahol a Szent Mihály útja a Medici utcával találkozik, hanem egyszer az if megesett, hogy záráskor az örök elől a bokrok közé bújtam és az éjszakát is öleden töltöttem.) Párizsban az a legenda járja, hogy aki éjfélkor megfürdik a Luxemburg-kertben a Medici Mária forrásban, amit a Szerelem kútjának is neveznek, ahhoz haláláig hű marad az a lány, akit legelőször megcsókol. Én a tenger istenének, Nereus lányának, Gala- teiának a szerelméért áhítoztam és éjfélkor megfürödtem a bűvös forrásban. Hogy a valóságban minden úgy zajlott-e le ezen az éjszakán, ahogy most elmesélem vagy révületemben az álmot is ébrenlétnek hittem, arra most már — két évtized múltával — nem mernék megesküdni. De a nyájas olvasó józansága biztosan el tudja választani az álomtól a valóságot. Amikor az éjfélt Párizs tornyai elkongatták, a kerti szobrok meg- ’levenedtek, leszálltak talpazatukról és folytatták abbahagyott életüket. A forrás felé lopakodván legelőször Anjou Margittal találkoztam. Ha a kisfia nem csimpaszkodna a karjába, szóba se állnék ezzel a gőgös teremtéssel. De a gyermek előtt igyekszem fékezni indulataim, nem, akarom kimutatni a megvetésem anyja iránt. — Jó estét kedves mesemondó — nyájaskodik a királynő —, hogy érzi magát társaságunkban! — Köszönöm kérdését asszonyom, nem panaszkod hatom. És kegyed? — Nem tudom feledni a szörnyűséget, amit a Yorkok «Ikövet- tek rajtunk. — A Lancasterek ugyan meny- , nyivel voltak különbek? — Mi mindig az igazságért harcoltunk. — Tudtommal kegyed nagyra- vágyásának is köze volt a piros rózsa és fehér rózsa harcához, amely harminc esztendeig csigáz- tű Angliát. — Most nem erről szeretnék beszélgetni. Látom a ruháján, hogy maga szűkösen éldegélhet. Ha hallgat rám, kereshet százezer frankot. A Yorkok sírboltját kellene felrobbantania. A történelem ítéletét hajtaná végre. — Eszem ágában sincs, hogy olyan ügybe ártsam magam, ami csak egy ámokfutó királynő bősz szúvágyát szolgálja. — Ha nem hallgat egy száműzött királynőre, hallgasson egy szerencsétlen anyára. — Kegyed talán meghallgatta a szerencsétlen anyák zokogását, akik fiaikat vesztették a háborúban? Aki könyörületlen volt másokkal, az ne várjon másoktól kö- nyörületet. A kis királyfi a heves szavakra sírvafakad. Megbánom, hogy elragadtattam magam, a királynő viszont leveti álarcát s magából kikelve kiabál. — Parasztfattyú! Elfelejted kivel beszélsz? Én a nápolyi király leánya és hetedik Henrik angol király hitvese vagyok. — Én meg mesemondó vagyok Kakasszíken s nálunk hét királyért sem adnak egy mesemondót. A királynő erre köp egyet és elhúzkodja gyermekét. Lám-lám, milyen egyformák is az asszonyok. A kakasszíki piacon is így zárják le a kofák a veszekedést, ha elfogynak az érveik. Flaubert kőpadján aBovary házaspár üldögél. Nem először találom itt őket, s beszélgetéseikből hallom, hogy a féri mindmáig sem tudott felejteni. Most, is a régi lemez járja. — Mit tettél velem Emma? Az egész világ ismeri szégyenemet Miért hallgattad el, hogy unatkozol? Társaságba vittelek volna, utaztunk volna, Párizsba is eljártunk volna — Ami történt, megtörtént, mirajtunk már nem lehet segítem. Ha másképpen éltünk volna, akkor most ismeretlenül porladnának csontjaink, nem csodálhatnák ezt a gyönyörű éjszakái sem. És nem láthatnák magyar mesemondó barátunkat, amint Galateia istennő udvarlására készül Emma nyilván észrevette, hogy szem- és fültanúja vagyok cívódá- suknak s így az utolsó szavak nekem is szóltak. Rám is köszön— Jó estét uram és jószerencsét! — Jó estét Monsieur és Madame Bovary. Ugye szép éjszakánk van? — Még szebb volna, ha a férjem nem zsörtölődne szüntelenül. Azt hiszi, az embereknek egyéb gondjuk sincs, mint hogy rajta mulassanak. Ugye nem nézi öt le senki? Mondja meg neki kedvesem a szemébe, mert nekem nem, akar hinni. — Ugyan Émmácska! A mi dolgunkba hogyan