Békés Megyei Népújság, 1961. június (16. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-11 / 136. szám
4 a ÉP ÚJ SÄG 1961, június 11., vasárnap Napfényes szombat délután egy ősz hajú mSPFBNYES SZOMBAT délutánokon, vasárnapokon Békéscsabán gyakran látná egy kedvesen mosolygói galambősz hajú festőművészt, amint állvánnyal, ecsetekkel és festékkel felszerelve a szabadba igyekszik. Ilyenkor nem szereti a műtermet, távol a város zajától, magányosan festeget a Körös-part egy csendes zugában. Egyik vasárnap hosszan figyeltem munkáját. Érdekes látvány volt, amint keze nyomán lassan felismerhetővé vált a táj, amely munkára ihlette a művészt. Később közelebb bátorkodtam, s beszédbe elegyedtünk. Szavaimra lassan, megfontoltan válaszolt, mintha meg akarná szűrni a mondanivalót. Szűkszavú információjából megtudtam, hogy Aradon nevelkedett. Már gyermekkorában nagyon szeretett festegetni, rajzolni. Szerencséjére olyan művészetpártoló építészhez került inasnak, aki megengedte, hogy a napi fárasztó munka után rajzolgasson — ha van mire. — Tizenkilencben vöröskatona volt, s utána Békéscsabán talált menedéket. — Beszélni nem igen szeretek — tette félre egy pillanatra az ecsetet. — Jobb szeretem, ha mondanivalómat képekben fejezhetem ki. De ha érdekli a munkám, szívesen látom otthonomban. így kerültem Miklós István békéscsabai festőművész lakásába, ahol fiatalos, barátságos felesége szívesen adott bővebb felvilágosítást. Nagyon meglepett a szobák falán lévő képek halk színe, franciásan finom tónusa. Minden kép egy-egy eredeti elgondolás. Úgy érezzük, hogy egy őszinte ember, igaz művész szól hozzánk, aki le sem tagad, hozzá sem tesz ahhoz, amit lát. Feltűnően sok a munkát, a munkásember életét, pihenését bemutató művészi alkotás. Miklósné, mintha csak kitalálta volna gondolatomat, egy csomó katalógust, megőrzött sárga újságlapot tett elém. Egy régi újságban dűltbetűk- kel szedett idézet ragadta meg a figyelmemet: „A MUNKÁT AKAROM megfesteni, ez az én örök témám” — jegyezte le az újságíró Miidós szavait. Pedig ez a témaválasztás a felszabadulás előtti időkben nagyon megnehezítette egy proletárfestőművésznél származású művész érvényesülését. Az első kiállításon például az orosházi szűcsökről, a csabai téglagyári munkásokról, a mezőn dolgozó parasztokról, kenderesi parasztviskókról készült festményei gróf Almássy Denise és máj hasonló „nagyságok” imádkozó nőkről, unatkozó kisasszonyokról festett képei között kerültek bemutatásra. Később Szegeden, Gyulán, Budapesten a Műcsarnokban. az Ernst Múzeum reprezentatív kiállításán ismerhették meg Miklós István finom ízléssel készült alkotásait. A harmincas évek közepén az őstehetségek budapesti kiállítása után Hágában és Londonban is bemutatták Miklós festményeit. A fizikai munkából tengődő művészről elismerően írtak a budapesti, az aradi és viharsarki lapok. Régi újságokból tudtam meg azt is, hogy az MKP Békéscsaba városi bizottságának javaslatára 1947-ben „örökbefogadta” a város Miklós Istvánt, számára havi 300 forint járadékot szavazott meg, hogy minél több időt fordíthasson festészetre. (A járadékról később lemondott.) Nem felejtették el, hogy milyen nagy szerepe volt 1945-ben az első kiállítás megrendezésében, ahol haladószellemű művészek alkotásait mutatták be az új közönségnek. AZÓTA SZAMOS KIÁLLÍTÁSON láttuk műveit, intézmények, magánlakások