Békés Megyei Népújság, 1961. június (16. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-11 / 136. szám

IMI. Június 11., vasárnap NÉPÚJSAG 5 Véres tragédia az őserdőben A piranhák felfaltak tizenöt embert Hatvanöt méhcsalád tragikus utazása A közlekedésügyi miniszter Idevonatkozó rendelete értelmé­ben a szállításra feladott méhe- ket azonnal szállítani kell és er­re a célra személyvonatot is fel lehet használni, mert erős méh­családoknál könnyen fordulhat elő fulladás. Ez be is következett, mert május 30-án hajnali 3 óra­kor lezárt kaptárakat a hajdúbö­szörményi MÁV állomáson, az Ígért 12.18 óra helyett jóval ké­sőbb, 18 órakor indították útnak Murony felé. Debrecenen át elő­ször Szolnokra került a szállít­mány, holott a méhészek a fu­varlevélben Száj ol on át kérték a továbbítást. Ez is késedelmet oko­zott, miként az is, hogy az ígére­tek ellenére egyes állomáson to­vább vesztegeltek a kaptárszállí­tó vagonok, mint szabad lett vol­na, s így történt, hogy csak más­nap este (19 órakor) ért a szállít­mány Muronyba. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a méheknek több mint 50 százaléka elpusztult, a kár 40 ezer forint. Nem egy méhész, látva szeretett állománya pusztulását, könnyezett. A sajná­A világűrből állandóan „bom­báznak’- bennünket, anélkül, hogy észrevennők. Földünkre nap mint nap nem kevesebb, mint tízezer tonnányi csillagpor hull, vagyis annyi, amennyivel kétezer darab középnagyságú teherautót lehetne megtölteni. Időnként nagyobb „morzsák” is hullanak. Még szerencse, hogy az óriás-meteorok, amelyek mély krátereket szakítanak a föld kérgébe, csak igen ritkán for­dulnak elő; többnyire kisebb darabokról van szó, amelyek még akkor is észrevétlenek ma­latos eset oka a szállítás irányí­tó MÁV-dolgozók hanyagsága, nemtörődömsége. Kérjük az ille­tékeseket, olyan felelősségrevonást alkalmazzanak, amely véget vet az ilyen és ehhez hasonló lelkiis­meretlen és a népgazdaságnak is kárt okozó munkának. Petrás József Békéscsaba 0 A békési gimnázium életéből Most, hogy az évzáró elkövet­kezett, érdemes visszapillantani az iskolánk évközbeni életére. Ami a legmaradandóbb benyomás részünkre, diákok részére, az az, hogy a politechnikai oktatás révén diákok és munkások közel kerültek egymáshoz. Már második éve, hogy minden hét péntekjén gyakorlati munkát végzünk a gép­állomáson. Kaptunk egy kiselejte­zett gépkocsit, megjavítottuk, s vezetni is tanulunk rajta. A lá­nyok a helyi szabó ktsz-be jártak el, ahol női- és gyermekruha-sza- bást tanultak. Maguknak szoknyát készítettek, annyira elsajátították ezt a mesterséget. Aztán közösen voltunk üzemlátogatáson a bé­radnak, ha történetesen nem a tengerbe, vagy lakatlan vidé­kekre esnek. Ez az oka, hogy a meteoritok nagy része elvész a tudomány számára, holott sok érdekes felvilágosítással szol­gálhatna távoli égitestekről, s az ottani életről. Washington­ban nemrég központot létesítet­tek, ahol nemzetközi méretek­ben akarják megszervezni a meteoritok felkutatását és ösz- szegyűjteni a róluk készült je­lentéseket. (A „Schweizer IHustrierte”-bc>l) késcsabai csibekeltetőben meg a hidasháti hibridüzemben. így ta­nultuk és tanuljuk mi fiatalok megbecsülni a munkát, mely em­berré tette az embert. Király István a békési gimnázium tanulója ff Szakszervezeti