szólhatnának bele mások? — Az imént mondtad, hogy a mi életünket az egész világ ismeri. Miért ne mondhatná meg a barátunk a véleményét. A férj erre lesüti a szemét és hallgat. Megesik a szívem rajta — Bovary úr, én sohasem gúnyolódtam az ön családi életén. Minden embernek megvan a maga keresztje. Eddig azt hittem, hogy azt csak halálunkig hordozzuk. De itt a Kertben látom, hogy a halál nem old meg semmit, s a keresztet mindaddig hordozzuk, amíg emlékünk él. Így szólván magukra hagyom őket s tovább megyek a forrás felé. Egy bokor két oldaláról Stendhal és Flaubert évődik egymással. Üdvözlöm őket, de csak bólintanak, a párviadalt nem szakítják félbe. — Stendhal úr, önről azt beszélik, hogy egy sort se írt le addig amíg Napóleon törvénykönyvéből el nem olvasott néhány paragrafust. Árulja már el, mi igaz ebből! — Pontosan annyi, Flaubert úr, mint a maga legendájából, hogy egy oldalon nyolc napig dolgozott. — Ami azt illeti kedves Stendhal úr, munkamódszerünk olyannyira elüt egymástól, mint életművünk értéke. Ezt a különbséget, azt hiszem, az emlékművünk itt hűen kifejezi: nekem egy mellszobor és kőpad, magának egy medália. — Ne a műfajt nézzük, kedves öcsémuram, hanem a művet. Az én medáliámon Rodin kezenyoma látszik. — Hőseim a regényen túl is élnek. Látja ott a pádon azt a hölgyet? Lelki állapotáról bovaryz- viusnak neveztek el egy betegséget. — Még, hogy egy betegséget! Hát az is valami? Rólam egy világnézetet neveztek el! Vagy nem hallotta volna a beylizmus hírét? Az öröm, a boldogság keresése a legnagyobb életforma, a szépségben, a szenvedélyben és a művészetben. A szomszéd bokor mögül most George Sand bújik elő Levetette hosszú, fehér estélyi ruháját, amit szoborként visel és régi szokásának hódolva nadrágba bújt. Ott hagyom a realizmus két vetélkedő bajnokát és az örökké ifjú írónőhöz csatlakozom. Két piktor barátom, Watteau és Le Sueur — mindkettő innen volt a negyvenen, amikor meghalt — tegnap hajbakapott George Sand miatt: ha jól sejtem azért, mert mindkettőt egyidőben bolondította Szeretném az ügyet elsimítani. — Jó, hegy talállak fiajnalpír- meg akarom, mosni a fejed — Azért mert egy piktor udvarlását fogadom? — Kettőét galambom. — Ha mind a kettő szemet vetett rám! Még nem választottam közülük. — És szívedre veszed lelkűk békéjének feldűlását? Hogy a két jóbarát most ádáz dühvei vicso- rog egymásra? — És te nem átallod Akis mellől elcsábítani Galateiát? Olyan vagy, mint Musset fivére: könyörtelen bíró felettem és megértő a férfiúi vétkekkel szemben. — Legalább ne Chopin szeme előtt kacérkodnál velük. Másodszor is meg akarod ölni? — Ezt is rosszul tudja az utókor. Chopin hamarább meghalt volna, ha nem vagyok mellette Én vittem Mallorcára és tüdőba javai együtt ápoltam. — De ugyanakkor meg is csaltad. — Mindig a szerelmeimről beszélsz és sohse a műveimiől! — Szerelmeid híresebbek, mint műveid. — Azért se jár elismerés, hogy 48-ban forradalmár voltam? — Utána hódoltál Hl Napóleonnak, és elfogadtad támogatását. — Hogy segítsek elvtársaimon és barátaimon. — Minden liquidator talál mentséget árulására. — Szigorúan ítélsz kedves mesemondóm. De legalább mondanád meg, hogyan vezekeljem Kolostorba vonuljak? Lánykoromban közel álltam hozzá... — Olyan muzsikusaid voltak, mint Liszt es Chopin, olyan íróid, mint Musset, Hugo, Sainte-Beuve. — Balzacot nem is említed. — Tudtommal ő mondta rólad „a tehén, aki ír”. — De csak azután, hogy kitettem a szűréi. — Eggyel több ok arra, hogy ne szaporítsd tovább áldozataid szára,át. — Mivel kárpótolsz, ha megfogadom szavad? — Elvállalom a társszerzőséget a bábjátékra, amire a múlt héten megkértél. Ha a közös íróasztal nem a hálószobádban lesz — No siess csak a szerelmesek kútjához, Galateia már eleped utánad. A kerítés mellett egy tisztáson kellene átvágnom, de a Medici utca felől léptek zaja hali- latszik. A fűre vetem mcgarn, de abban a pillanatban eláll a léptek kopogása: megálltak. Csak nem. vett észre valaki? Kilesek: a kerítésen túl egy szerelmespár cső- kolódzik. Erről eszembe jut, hogy tegnap megkérdeztem egy kínai diáklányt: mit talált a legfurcsábbnak Párizsban? — A szobrokon nincs ruha és még a metrón is csókolóznak. Ahogy átosonok a tisztáson, valaki a vállamra teszi a kezét: — A szerelem vakká és süketté teszi az embert s feledteti velünk barátainkat is! — szól rám egy hang, Leconte de Lisle hangja. — Bocsáss meg Károlyom, nem gondolhattam, hogy még itt talállak. Tudtommal ilyenkor a Moní- pernasse-temetőben tanyázol, hegy parnasszista mivoltodat ezzel is kimutasd. — Megragadsz minden alkalmat, hogy parnasszistaságom a szememre vesd. Furcsák vagytok ti, élők. Nagyon is egytermésze- tűnek látjátok a halottakat. Rámhúzzátok a parnasszista jelzőt, s magatok is elhiszitek, hogy mást sp csináltam a földön, mint a való élet felett lebegtem. — Magadra vess az utókor ítéletéért. Nem ti, parnasszisták hir- de+tétek-e, hogy a költő ne keveredjék kora társadalmi küzdelmeibe? Hogy hiinyja be szemét a köznapi emberek kérdései előtt? hogy kizárólag csak az „öröki* szépséget ábrázolja? — Ki sürgette emlékiarataiban a rabszolgák felszabadítását? Ki barátkozott Fourier híveivel és ki dolgozott lapjaikba? Ki harcolt a forradalomban a nép oldalán? — Ügy tudjuk, mindez csak ifjúkorod erénye volt. — Költőtől különben sem hadi- tetteket vár a világ, hanem műveket. A költőnek a stílus a fegyvere. En felismertem és vállaltam a kor parancsát is: amit Flaubert végzett a prózában, Taine és Renan a tudományban, azt én tettem halhatatlanná a költészetben. Ráhagyom az utolsó szót, különben ítéletnapig sem lenne vége a vitának. Hiába, a költők hajlamosak arra, hogy csak az erényeikre emlékezzenek, hibáikat es vétkeiket pedig elfelejtsék. Bűbájos, varázslatos éjszaka van. A tavasz kezd nyárba fordulni, csillagok borítják a kertet, s a Jalevelek a csillagok szikráiban fürödnek. Marokkói sarumban nesztelenül surranok a szerelem kútjához, levetkezem s ruhám a platánok ágaira aggatom. Megfürdöm a hűs forrásban, hogy mindörökké hűséges legyen hozzám a szeretőm, akinek én is hűséget fogadok. Túrán István: Fény felé megyünk Csodákhoz-szokott, nagyálmú szemem Behunyom mégis, mert vakít e fény, Mely — hirdetődül, győztes Értelem — örökkön lángol Kelet rőt egén. Üj világ épül. Teremtő kezünk Munkáját vallja itt ezer csoda; Előttünk — mert mind fény felé megyünk -— Kitárult már a csillagok hona. Nem őrzi titkát többé a kozmosz; Az Ember lába új útra lépett: Méltón a magunk megszabta sorshoz, Széttörte láncát, amely a tépett Múlthoz kötötte igével, tűzzel, Templom-homállyal s félve hitt hittel... Követünk ott járt a kéklő űrben, Hirdetve fennen: meghajol minden, Ha Ember indul teremtni Ésszel, S munkás kezekkel tárni titkokat. A rendünk szülte. Merész reményben Fogant a testet öltött Gondolat. Csodákhoz-szokott, nagyálmú szemem Behunyom mégis, mert vakít e fény, Mely — hirdetődül, győztes Értelem — Örökkön lángol Kelet rőt egén. Szokolay Károly: VALLOMÁS Szeretnék egyszer néked vallani, Gyors napok tüntén egy sarkon megállva. Én néma hódolód, a hajdani. Bár mindennap itt vagy velem, te drága. I S szólnék: figyelj csak! nézd, olyan vagy éppen, — De ez titok ám és csak én tudom, — Mint röpke tündér az arab mesékben, Ki elkísér egy kalandos úton. Ö, édes kaland, meg-megújuló! Nem is beszéltünk eddig róla, látod. És nem gondoltam, hogy el-elfutó, S hogy elfakul sok régi villanásod. Mert huncut tündér, újra, újra más Fátyolba bújtál, meglengetve gyakran, És nem tudtad, hogy pici árkot ás Arcodon a gond tűnő tavaszodban. De érzem én, hogy végig elkísér Fátyias kezed, a villanó, te kedves. Míg a mese valahol véget ér, S az éjben szépen, csendben megpihenhetsz.
