Békés Megyei Népújság, 1961. július (16. évfolyam, 154-178. szám)

1961-07-30 / 178. szám

KÓ ROSTA J A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETÉ LISZT FERENCRE Ha életrajzi adataival kezde­ném, könnyen a szokványos élet- út-ismertetők sablonos formáiba igazodna a toliam, a szabály azon­ban mégiscsak kötelez, és eleget is kell tennem néki... Közölje azonban ezeket az adatokat a leg­illetékesebb: maga Liszt Ferenc. Egy Chamonix-i szálló vendég­könyvébe 1835 nyarán, amikor fe­leségével: Mariéval és barátaival oda érkezik, ezeket írta: Neve Liszt Ferenc, foglalkozása zenész­filozófus, született a Parnasszuson, érkezik a Kétségből és úton van az Igazság felé. George Sand így toldotta meg a humorosnak szánt, de ugyanakkor megrendítően ko­moly bejegyzést: lakóhelyük a természet, születésük helye Euró­pa, foglalkozásuk világcsavargók... Kiállította: a közvélemény. ...Több egy évszázadnál, hogy Liszt Ferenc kezevonása nyomán papírra vetődött ez a néhány szó, és pontosan 75 esztendeje annak, hogy a világ egyik legnagyobb pianistája és zeneszerzője örökre lezárta szemét Bayreuthban, 1886. július 31-én. Élete, művészete üstökösök ra­gyogásához hasonlítható. Már gyermekkorában meglepően tük­röződtek zenei tehetségének jelei, és miután apja, Liszt Ádám, zon­goratanulásra fogta, kilenc éves korában már Pozsonyban hang­versenyezett. 1823-ban Párizsba készült, hogy tanulmánya foly­tassa, de előbb Pestre jött, ahol 1823. május elsején adott nagy, be­mutatkozó hangversenyt. Ekkor je­lentek meg Pest-Buda házainak falain a falragaszok, melyeken így köszöntötte a kis Liszt a Nagy­érdemű Közönséget: „Magyar vagyok, s nem ismerek nagyobb szerencsét, mint ha ne­velésem és képességem zsengéjé­vel kedves hazám iránti legben­sőbb hajlandóságom és hálám zá­logául Franciaországba és Angliá­ba utaztam előtt, szolgálok, ha mi éretlenség mutatkozik még ké- pezt.etésemen, fáradhatatlan szor­galmam által nagyobb tökéletesség i e juthat, s egykor tán ally igen szerencsés lehetek, hogy kedves hazám díszének egy ágacskájává válhassak.” A „7 választó fejedelmek” ter­mében rendezett hangversenyen Liszt óriási sikert aratott. A hall­gatóság felejthetetlen élményét halála 75. évfordulóján híven bizonyítja egy naplótöredék (Bártfai László naplója): „Én hal­lóm őt 1823-ban ugyan itt Pesten, mielőtt kiutazott (Párizsba), talán 12, legfeljebb 14 éves korában, (Liszt 12 éves volt akkor — S. E.) s még akkor kénytelen valék hin­ni, hogy lehetetlen már haladnia.” Pedig pályája kezdetén állt! És hogy hová, milyen mérhetetlen magasságokba jutott, azt felmérni és hasonlítani csak olyan zsenik­hez, zenei lángelmékhez lehet, amilyen Liszt volt. Párizsi tanul­mányai után. bejárja Európát, si­kere, hírneve hömpölygő áradat­ként fokozódik. 