veteránok Hajdúszoboszlón Négy öreg építőmunkást, köz­tük engem is beutalt a szakszer­vezeti központunk május végén Hajdúszoboszlóra, üdülni. Talál­koztunk itt néhány budapesti és más országrészbeli szaktárssal, így együtt aztán nagyon jól érez­tük magunkat ezen a modern, egészséges, szép gyógyüdülőhe­lyen. Miként már annyiszor a felszabadulás óta, most is érez­tük. hogy milyen gyötrelmes, si­vár volt a múlt, s hozzá képest ragyogó a jelen! Miklya Pál Békéscsaba ff Másfél évezredes lelet Kardoskúton Községünk határának parto­sabb részein csaknem mindenütt megtaláhatók az időszámításunk utáni első századokban itt élt — iráni származású —szarmaták te­lepülésének a nyomai. Legutóbb például Bubik József telkén, vá­lyogveréskor szarmatakori gödör­re leltünk, melyből üveggyöngy, vaslándzsa, edénycserepek és ál­latcsontok kerültek elő. Provinci­ális római eredetű terra sigilata edénytöredékre is bukkantunk. Ez a lovas-nomád szarmaták és a római birodalom közt fennállott kereskedelmi kapcsolatok ismere­téhez nyújt adatokat. Ifj. Olasz Ernő tudományos kutató, Kardoskút Az Amazon menti beláthatatlan őserdő, a Zöld Pokol, mint sokan nevezik, április 7-én egy újabb véres dráma színhelye volt. A Pu­rus folyón történt az eset, mely Peruban ered és Manaus városnál ömlik az Amazonba. E folyócska pártján, az őserdő szívében sok kis település sorako­zik. Bátor pionírok házacskái, aki­ket a meggazdagodás vágya csalt ide, az „isten háta mögé”. A Makuoin motoroshajó havon­ta egyszer végigmegy a folyón és üzenetet visz nekik a civilizált vi­lágból. E hajójárat köti őket ösz- sze Manaus várossal. Április 7-én a Makuoin szokásos útján Ma­naus felé tartott. Útközben kikö­tött néhány szétszórt településnél és összeszedett 15 utast. Köztük volt Hoze Santiago és felesége, Ms a ura Santiago. Manausba in­dultak nászútra, hogy először éle­tükben lássanak már egy nagyvá­rost is. Velük voltak még Mária és Naida Barbaros, Odette Alves és Naida Arasi, a menyasszony ro­konai. Víz alatt úszó tönkre futottak Az utazás vidáman telt. Az uta­sok lelkesen figyelték a változó partmenti tájakat. Egyszerre csak meginogtak. Néhányan elvágód­tak a fedélzeten, mások a lépcsők­re zuhantak le. A hajót erős ütés remegtette meg. Valaki felordí­tott: — Süllyedünk! Meneküljön, aki tud! A teljes sebességgel rohanó hajó összeütközött egy hatalmas, víz alatt úszó fatönkkel. A kormá­nyos a folyó iszapos, zavaros vizé­ben nem látta a veszedelmet. Az összeütközés olyan heves volt, hogy a tönk összeroncsolta a hajó oldalát. A Makuoin süllyedni kez­dett. A part mindössze 15—20 mé­terre volt tőlük. Az utasok nem sokat gondolkoz­tak, hanem a vízbe ugráltak, fél­ve, hogy a süllyedő hajó a halálba ragadja őket. Elkezdtek úszni a part felé. Egyszer csak egyikük rémülten felkiáltott: — Piranhák! Az egyik tengerész az összeüt­közés alkalmával jelentéktelenül megsérült, és most vérével idecsal­ta ezeket az alig tenyérnyi nagy­ságú, de mindent felfaló, gyilkos halakat. Egyre újabb rajok érkez­tek. A szerencsétlen tengerész 10 —20 másodperc múltán már el is tűnt a habokban. Teljesen felfal­ták. A víz színén, ahol néhány pillanattal azelőtt úszott, véres folt jelent meg. Ekkorra ezer és ezer piranha rajzott körülöttük. Az a 10 méter, ami még elválasz­totta őket a parttól, valóságos po­kollá változott. Az emberevő ha­lak másodpercek alatt végeztek áldozataikkal. Rémült sikolyok és haláihörgések verték fel a kör­nyék csendjét. A szerencsétlen em­berek egymás után tűntek el a vér­től pirosló hullámokban. Csak a csontvázaikat találták meg A partra csak egyetlen ember jutott el. Alvadó Rasi tengerész. A borzalomtól magánkívül nézte, amint utolsó útitársa végső erejé­vel megpróbálja elkergetni magá­tól a piranhák ezreit, aztán eltűnt a vízben. Rövid volt a haláltusa, mindössze 30 másodpercig tartott, s a part közvetlen közelében. Ez­után újra csend borult a tájra. Az egyik közeli település lakói, hallva a sikolyokat, a szerencsét­lenség színhelyére futottak. Azon­nal látták, hogy mi történt. A pi­ranhák még ott leskelődtek újabb áldozatokra. Alvadót elszállítot­ták a legközelebbi távíróállomá­sig. Az esetet rögtön jelentették Manausba és a belemi tengeré­szeti támaszpontra. Két óra múlva repülőgép indult a szerencsétlenség színhelyére. Kü­lönleges öltözék ü békaemberek ereszkedtek le a folyó fenekére A 15 utas csontvázát kihordták a ho­mokos partra. Csak ez maradt be­lőlük a vérszomjas piranhák tá­madása után. Alvadó Rasi jelenleg ideggyógy­intézetben tartózkodik. Égből hullott kozmikus követek „SZEGÉÉNY VAGY! Szegéény vagy!” — csúfolko- dott velem egy vadgalamb, amikor kora reggel ablakot nyitottam a tavasznak. Álomittas szemem a kedves gúnyolódót kereste, de az elrejtőzött a virágzó fák fá­tyolködében. „Nem mondasz igazat! Gazdag vagyok” — kiáltottam a hang felé és nyomatékül tapsoltam kettőt a leve­gőbe. „Hi-hi-hi” kacagott a, gerlicém és elrepült egy má­sik fára. onnan folytatta egyhangú mondókáját. Hajnali hűs szél markolt a ha­jamba, de csak tovább nézelőd­tem. Kiskertem előtt a dűlőben peckes lépésekkel nagy, piros, zsandártollú kakasom, Jancsi vo­nult. Mögötte a három: szép, sö­tétvörös tyúkjaim. Lábuk sárga, mint a viasz, tarajuk piros, mint a vér, fülük fehér, jeléül annak, hogy mind hozzá- kezdték a tojásrakáshoz. „Pityi-ko-ko” mondta mély, férfias hangon Jancsi és félszárnyát leeresztve udvarolni kezdett egy jérce- kisasszonynak... „Látod-e?” szóltam a búgó vadgalambnak, mersz-e ezek után szegénynek csúfolni? S hogy ő csak nem vonta vissza állítását, újabb bizonyítékát kerestem gazdagságomnak. Az ablak előtt tenyérnyi kertben pi­hent meg pillantásom, s az örömtől egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Az ősszel ültetett 25 tulipánom soknapi sejtelmes várakozás után kipattantotta virága­it. Piros, vörös, sárga és cirmos pompájukban, a hűs hajnalban még összecsukódott kehellyel hajoltak kelet felé, a fény felé... „Nem barátnőm, tovább nem vitázunk” gondoltam és kiléptem a házból, hogy napi teendőimhez kezdjek. AZ AJTÓ ELŐTT két boldogságtól ragyogó szempár fogadott. Dani, a fekete puli és Péter, a fehér korcs foxi közölték velem, mint minden reggelen, hogy na­gyon szeretnek engem, hűségük, ragaszkodásuk meg- rendithetetlen és változatlan. Miután nedves, hideg orrukat többször lábamhoz értették, birkózással egybekötött futóversenyt rendez­tek tiszteletemre. A játéknak csak a bársonytalpakon megérkező Soma cica vet véget. Azt végleg nem lehet kibírni két hűséges kutya-szívnek, hogy a gazda ne őket simogassa. Soma azonban nem fél tőlük. Nagy, kerek