falain hirdetik megváltozót életünket képei. Az alföldi képzőművészek legutóbbi kiállításán már nemcsak a műveivel találkozhattunk: a katalógus címlapján olvashattuk, hogy: rendezte Miklós István festőművész. Ezen a kiállításon — ami felszabadulási pályázat is volt egyben — munkásságát pénzjutalommal is elismerte a megyei tanács. Találóan írta róla egyik régi pesti lap: „Témáját mindig a proletárok világából meríti. Mély együttérzéssel, szeretettel örökíti meg a becsületes munkást, de maró gúnnyal festi a lumpenproletárt és a kényeskedő kispolgárt.” Ma már szebb, emberibb életkörülmények között örökítheti meg a munkást, a parasztot, a szépülő várost egyaránt a festőművész — akit „Atya” néven becéznek ismerősei, jóbarátai. Ary Róza ömLik a víz, segít .fenek! — Mentési munkák a pénteki vihar után — ^^étköznapi feljegyzés A szerénytelenségről Pénteken délután a Békéscsaba felett elvonuló vihar után szinte percenként szólt a tűzoltóság telefonja. A város több pontjáról kértek sürgős segítséget, mert a rövid idő alatt lezúduló nagy- mennyiségű víz ellepte a lakóházakat, pincéket és az utakat járhatatlanná tette. A tűzoltóságtól a veszélyeztetett helyekre mentőbrigádok indultaik. Várhegyi Ferenc százados és Balangó János százados irányította a mentést. Sorra járták a veszélyeztetett helyeket és felmérték, hol van sürgősebb segítségre szükség. A Medoyánszky utcában a járdán csak gumicsizmában lehetett közlekedni. A lakók az ablakokból kihajolva várták a segítséget, amely nem is késett sokáig. Az udvarokban 20—25 centiméteres víz állt és jutott a lakószobákba is. Sopasics Erzsébet szobájában különösen nagy kárt okozott a víz. Beszivárgott a padló alá, amely felduzzadt, járni sem lehetett rajta. Jöjjenek hozzánk is! A tűzoltók rövid idő alatt felszerelték a szivattyút és a víz lassan megkezdte a kivonulást a lakóházakból, ahol bizony kellemetlen vendég volt. Az utcán itt is, ott is hálás szavak hangzottak el. — De jó, hogy jöttek — már nagy kárt tett így is a víz —, szólt egy asszony az ablakból az odaérkező tűzoltóknak. Csoportunk mellett kerékpáros állt meg. — Jöjjenek kérem, a Lepény Pál utcába is — szólalt meg Dem- kó József, akit a lakók futárként küldtek a mentőbrigádhoz. — A 4—8 és 12-es házban víz áll a szobákban. — Azonnal megyünk oda is — hangzott a válasz —, mindenhová, ahol segítségre van szükség. És valóban kellett is .a segítség. Itt sem lehetett bejutni a házakba gumicsizma nélkül, de volt olyan hely, ahol még az is elmerült a vízben. — Ide is kell egy szivattyú! Üljön kerékpárra és a Bartók Béla utcán álló kocsival hozzanak ki egyet — fordult a parancsnok a mellette álló tűzoltóhoz. — Gyerünk tovább! Három vagon mész veszélyben A Sztálin úti 1301-es TÜZÉP udvarán már dolgozott egy motor. Itt volt a legsürgősebb segítségre szükség. A vihar után a szomszédos térről az udvarra zúdult be a nagytömegű víz. Volt olyan hely is, ahol 35—40 centiméter magasan állt. A legveszélyeztetettebb rész a mészraktár volt, ahol három vagon oltatlan meszet tároltak. A víz teljesen körülvette az épületet, beszivárgott az ajtókon, s ha a tűzoltók nem érkeznek idejében, a mész begyullad. A telep dolgozói addig sem maradtak tétlenül, míg a tűzoltók kijöttek. Mikor látták a veszélyt, Hrabóvszki András telepvezető, Fajó János éjjeliőr és a többiek gumicsizmába bújva talicskával, vödrökkel hordták a homokot az épület ajtajaihoz, hogy megakadályozzák a víz betörését a nagymennyiségű mészhez. Járhatatlan utcák A Vécsey és Szigligeti utcát faltól falig teljes szélességben 25—30 centiméteres víz lepte el. A mentőbrigád kocsija be sem tudott menni a felázott talajra. A lakók kétségbeesetten várták a mentést. Amikor megérkeztek, megköny- nyebbült sóhaj és könnyes köszönet fogadta őket. Hogyne, hiszen volt, akinek a bútora, kis otthona állt már a vízben. Özv. Hrdlicska Györgyné kis lakása — mely a legalacsonyabban fekszik — szinte megközelíthetetlenné változott. Az idős asszony könnyezve fogadta az odaérkezett tűzoltókat. A víz már kárt tett a bútorokban is. A mentőbrigádnak itt nemcsak a vizet kellett elvezetni, hanem a bútort és a belső berendezéseket is menteni. Nehéz volt a munka — a súlyos szivattyút kézben vitték be az utcába —, de mindenütt a lakók hálája és köszöneté kísérte a derekasan dolgozó mentőbrigádot. — A Puskapor utcában áll a víz az udvarokon! — Kerékpáros fiatalember állt meg mellettünk. — Jöjjenek ki hozzánk is — szólt. — A lakásokba is betört? — Nem. — Akkor legyenek még egy kis türelemmel, kimegyünk, de előbb oda kell mennünk, ahol nagyobb szükség van ránk — volt a válasz. Az esti órákban már minden veszélyeztetett területről fokozatosan apadt a víz a tűzoltók munkája nyomán. A városban öt helyen dolgoztak a szivattyúk, még a késő éjszaka is. Reggelre pedig újra kisütött a Nap, és a felzaklatott kedélyek is megnyugodtak. Derekasan dolgoztak tűzoltó mentőbrigádjaink, és nemcsak a tűz, de a víz pusztításának megakadályozásában is jelesre vizsgáztak pénteken este. Kasnyik Judit Végtelenül bosszant, ha valaki fenn hordja az orrát”. Bár azért, hogy engem bosszant, kár volna ceruzát is koptatni, emiatt nem szőnek kevesebb selymet, és nem terem kevesebb cukorrépa. De azért már kevesebb selymet szőnek és szűkebben lesz a cukor, ha a művezető „hordja fenn az orrát”, és mondjuk a szövetkezeti brigádvezetö, mert ezért már sokan bosszankodnak, mérgelődnek, ilyenkor immel-ámmal mozognak a kezek és lassabban jár a kapa is. Nincs ez másként máshol sem. Igaz, más előjellel, de társadalmi hatása ugyanolyan káros. Mert ugyebár, ha a tanácselnök „hordja fenn az orrát”, emiatt a kapa ragyán nem jár lassabban, de akadozik a gazdasági és más ügyek intézése, mert ezért sokan bosszankodnak az apparátuson belül, összesúgnak-búgnak: úgy jár-kél és úgy beszél, mintha csak ő volna valaki. S ilyenkor az emberek energiájának egy része elfecsérlödik, fő figyelmüket nem az ügyek intézésére fordítják, és megkésve jutnak el a gazdasági, kulturális és más intézkedések a megfelelő helyre. S ilyen módon társadalmi kihatása szerteágazó, a gazdasági és a kulturális élet valamennyi ágában érezteti rossz hatását. Arról van szó: társadalmilag minél összefüggőbb munkakört tölt be valaki, annál szélesebb körben hat emberi magatartása. Erről soha nem szabad megfeledkeznie senkinek, aki szocialista társadalomban valamilyen vezető munkakört tölt be. S arról sem, hogy a szocialista társadalomban a v e z e tő beosztás nem más,mintanép szolgálata. A tőkés társadalomban ez másként van, ott a vezető beosztás hatalmat jelent, milliók feletti uralkodást. Nálunk a hatalom a millióké, a vezetők nem mások, mint a milliók megbízottai. Lényegében, amikor valakin a szerénytelenség válik uralkodóvá, amikor „fenn hordja az orrát”, e kettő közötti különbség homályosul el benne, a kapitalista társadalomban törvényszerűen meghonosodott hatalmi gőg uralkodik el rajta. Miért? Mert a szocialista vezetőtípus kialakulása közben hatnak azok a jellemvonások is, melyek a tőkés társadalom vezetőiben egy évszázad alatt sűrűsödtek össze, amelyektől senki nincs légmentesen elzárva, mint ahogyan a régi szokások is megvannak. S ha nem erősítjük magunkban állandóan a fejlődő, a magasabbrendű társadalom alakuló „szabályait”, nevezetesen a szerénységet is, akkor fel-felbukkan bennünk a régi, és elnyomja az újat. S nem túlzók, amikor azt mondom, hogy egy- egy ember magatartása visszatükrözi, mennyire érzi a felelősséget az emberek, a dolgok iránt. Lehet, hogy paradoxonként hangzik: aki „fenn hordja az orrát”, a szerénytelen ember soha nem érez annyi felelősséget, mint amennyit szavakban kifejez, mert csak a felületen mozog, a gőg nem engedi, hogy az aprónak tűnő dolgokat észrevegye. Hogy képletesen fejezzem ki magam: gyönyörködik a felépített többemeletes lakóházban, és eszébe sem jut, hogy utánanézzen, zárnak-e a vízcsapok. Ez kifejeződik az emberekkel való érintkezésében is. Soha nem ér rá, mindig a nagyon elfoglalt embert mutatja, futtában érintkezik másokkal, hanghordozása pedig olyan, mintha kiejtett szavai fénnkölt igék lennének. Holott egy pipafüstöt sem érnek, mert nyomukban nem pezsdül meg az élet, hanem nyomottá teszik a környezetet. Mondom, ha csupán engem bosszantana, ha valaki „fenn hordja az orrát", kár volna ezért a ceruzát is koptatni. De a szerénytelenség, a gőg teljesen kivetnivaló a szocialista vezetők jellemvonásaiból, mert nem vonzza az embereket, hanem taszítja, nem serkenti az embereket, hanem visz- szahőkölteti. Ezért szólok erről a nyilvánosság előtt. Még akkor is, ha csak néhány embert kezd hatalmába keríteni, hiszen a szocializmust építeni nem jelent mást, mint hűen szolgálni a népet, amely az anyagi javak létrehozója. Ez a forrása a társadalmi haladásnak, a jólétnek, mindennek. Semmi oka tehát senkinek, hogy „fenn hordja az orrát”, ellenkezőleg: minden képességével mozdítsa elő, hogy minél több selyem és cukor legyen. Ezt pedig jól csinálni csak szerényen lehet. Cserei Pál Nyári táborozásra, vendégszereplésre készül az eleki négynemzetiségü együttes A magyar, román, szlovák és német nemzetiség lakta Elek termelőszövetkezeti község 90 tagú nemzetiségi együttesének négy nyelven szereplő énekkara, tánc- és színjátszó csoportja színvonalas műsorával külföldön és hazánk különböző tájain sokszor aratott már nagy sikert. Az együttes a nyári hónapokban sem tétlenkedik: vendégszereplésükkel főleg a nemzetiségi községekben szereznek felejthetetlen estéket a lakosságnak. Az eredeti román, szlovák és német népviseletben bemutatott népitáncokat nagyon kedvelik az alföldi falvakban. Őszre egész estét betöltő, új műsorral készülnek. Érdekessége lesz a magyar, román, szlovák és német népitáncok azonosnyelvű kórusaláfestése, amit az énekkar szolgáltat. Tímár Sándor budapesti és Born Miklós békéscsabai koreográfus irányításával már megkezdték a próbákat s a műsor egy i-észét bemutatják augusztus 19—20-án Gyulán, a nemzetiségi együttesek országos találkozóján. A táncegyüttes nyári táborozásra készül: Hajdúszoboszlón vagy a I Bükkben a szórakozáson kívül naponta gyakorolják az új tánckom- I pozíciót.
