Békés Megyei Népújság, 1961. július (16. évfolyam, 154-178. szám)
1961-07-30 / 178. szám
Péter atya ájtatos elmélyüléssel álldogált a feszület előtt, zsírpár- nás kezeivel lágyan magához ölelve a breváriumot, szolgai alázatossággal, tanácstalanul nézett fel Krisztusára, tőle várva segítséget, ítlert az kellett volna most nagyon. Ez a jó időjárás — hála a sck imádságnak — meggyorsította a növényzet fejlődését. A kukoricáét is. Meg a gyomnövényekét is. Hát ez okozta nála a gondot. Na, nem kell azért azt gondolni, hogy Sándor atya kopaszodó feje a tsz kukoricája miatt vetett ráncot. Azt ugyan fölverheti tőle a gaz, nem okozna neki különösebb bánatot. De az ő kukoricája... Ott terült el a község közepén, a harangláb tövében egy magyarhold- nyi jó föld szépen bevetve, w Hogy az övé volt-e a föld, vagy a Hjékességes kegyelet és a tanács szemhunyása folytán maradt egyházi kezelésben, ki tudja? Nem is kereste senki, a köztudat úgy könyvelte el, hogy az a katolikus papé és kész. Még a párttitkár is úgy vélekedett, hogy kár volna zt a tulajdonjogot bolygatni, mert sok {live van ám a szép beszédű papnak. Nagyon érti a szót csavarni, azt meg kell hagyni. A múltkoriban is mit ki nem talált. Az orvost soha nem látott Sámli János bátya halálát érezve elüzent a papért. Felesége meg nagy ijedtében — hogy egyedül marad a világon —, orvosért sza- lajtott. Az orvos érkezett elébb, mert a motorkerékpár jóval gyorsabban halad, mint a feszület után ájtatosan ballagó pap. — Tüdőgyulladás — állapította meg az orvos és rögtön beadott egy adag penicillint a betegnek, aki az elmúlás gondolatával barátkozva, szótlanul tűrt mindent. Neki már úgyis mindegy... Hadd lyugtassa meg hát az asszony is a lelkiismeretét. Alighogy az orvos elment, mintegy váltásképpen megérkezett a pap. Sámliné keservesen felzokogott, a beteg erőlködve keresztet vetett, majd felvette az utolsó kenetet és utána megnyugodva várta a halált. Ahhoz képest egészen jól aludt, és reggel nieglepődve állapította meg, hogy háldokló létére viszonylag igen éhes. Ez volt csütörtökön, és vasárnap már a misére is elment, ahol a pap ráfogta az utolsó kenetre Sámli János „csodálatos” gyógyulását, amelynek híre aztán fokozatosan növekvő legendaként járta be a községet. ' Szóval értette a maga malmára hajtani a vizet. Így aztán az a föld-ügy csak háborúságot okozna a hívők és nem hívők között, márpedig erre semmi szükség. Különösen most, hogy szövetkezeti község lettek. Soha jobban nem kellett az egyetértés, egye fene hát azt a kis földet... így aztán annak gondja a pap nyakába szakadt. Szépen zöldellt a kukorica, de rengeteg gyomot is nevelt az éltetadó idő. Reggeli sétái alkalmával mind aggodalmasabb tekintettel szemlélte az el- burjánzó gyomnövényeket. Valamit tenni kell. Itt az imádság semmit sem segít. Meg kellene kapálni. Azaz, dehogy kapálni, micsoda gondolat... kapáltatni... Csak az meg pénzbe van. A pénz pedig nagyon nehéz helyen volt nála. Fogához verte a garast, kuporgatott,: maga sem tudta volna megmondani, hogy kinek. — Öh Uram, csak most az egyszer segíts még — fohászkodott bizonytalan suttogással... Hát így nem lesz kapálás, valami mást kellene kitalálni. De semmi okos dolog nem jutott eszébe. — Ebből kiadás lesznyögte kínjában és bosszúsan hessegetet.t el magától egy szemtelen legyet,- amely mit sem törődve a szentéletű ember földi gondjaival, minduntalan annak kopaszodó fején tartott pihenőt. A hessegetés után — ő, Uram bocsá’ — éppen felemelte a breváriumot, hogy agyoncsapja vele a pogány jószágot, amikor magas fejhangon valaki énekelni kezdett: „Szent vagy Uram, sze-ehent vagy...” Ölésre felemelt keze megmerevedett. Juli néni volt, a pap jó erőben lévő gazdasszonya. (A rossz lelkek suttogtak is valamit, de hát isten neki...) A fő az, hogy istenesebb gazdasszony nem volt nyat ér... A jóllakott emberek elégedett szuszogásával szobájába vonult, és leheveredett a sezlonra. Közben eszébe jutott, hogy nem is imádkozott, de nagyon jól feküdt és úgy döntött, hogy majd inkább felkelés után kipótolja. Így aztán csak kéresztet vetett, és a világ folyásával teljesen megelégedett istenszolgát rövid idő múlva elnyomta a végtelen buzgóság. Másnap, amikor szokott reggeli sétáját végezte, jóleső érzéssel látta, hogy kapálják a tengerijét. Egy,- kettő... négy... hat. Ez igen, ügyes asszony ez a Páliné. És milyen istenes... igazán nagyon hálás neki. Azok már messziről köszöntötték: — Dicsértessék Atyám... — Mindörökké. A pap képmutató arccal érdeklődött az asszonyok dolgai felől. Gyerekek, szülők, jószág, kitől mit, értette a módját nagyon. Az asszonyok hálásan" felelgettek. Amikor elment, Páliné odafordult a többiekhez: — Látjátok, a tanácselnök még sohse kérdezte meg tőlem, hogy van a családhét megyében sem Juli néninél, aki még főzés közben is sokszor énekelt. Mint most is. Istenes asz- szony... ist... Felvillanó gondolatától a pap hirtelen felkiáltott: — Óh Uram, bocsásd meg gyarló szolgádnak hitetlenségét... Köszönöm uram, óh köszönöm, hogy segítettél, hogy nem hagytál el bajomban... Hogy erre eddig nem gondolt... Az istenés asszonyok... vannak vagy hatan... azok segítenek, megkapálják a tengerijét... csak úgy, „isten nevében”. — Köszönöm uram, hálálkodott újra az agyát megvilágosító „isteni” szikráért, majd gyorsan elhadart még egy miatyánkot és elindult. Melyikhez is menjen előbb... Talán Pálinéhoz... Igen, az lesz a legjobb. Az ősszel is elsőnek íratta be gyerekeit a hittanra. Utána jöttek aztán a többiek. Csak most is jöjjenek... Jó óra múltán a pap megelégedett arccal igyekezett hazafelé. Minden rendben van, holnapra Páliné megszervezi a „gyülekezetét”, sőt amikor a két gyereknek egy-egy nyalóka is előkerült a reverenda zsebéből, az asszony könnyekig meghatva mondta: — A többi kapálásra se legyen gondja Atyám, majd mi elintézzük— Lányom, Istennek tetsző dolgot cselekesztek, dicsértessék az Ő neve... — Mindörökké... Igen, ez kétségkívül jól sikerült. Nem volt rossz befektetés az a kéj nyalóka sem. Elmosolyodott. Hja kérem, az emberek szívéhez vezető út megtalálásához érteni kell... A siker hatására még a szokottnál is jobb étvágya támadt. Nagyszerűen beebédelt. Hiába, ez a Juli néni mindenféleképpen araPéter atya pedig folytatta sétáját. Ezeken a reggeli sétákon hintette a magot. Megsimogatta az iskolába menő gyerekek fejét, a munkába menő felnőttekkel, a piacra igyekvő asszonyokkal — már akikkel lehetett — váltott egypár szót. Nagyon jól tudta, hogy egy néhány jó szó semmibe sem kerül, de nagyon sokat kamatozhat. Hát igen, ami igaz, igaz, eddig hálistennek nem panaszkodhat. Még vannak — hívei. Az a vasárnapi pár csirke is mindig előkerül valamelyiktől... Ebéd után újra kiment a tengeriföldre. — Tíz perc pihenő leányaim, mindenki iszik egy jó málnát... Az asszonyok örömmel vették körül, és megindultak a közeli italbolt felé. Nagy Gergely, a csapos ugyancsak elcsodálkozott, amikor a kipirult asszonyoktól körülvett pap határozottan rendelt: — Hat kismálnát kérek... Míg a szörpök készültek, elő is vakarta a pénzt. — Hatszor kilenc ötvennégy — számolt magában. — ötnegyven — tette le a pultra a pénzt. — Köszönöm — udvariaskodott a csapos, az aszonyok pedig szájukat törülgetve hálálkodtak a kenetteljesen mosolygó papnak. Ez a jelenet a későbbiek folyamán még két kapáláskor megismétlődött, és hála a jó befektetésnek (meg a Teremtőnek) húsz mázsa kukorica került ősszel a papiak padlására... Csak jó az isten, segíti a hívő lelkeket... * A tél bizony nagyon hosszú volt, de azért szépen lassan csak megérkezett az új tavasz is. A kertek felől almavirágillatot terelgetett maga előtt a lágyan siMuesi József: r()e^éhUare az ulmaáqon A szövőlepke falánk hernyóját Poroztam hévvel már másodjára, S a délelőtti nap növő melege Szétömlött lágyan az almaágra. Ablakom előtt állott a vén fa, Hamvas gyümölccsel gazdagon áldva, Szerető szemmel néztem dús ágát, Állva az aranyló napsugárba. Egy halk dobbanást hallottam akkor. Egy méh megrezzent a petúnián, Egy érett alma hullott a földre, Egy vékonyka ág meghajolt a fán. A halk dobbanás után verébharc Kezdődött ott fenn. Nagy volt a lárma. Két veréb búbolt egyet, az árvát, Míg a fészkén ült ennek a párja. Nosza, kirepült az is a zajra! Hím a hímnek, nőstény a nősténynek. Azt hittem, már sohasem lesz vége Ennek a hangos verébzenének. A csendes almáfán dúlt a nagy harc. Mondták, adták egymásnak szaporán. Néztem, ki lesz a győztes az ágon, Melyik eszik majd a másik torán. S ím a támadók kötelet oldtak. örültem a védők győzelmének. Törjön derékba minden támadás, Dicsérje a védőt hősi ének! Cs. Szabó Pál: L u I u (Vladár Lajos emlékére) Kis nyeszlett vigéc volt. Negyven éves. Tarka képekkel házalt szüntelen. Éhes gyomorral, szúrós szakállal botorkált keresztül az Életen. Zsebében mindig egy rongyot hordott, mit úgy őrzött, mint drága, nagy kincset, azzal törölte cipője orrát, i ha eladott egy silány, csúf giccset. Büszke volt nagyon az őseire! (egyik nagybácsija miniszter volt) és mikor agyában kigyúlt a rum, csillogó szemmel, vadul szónokolt. Kék, dermedt kezét didergős télben, öreg kályhámnál melegítette, bizarr, fantaszta kalandjaival fáradt lelkemet felüdítette. Már tudom: többet nem jössz el Lulu! nem nyomja keskeny vállad a ráma, az életed fájó borzalom volt, halálod szörnyű, fenséges dráma. Sapkád, mit eladtál, mert „kicsi” volt, még most is itt alszik a fogason __ mó kás, eltűnt arcodra gondolok és sírok a ködbehullt alkonyon. mogató tavaszi szellő, a kerítések mellett orgonabokrok kínálgatták fehér és lila fürtű virágaikat. Péter atya reggeli sétája közben éppen azon elmélkedett, hogy szépen felment a kukorica ára, érdemes volt kitartani vele, amikor Páliné köszöntötte: — Dicsértessék Atyám... — Mindörökké leányom. Hova- hova? — Kukorica után járok... Baji- éknál tán van... — Sohse keresd leányom, hiszen nekem is van. Mennyi kellene? — Hát olyan két mázsányi... de a többieknek is igencsak kéne... Majd megkérdezem őket — lelkendezett az asszony, és már indult is, amikor hirtelen eszmélve a hangjában kis röstellkedéssel visszafordult: Mit mondjak atyám, akinek kell..., hogy mennyi lesz mázsája? — Hm. Nektek... négyszáz forint, négyszáz leányom... — Igen... Négyszáz... dicsértessék — és az asszony elsietett a „jó” hírrel. Péter atya pedig hatalmasat szippantva a friss tavaszi levegőből, kezét hasán összefonva, megelégedetten suttogta maga elé: — Uram, végtelen nagy a Te kegyelmed... 0. Kovács István