kandúrfejét oldalukhoz dörgöli, hanyattvágja magát és ásít. Rózsaszin szájában kegyetlen görbe fo­gak ülnek, kis tigris ő, jóllakott, ártatlan tigris. A gazdagság felmérése még nem ért véget. A hűs kamrába megyéig ahol a fületlen kosarakban, kimust­rált kalapdobozban aranykarikás, lázasszemű tyúkok ülnek. Egymás után emelem le őket és engedem ki reggeli etetésre. Előbb a „jókat”, az anyai kötelességgel tisztában levő­ket, akik evés, ivás, porfürdő vétele után, talán a szárnyuk alatt rejtőző stopperóra ellenőrzése után, 15 perc múlva visszatérnek fészkükre. A könnyelműek, az időt nem ismerők, a kötelesség- nemtudók borító alá kerülnek, ahol dühös méltatlan­kodás' mellett fogyasztják a reggelit. A hajnalból reggel lett, a galambbúgás el-elmaradt. Az udvar benépesült gyerekekkel, csengetés, tanítás, csengetés, szünet... Nincs idő játszani tovább a vadga- lamb-adta ötlettel: szegény vagy gazdag vagyok-e? CSAK TANÍTÁS UTÁN, mikor már elhangzott a harsány „Jónapot kívánok, köszönjük szépen a mai ta­nítást”, pillantom meg barátnőmet a kút melletti eper- fán. Mert csendben van, szótlanul tipeg az ágon és lefelé pislog a tyúkitató felé. — Gyere hát, igyál! mondom és beparancsolom a kutyákat a konyhába. Halk rebbenéssel repül a földre, aprókat lépdel és aggodalmasan pillantgat jobbra, bal­ra. Komoly, szürke selyem ruhájában, nyakán a fekete selyem szalaggal olyan, mint egy múlt századbeli templomba siető kicsi lány, aki kisérő nélkül ma elő­ször ment ki az utcára. Dél. Szinte nyári meleg és csend. A nagy barna táb­lán két vetőgép jár fel-alá. „Csa-la-má-dé -szu-dá-m -fű.” Csa-la-má-dé -szu-dá-ni -fű.” Ezt dalolja egy pattogó csárdás dallamra a lovat vezető fiatal férfi. „Borsó-herével, borsó-herével” kiáltja vissza a másik vetőgépes, aztán eltűnnek a látóhatár szélén. ÜT OKA ELMÚLT, hogy kosa- . rat kapok a hónom alá, s egy kis szalmáért indulok az új kotlák fészkéhez. Hosszú volt a nap, bá­bomban zsibong a fáradtság. Két kutyám lassan ballag a nyomom­ban, néha behúnyt szemmel a szél felé fordulok, s a szél üzen is ne­kik. Fácánt üzen és nyulat, amik itt lapulnak az egyre dúsabb bodorkában. Özet is Ígér, itt laknak családos­tul a laposban, már alig félnek az emberektől... Aztán egy újabb szippantás a szélben és hajrá bele a zöld bársony herébe! Zöld, — zöld, — zöld, puha — puha — puha, integet felénk a millió kis levél. Péter hanyatt vágja magát és úgy élvezi az életet, Dani az orrát fúrja a szennyes növények közé. Magam sem tudok ellentállni. leülök az óriási zöld szőnyeg közepébe. A Nap készül már lehanyatlani. A tanya, a gémes- kút fekete körvonala az égre rajzolódik. Nagy sárga cserebogarak búgnak el mellettem. Enyém a csend, a végtelen égbolt, a mező, a rengeteg illat, ami a föld­ből áradt, a fákból sugárzik. Enyém a vadgalamb is, amelyik úgy látom, ma pár­jára lelt. „Szegény vagy, szegény vagy” — mondogatja szüntelen és bókol is hozzá a fejével. Innen, a szalma­kazal tövéből, végignyúlva a napsütötte porszagú szal­mán mozdulatlanul fekve figyelem őket. „Mondhatsz, amit akarsz” — mosolygok rájuk. A lel­tár kész. Mind az enyém, aminek örülni tudok. Gaz­dag vagyok. Huszár Istvánná I /VWWWWWWWVWWWWWWWA/VW\AAA/V/ÍAA<A>VSA« HrXJHÁLTÓL ALKONYIG

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents