Békés Megyei Népújság, 1961. május (16. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-07 / 106. szám
KÖRÖSTÁJ a népújság kulturális melléklete NÉPI KERÁMIA A magyar népművészet alkotásai között jelentős helyet foglalt és foglal el napjainkban is a keramikusok művészete. A kerámiának is, mint más népművészeti ágaknak, kialakult, hagyományossá vált központjai keletkeztek hazánkban, s ezeken a helyeken népművészeink tudatosan alakították ki és őrizték meg a táj sajátos díszítő elemeit, jellegzetes motívumait. A táj alkotási módszereinek továbbélését biztosította az, hogy az ilyen központokban népművészettel foglalkozó iparos, művész ember az egész családját művésszé nevelte. így alakultak ki az egyes foglalkozási ágakban közismertté vált népművész-dinasztiák. A kerámikus iparnak és népművészetnek ilyen központja Mezőtúr is. És ilyen népművész-dinasztia a Badar család. A család ősei már a múlt században kerá- mikusok voltak. És hogy nem is akármilyenek, azt bizonyítja az a számtalan oklevél, kitüntetés, koszorú, amit ifj. Badár Balázs műtermében láthat a látogató. A tőle nyert tájékoztatás alapján ismertetjük itt a kedves olvasóval azt az utat, amit az agyag megtesz, míg nyers állapotától az üzletbe, onnan pedig kedves díszként a szobánkba jut. AZ ANYAG ELŐKÉSZÍTÉSE A földből ássák ki az agyagot, mely Mezőtúron és környékén 1—3 méter mélyen van a földben. Mikor kiássák, behordják az udvarba, ahol szitálják. Szitálni csak nyáron lehet, mert akkor a nap heve megszikkasztja az agyagot. Sűrű rézszitán szűrik át, hogy az anyag megtisztuljon a kavics- lói, gyökérdaraboktól és más szennyeződéstől. A tiszta agyagot azután behordják a pincébe. Ott raktározzák és onnan kerül az agyag a korongozó asztalra. A pincében az agyag nem egyben van, hanem néhány kilogrammos kockákban, hogy ne legyen nehéz kiszedni, ha szükség van rá. A pincébe kerülő agyagot meglehető, sen hígra csinálják, mert ott úgyis áll és míg a korongra kerül, szikkad. A KORONGOZÁS A pincéből felvett agyagot jó erősen kigyúrják a gyúrópadon. Azért kell jól kigyúrni, hogy ne maradjanak lukacsok benne, mert akkor az edény nem lesz erős. „Nem olyan ez, mint a kenyér — mondja tréfálkozva Badár bácsi —, az annál jobb, mennél lukacsosabb, mert akkor könnyebb. Ha az edény lukacsos, akkor eltörik.” Mikor meggyúrják, rögökre szaggatják ki az agyagot. Ezeknek a rögöknek a nagysága attól függően változik, hogy milyen edényt akar belőle készíteni a mester. Mikor ez megvan, jön a korongozás. Az agyagot felütik a korongra és lábbal meghajtják azt. Közben a rögöt helyre szorítják. Ügyelni kell, hogy pontosan a korong közepére kerüljön, mert ha nem ott van, nem lehet formálni. Mikor a rög felszorítása megtörtént, kifúrják a közepét. Ezután a mester úgy formálja, amilyen edényt akar készíteni. Ha például olyan edény készül, amelyiknek nyaka van, akkor azt előbb megcsinálja és leveszi a fakéssel. Mikor aztán kihúzta az az öblöt, akkor ráragasztja a nyakat és a csipőbűrrel szép simára simítja az edényt. Mikor az edény elkészült, acéldróttal levágja a korongról és félreteszi szikkadni. AZ EDÉNYEK DÍSZÍTÉSE. FÉNYEZÉSE A tárgyak díszítése többféle módon történhet. Badár Balázs műhelyében a díszítés négy fajtáját figyelhettük meg. 1. Metszés. A metszés úgy készül, hogy amikor az edény bőrkeménységűre szikkad, akkor mintázzák a virágmetszővel. Szabadkézzel csinálják és mint Badár Balázs népművész megjegyzi, biztos kézzel kell csinálni, mert nem lehet össze-vissza utánaragasztani a kimetszett agyagot. 2. Karcolás. A karcoláshoz igen egyszerű szerszámot használnak. Egy fanyélbe ágyazott drótot. Ezzel az acéldróttal karcolják rá az edényre a mintát. A mintákat esetenként írókával kitöltik. 3. Irókázás. Az írókában mangánoxidos festék van, ami kis, vékony csövön folyik ki belőle. A mintát itt sem rajzolják ki' előre, itt is szabadkézzel dolgoznak. A rajzolásra igen kell vigyázni, mert ha nem sikerült, nem lehet kijavítani az elrontott mintát. „Itt aztán nincs radirozás!” — mondja mesterünk. 4. Domborműves díszítés. E díszítési mód esetében a mintát az edénytől külön csinálják. Virágminta esetében például külön készítik el a szirmokat, leveleket, szárat, s azután ragasztják rá az edényre. Vigyázni kell, hogy ne legyen száraz ez a minta, mert megrepedezik, eltöredezik és nem lesz szép az edény az égetés után. Az edény fényét a máz adja. Ezt akkor kapja az edény, mielőtt a kemencébe menne égetésre. A máz azért kell, hogy az edény mintázására használt különböző festékanyagokat összefogja. Általában fémoxidos mázakat használnak, mert ezeket színezésre is lehet alkalmazni. AZ ÉGETÉS Mikor az edény megszikkadt, berakják a katlanba és lassú tűzön 10—14 órán át hevítik, mintegy 800—850 C fokig. Ezután hülni hagyják. Mikor az edény kihűlt, kiszedik a katlanból. Az edény az első égés, a zsengélés után már egészen szilárd. Ezután jön a második égetés, de előbb még az edényeket ólommázzal be- mázolják, és úgy rakják a kemencébe. Nagyon kell vigyázni arra, hogy az edények a kemencében ne érjenek egymáshoz, mert ösz- szeragadnak. Mikor az edények berakása megtörtént, lassú tűznél 12 —16 órán át 900 Celsius fokig hevítik. Mikor letelik az idő, utána mintegy 12 órán át hülni hagyják. Erre azért van szükség, mert ha hirtelen felbontják a kemencét, akkor az égetett edényen az ólomzománc fényét veszíti, megmattul. Ezután kiszedik az edényeket, s ahol esetleg a zománc megcseppent, ott a csiszolókoronggal lecsiszolják az olvadt mázt. PIAC A kemencéből való kiszedés után a készítmények a raktárba kerülnek, ahonnan ládákba csomagolva szállítják a megrendelőnek. A készítmények egyrészt kereskedésekbe, másrészt a nagyközönség elé: kiállításokra kerülnek Főként külföldi kereskedések, valamint hazai népművészeti, kézműipari, képzőművészeti, háziipari szövetkezeti boltok a megrendelők. Napjainkban egyre inkább kelendő cikkek a kerámiák. „Reméljük, hogy a mai generációt is megtanítják arra, hogy érezze a népművészet szépségét — sóhajt Badár bácsi — és a mai ember is értéket lát a népművészeti alkotásban, mert érzi, hogy a népművész nemcsak keze munkáját adta bele művébe, hanem szeretetét is, lelkét is!” Beck Zoltán Kópiás Sándor: A tették folytatása Az emberi munka leigázza a lázadó formát és lényeget; bennünket csak a mozdulatlanság kiterjesztett szárnyú réme fenyeget. A megváltoztatott perc jövendővé válik, — győzelmünk lesz a tettek folytatása; kígyóinak az értelem fényei, hogy szemünk a távoli célokat is lássa. Az élettelen földet gyökerünk életté, gyümölccsé alakítja át; az ember a saját sorsa fölé nő, százszor újjáteremtve önmagát. Gál Sándor: Mit mondjak annak Mit mondjak annak, ki szemet földre szegezve ballag gyáva hitek roncsán és vágyait megvalósulni sohse látja? Mit mondjak annak, aki még abban hisz mindig, amit nem lát s reszketve gyújt egy kép előtt karácsony estén vézna gyertyát? Mit mondjak annak, ki fülét a szavak előtt kulcsra zárja s hiába zúg előtte el a tények szikla-óceánja? Hiába épül fel a ház város hiába nő a földből elfordul tőle és legyint de szívében harag dörömböl. Kétkedve hallgat rádiót újságot gúnyolódva forgat s fejében, mint a mozdonyok önzés, irigység zakatolnak. Mit mondjak annak, ki magát önmagába bezárta végleg s hiszi; a dolga munka csak s ahogy ő él, csak az az élet. Csak az a baj, ami neki nyomja szívét, a többi játék de ha gazt éget valaki elhíreszteli, hogy a ház ég. Mit mondjak annak, ki magát a magány mély kútjába ásta és nem derül fel soha már lelkének napfogyatkozása? S mit mondjak annak, ki hitét, mint a ballont elszállni hagyta s mert súlya nincs, a szellő is silány kóróként tántorgatja. Lukács Miklós: Munkásleányok A hajnali ég könnyű pírja még arcukon ring, hívja őket a táj, a krumpliföld. a nyírfa, * ők tündöklik be a mezőket. Munkától, daltól zengő padok, orsók, vasak közt mennyi virág! gépek bugásából fölragyog, ujjaikon szép a világ! Élnek dologgal halk szelíden, első csókért szívük már izén, így szövik át a nyarat, telet. Megringó mellük bimbajára felremeg az anyaság vágya s álmuk édes titkokkal telnek. Kányádi Sándor: Falusi alkonyat Lassan leáldoz a nap. A nyers barázdák között brigádos araszolgat. Traktor kérődzik a kocsma lelőtt, fáradt. akár egy jámbor háziállat. Avas kazlak mögött ingujjra vetkőzött legények futballoznak Falnak támasztva poros, árva bicikli néz irigyen egy piros motorkerékpárra. Szedelőzködnek az ácsok; holdsugár-hajlatú lány kapkodja kötőjébe a forgácsot. Mint kitakart illatos szüzek fázósan feküsznek a gerendák. Az alkony lassan estébe mereng át. Közelebb ólálkodnak a hegyek, s a kazlak a közelgő hegyek karjába imbolyognak. Az égen csillagok s a faluban villanyok gyúlnak, gyűlnek. A tücskök altatót hegedülnek. Az antennák a földgolyó sorsát s a holnapra várható időt szimatolják... Illatos fenyőforgácsot faragnak a Holdról az álmodó ácsok.