1838-ban újra ha­zakészülődik, és a nagy pesti ár­víz károsultjainak segélyezésére mór Bécsben megkezdi jótékony­célú hangversenysorozatát. A ha­tást, melyet meghallgatóira gya­korolt, neliéz leírni. Schuman egyik barátja mégis megkísérelte, és Liszt bécsi hangversenyeiről ezeket írta: „Benyomásaink sokkal frisseb­bek, sokkal hatalmasabbak s mondhatnám, váratlanabbak, semhogy meggondoltan ítélhet­nénk. Az általános mértéket itt nem alkalmazhatjuk; mert a gigá­szi egyéniség, ha nehezen is, de megmagyarázható; magát a szel­lemet, a zseni leheletét érezni le­het csak, de leírni nem. Képzeljen el egy keskeny vállú, sovány fia­talembert, kinek hosszú fürtéi szemébe és nyakába omlanak. Ar­ca szellemes, élénk, Halvány, vég­telenül érdekes; szeme elárulja minden érzését; társalgás közben villogó vagy telve melegséggel; beszédmodora fanyar, szaggatott. Ilyen ő a mindennapi életben. Ha zongorához ül, először végigsimít­ja kezével a haját, tekintete meg­merevedik, felsőteste meghajlik s csupán a homlok s az arc kifeje­zése árulja el érzelmeit. Játékát Simái Mihály: HÍVOGATÓ Gyerünk, gyönyörűin, a hegyekbe. Az erdei útra, szívem, arra, amerre a kék remény meg a zöld magány terem, ahol dal szökdel az ágakon s a földön kék szerelem, gyerünk, gyönyörűm, a hegyekbe, a csókos utakra, szívem! Nem lesz a kezünkben nagy batyu sem a szánkon sok beszéd. A forrást fogjuk hallani csak meg az ágak énekét. Mit bánjuk majd, ha lomha gallyak meg-megrántják a kezünk; — futunk táncolva a fény után, amelyet szétnevetünk... Gyerünk a hegyekbe, kedvesem, a csókos utakra hamar, arra, amerre kék a remény és szürkés-rőt az avar; ahol dal csobban a csermelyen s míg mellénk lép a magány, hang nélkül kacag a bodzafa a csönd hegyoldalán. lehetetlen elképzelni, azt hallani kell.” Bécsből Pestre diadalmenet volt az útja. Mindenütt ünnepük és Liszt honfitársai között boldog na­pokat talált. Azután újra európai körútra indul és — mindenütt — legtöbbször jótékony céloknak ja­vára adja hangversenyeinek óriási jövedelméig Bárhol, bármerre is járt, mindig hangsúlyozta magyar származását és azt, hogy mennyi­re szereti „messzi hazáját”, „isme­retlen barátait”, „nagy, szomorú családját”, melynek fájdalmas „panasza visszahív”. Végtelenül szerette az embereket, és a nép egyszerű fiai megértették őt. Mondják — és ez a történet igaz —, hogy egyszer Zichy Géza gróf vendége volt Tetétlenben, ahol a zsellérek annyira szívükbe zárták, hogy amikor utoljára járt ott, valóságos ünnepléssel fogad­ták. Szeretetük viszonzásául ked­vükre zongorázott nekik, és meg­vendégelte őket. Amikor elbúcsú­zott'tőlük, egy galambősz öreg zsel­lér így szólt a világhíres muzsi­kushoz: „Hogy hogyan hínak uram, azt megmondta a méltósá- gós grófunk, hogy mit tudsz, azt megmutattad, de hogy ki vagy, uram, azt csak mi, szegény népek tudjuk!” Hozzáfűzik a történet­hez, hogy Liszt ott, akkor köny- nyezve csókolta meg a varkocsos, öreg parasztot... Barátai mindig hangsúlyozták, hogy bár Liszt császárokkal, királyokkal és feje­delmekkel „parolázott”, szíve sze­rint azonban a legalacsonyabb sorban levőket szerette. Ez az ér­zés átívelt egész életén, ezt nyo­matékkai hangsúlyozzák életrajz­írói is, bárkik is voltak azok. És itt térjünk ki Bartók Béla soraira, idézzünk néhány monda­tot a Magyar Tudományos Aka­démián elmondott székfoglalójá­ból: Liszt egész gondolkodásának, világnézetének legpontosabb tük­rét magában műveiben találhat­juk. Optimizmusát legjobban azok a „Verklärung”-szerű zárórészek fejezik ki, amelyek annyi nagyobb szabású művében vannak meg. Hogy korát, a romantikus XIX. századot minden javával, minden túlzásával nem tagadta meg, az emberileg nagyon is érthető... Kö­telességünk ennek a nagy művész­nek egész működésére hálásan visszaemlékezni...” Nem lehet elégszer ismételnünk Bartók Béla szavait: kötelessé­günk ennek a nagy művésznek egész működésére, teljes életmű­vére hálásan visszaemlékezni. Ezt tesszük most is, halála 75. évfor­dulóján, és ennek a hálás emlé­kezésnek jegyében rendeztük meg ez év májusában a Békés megyei „Zenei Hónapot” is, melynek so­rán Liszt Ferencet és Bartók Bé­lát ünnepeltük. Városainkban és községeinkben negyvenkilenc al­kalommal csendültek fel e két muzsikus-zseni művei, és ezeken a hangversenyeken több mint tíz­ezer hallgató adózott el nem múló emléküknek. „Sohasem törődtem azzal, hogy elterjednek-e műveim, vagy nem” — mondotta egyszer pályá­ja csúcsán Liszt Ferenc. Nem is kellett törődnie! Nem, mert mű­vészete nem ismert semmiféle korlátot, áttört mindenen és diadal más áradással hódította meg az " egész világot. És ez a hódítás, ma, amikor egyre több alkalom nyí­lik arra, hogy mind többen és töb­ben megismerjék — ez a hódítás csak erősödni fog, s betölti a szí­veket muzsikája csodálatos va- ' rázslatával. Kiss Zoltán:. Sorok apámról, aki fiának vállalt engemet, akit apámul úgy fogadtam el, miként az évek sürgető szóval, ráérős kézzel teregettek ki fél világ előtt, akit anyám is apámként ölelt, s apámként szidott, púkor a gondok varjúcsdpata károgott süppedt , v hajlékunk felett. Apám, ki ritkán fenyített kézzel, meleg öl helyett kabátot adott, s dolgos kedvéből csiholt rám szikrát. Apám, ki forró kaszát vont tarlón, s fagyos csákány-nyél vezette dermedt sínszálak között. Mózesként kelt át gondok tengerén. Nádpálca helyett kilós vasat és mázsás terheket cipelt a vállán. Apám, ki ébren várta a hajnalt, tudta, hogy jön a megváltó, s végre feloldja bűnök nehéz láncait. Megérte. Készt kért, hasított a földből, s könyv nékül-tudta, mit ér az „enyém”. Apám, ki szántott, új törvényt ír a megtiport földnek ón-lapjaira. Magot szórt, vesszőt dugott a földbe. Művelni nem rest, de ha forr a must kerülné messze lábbal a hordót. Apám, ki értem tűzbe tenné tán mid a két kezét, apám, ki tűrni, várni megtanult, ám a szép szót a zsákokhoz méri. Tiborcok sugallt ösztöne óvta, védte a bajtól, ösztöne emelt börtönül falat vára köré és zárta el lítját amely kivinné sugaras térre, hol megütközni gyűltek seregek. Seregnyi új és seregnyi újabb Dózsa-nép vonul. Néhol a sorok megszakadt lánca zavarja a friss lázas ütemet. Látja, hogy itt-ott elvétik a lépést, a zászlójuk selyme felvert porba lóg. Kiterjedt mezők fia vagyok én. Apám, ki lép már, tanulja a járást, apám, ki véle lépi át a mezsgyét; magot vet jó föld barázdáiba, s kelését várja minden hajnalon. Szekeres István: f Vártalak fülledt nyári éjszakákon, mikor szememre nem lopódzott álom. Vártalak. — S vágytam a forró tücsökmelódiát, mely csendesen szólott az ablakon át. Nem jöttél. — De egyszercsak ott teremtél hirtelen: képzelet-varázs az álom-egeken Te voltál... — S lebegtél mint nyári forróság felém egy naptól fogyó alkonyat kezdetén ... Sass Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents